Sedan
| Sedan szerző: Thury Zoltán |
Ugy érzem magam, mintha egy csillogóra öblögetett kristálypohárban laknám itt Münchenben, a Schrandolf-strassén. A háziasszonyom egy szegény könyvkötő felesége. Ügyefogyott kicsi asszonyka, majd meggörnyed a nagy krigli súlya alatt, a mint délben az urának jóféle fekete sört hoz fel a korcsmából, de azért folyton takarít. Mikor hazakerülök, mindig a szobában találom. Porol, törülget, surol, kefél, dolgozik szegény feje annyit, mint nálunk hat cseléd. Még két szobaúr van rajtam kivül, az egyik kereskedő, a másik technikus. Olyan szépen megférünk, mintha egy familia volnánk. Általában nem vagyunk kötekedő emberek s túltesz rajtunk békességes természetben a gazda, a ki a maguk kis szobájában teméntelen könyveket füz össze s mig dolgozik, dudorászsza, de nem énekli azt a sok német nótát, a mit inaskora óta megtanult.
Az első éjszakám után reggel bejött az asszony. Tett-vett és fecsegett.
- Hogy aludt, uram?
- Jól.
- Szereti a lakást?
- Szeretem.
- Magyar?
- Az.
- Van anyja?
- Van.
- Hát apja?
- Az nincs.
- Nagy baj. Meghalt?
- Meg.
- Mi volt?
- Katona.
- Jesszus! Meglőtték?
- Nem, csak ugy halt meg, mint a czivilek.
- Azért, mert ott sok katonát lőttek meg.
Látszott a szegény asszonyon, hogy nagyon töri magát valami kis alkalomszerűségért, a melylyel rámutathasson a falon arra a képre, a melyen nagyon sok katonát lőttek meg. Milyen szerencséje, hogy katona volt az apám, különben végig kellett volna, hogy kérdezze az egész rokonságomat, a mig egy katonát talál. Nagyon békés emberek voltak az őseim, csak anyai ágon emlékezünk kegyelettel egy Zudor Balázsra, a ki Thököli mellett harczolt és nagyon vitéz ember volt. Mig odáig eljutottunk volna, újra beesteledik.
A kép alá az van irva: Sedan.
Napóleon átnyujtja a kardját Vilmos császárnak. Arcza azt a benyomást tette reám, a mit egyszer akkor éreztem, mikor egy falusi állatseregletben a czigány szelidítő kegyetlenül elpáholt egy rókát, a miért nem akart átugrani a tüzes karikán. Ilyen rókaformájura van festve a legyőzött franczia császár. Előtte áll Vilmos, egy kétakkora alak, arcza kemény, mint fején a sisak, termete szilárd, mint egy oszlop s a karjával parancsolólag mutat a földre. A francziák mind kétrét vannak görnyedve a képen, a németek pedig egyenesebbek a nyársnál. A földön, félig összegázolva fekszik egy franczia zászló, alig lehet fölismerni rongyán a szineket, a háttér pedig napos, világos, ragyogóbb, mint a legszebb májusi reggel.
- Sedan - mondta az asszony.
- Látom.
- Ugy-e szép? Itt marad a szobában, nem visszük el. Ragyogott a szeme, a mint a képet nézte.
- Az uram is ott volt.
- Katona?
- Nem, könyvkötő, hanem azért ott volt.
- Jól tette.
- Én is azt mondtam neki. Van még ilyen kép a másik szobákban is, nálunk is. Megnézi?
Végig néztünk minden Napoleonos képet a lakásban. Majdnem egy volt valamennyi, szines, merev és tulságos rajta minden, uraság, rabság egyaránt. A győző: Isten, a legyőzött: hangya, de hát igy esik ez nekik jól, ám lássák.
- Ugy-e szépek?
- Szépek.
- Részletben fizetjük, az uram minden héten három márkát visz értük a boltba. Már a vége felé járunk. Ha ezekért már nem kell fizetni, veszünk egy szép nagy, uj képet, az a kicsi már fakulni kezd - és megtörülgette a rámát.
- Hát azután arra mi lesz festve?
- Rám nézett csodálkozva s olyan természetesen beszélt, mintha arról világosított volna fel, hogy a krumpli nem baraczkfán terem, hanem a földben.
- Sedan.
A kávéházban Fräulein Anna fogadott. Hosszu sovány leány, a feje szőke, dereka elfoly a termetén, mintha nem is volna s csak ugy találomra kötné fel a kötényét, lábai nagyok, szóval tipusa azoknak az eldolgozott testű munkásleányoknak, a kikkel telve van ez a város. A fal telve van képekkel, egyik a római kolosszeum, a másik valami olasz mező, a harmadik a kávés és egy vastag óraláncz és igy tovább. Anna látta, hogy én a képeket nézem, nem zavart, hanem a mikor elhagytam a vásznakat, lelkesülni kezdett.
- Ez mind semmi - azt mondta. - Tessék velem jönni az emeletre, ott van egy kép.
- Mi az?
- Sedan.
A kép valami olyas, mint a milyen az én szobámban van, csak nagyobb és finomabb, s a leány nem viczog, mint máskor, csendes és komoly.
- Az én papám is ott volt.
Lassankint, a kivel csak szóba állottam, mindenkinek volt valami köze Sedanhoz. Egyiknek a bácsija, másiknak az apja volt ott, harmadik, negyedik pedig maga sütögette a puskáját a francziákra. Én Istenem, vajjon kik lehettek idehaza, ha mind háboruzni voltak? Ezt azonban meg kell szokni, mint a vizet vagy a levegőt. Kissé csendes hősök, hanem nagyon komolyan adják elő a dolgot. Éreznek minden szót, a hol egyszerre száz ágyu szól, ott nagyot ütnek az asztalra, krétával megrajzolják a plánumokat, gyujtóval kirakják a szituácziót s megemelik a kalapjukat, mikor azt mondják: a császár. Közbe elfütyölik az indulókat mind a két részről s mikor végre gulába vannak rakva a franczia fegyverek, olyan nagyot hörpentenek a fekete sörből, a milyent odahaza a legmerészebb fantázia se tud elképzelni. A gyerekek körülveszik az asztalt, eltátják a szájukat s szivják magukba azt a dicsőséges, győzedelmes levegőt, a minek a neve Sedan.
Hanem én már untam. Hol a házigazdám fogott elő, hol valami másik bácsi és az obsitos katonák itt is éppen olyan otrombán hazudnak, mint másfelé. Aztán örökké egy nap, egy helyzet, egy hangulat, egy szó...
- Sedan, Sedan... aztán ujra meg ujra Sedan.
A technikus lakónk valami nagy nyaralót épít a város mellett, kiköltözött oda. Mikor üres lett a szoba, a házigazdám hóna alá vette a csirizes tálat s teleragasztotta az utczában a csatornákat lakófogó czédulákkal. Másnapra már beköltözött az uj ember.
Kis fekete ember volt, de a mellett jámbor, mint egy bárány. Nagy könyvet csapott a hóna alá minden reggel s estig nem is láttuk. Bejárt mindenhova, a hol csak képet talált ebben a nagy müvészfészekben és másolt. Ugy dolgozott, mint egy favágó. Mindig és ernyedetlen szorgalommal rajzolt, zsebében csörögtek a vékonyra hegyezett szénrudacskák, a mint le és fölszaladt a lépcsőn s az elmaradhatatlan fehér könyv egyre feketébb lett a sok rajztól. Képviselve volt azokon a lapokon Rubenstől Munkácsiig minden nemzetiségü mester, de azért minden rajz alá a maga nevét irta a kis fekete ember: Jules Buarde. Ez a legolcsóbb formája a teremtésnek, az bizonyos és nem is kell hozzá valami nagy ambiczió. A kis franczia nem is igen törődött senki véleményével, csak rajzolt a maga gyönyörüségére nagy jámboran. Nem vétett senkinek, csak a mestereknek, a kiket lemásolt a fehér könyvbe, de hát azok nem sokat törődnek az ilyesmivel.
Tegnapelőtt alig tudtam feljutni a lépcsőn. A folyosót is elállották az emberek, a kik a földszinti kocsmából gyülekeztek fel a nagy csete-patéra és zsongtak, mint a darazsak.
- Kutyaság, agyon kell ütni.
Mellettem rohant le a lépcsőn a kis fekete ember. A kabátja gallérját egészen a füléig felhúzva szorította az arczához s fájdalmasan lihegett. Fenn ökleikkel fenyegetőztek és ugy egybefolyt a szavuk, hogy nem értettem meg semmit. Egyszer-egyszer hallottam ki a nagy zsivajból ezt a szót: Sedan.
A könyvkötő elém jött, hebegett, hadonászott a kezeivel s reszketett, a mint beszélt.
- Hazajött tegnap, nem tudom mi lelte, valahol leitatták.
- Kit, miről beszél?
- A franczia, az a kutya, összetépte a képet...
- Melyik képet?
- Sedant...
A többi is rámondta, hogy azt, azt, Sedant.
- Itt van, csupa rongy. Mérges lettem, kiabáltam ma reggel, a mikor észrevettem, ő is kiabált, gőzölgött a feje, megütöttem, visszaütött, megvertem, ő is megvert...
Az arcza össze volt karmolva s néhol még csepegett a vére. A fején egy nagy daganat kéklett le a homloka közepéig. A felesége hivta a szobába, hogy mosogassa meg hideg vizzel, nem ment. Lássa az egész világ, hogy ő nem hagyta magát.
Még a folyosón is sokáig beszéltek a dologról. Egy-egy hang eljutott hozzám is nagy zavarosan, csak azt értettem ki belőle, a mit már megszokott a fülem.