Schumann

A Wikiforrásból
Schumann
szerző: Csáth Géza
Budapesti Napló,1906. augusztus 5.

Ötven esztendeje halt meg. Pedig nincs még száz éve, hogy megszületett. Negyvenhat éves korában a muzsika halottja volt. Megtébolyodott. A modern ember emésztő hangulatvilága temette el oly korán őt: a gyermekek szelídszívű barátját, az ifjúság környező meghittjét, a nők trubadurszívű, forróvérű imádóját, a fájdalmak és örömök muzsikusát, a búsan mosolygó álmodót.

Igazán ő az első zeneszerző, akinek hangulatait nem általánosította, nem stilizálta - legkevésbbé se - a nivelláló zenei nyelv. Aki saját magáért formákat alkotott és rombolt, aki a gondolatait úgy tudta kottapapirosra tenni, hogy azokon az alkotás kovácsműhelyéből egy durva kalapácsütés, egy erőszakos görbítés, egy kormos szennyfolt nem maradt. Egész másképp gondolta el a zenét, mint előtte bárki más. Ő az organikus kapocs a zene múltja és jövője között. Beethoven, Wagner az egyetemesség magas talapzatáról dirigálják zenekaraikat, Schumann ellenben a berekben, késő nyári alkonyon meglesi a rigót, amint méla bánattól reszkető madárlélekkel megjósolja az őszt, az eljövendő őszt. Fölkeresi az erdő mélyén az elátkozott helyet, és a buján tenyésző vadvirágok illatában megérzi a halál borus lehelletét, a kiontott embervért, amelyet ott a föld valamikor beszívott. Rendkívül bonyolult és mély psziché, de az ő problematikus lelke előttünk nem probléma. Csak annyira, amennyire a magunk lelke az.

Mert ő: mi vagyunk. Az apró lelki szenzációk neuraszténiás kalandorai. Akik tavaszkor siratjuk meg az őszt, akik az emberi élet minden szürke, sőt kicsiny pillanatában csodákat és titkokat fedezünk fel. Micsoda hiábavaló gazdagság a mi érzelemvilágunk és milyen meddő temetkezés az életünk egész tartalma. Milyen finomak és elmúlók a mi gondolataink - mint a homokba rajzolt betű. Jönnek utánunk még néhány évtized emberei, akiknek átadjuk Schumannék, Baudelaire-ék és a többiek örökségét, de azután széthullik a mi kincsünk és végre nem lesz értéke. Elporladnak a könyvek és kottapapirosok, megújhodik és megegészségesedik a világ. S nem lesznek többé finoman hangolt és ébren álmodó beteg lelkek. És a hangulatok, amelyekért mi az életünket adtuk, azok se lesznek sehol. Ez a mi utunk.

Ez az exkluzív művészet útja. Mert a Schumannok művészete sohase volt és sohse lesz mindenkié, mint a Mozartoké, a Wagnereké. Tíz vagy ezer ember rajong értök, akik ismerik minden sor írását, művész és közönsége egy meghitt társaság, amelyben az egyik szívdobbanása villamos izgalomba hozza az összes szíveket. A Beethoven-szimfóniákra úgy készülünk, mint egy-egy nagyszerű kirándulásra. Át és áttanulmányozzuk a partitúrát és végre meghallgatjuk a hangversenyt. Schumannal nem így vagyunk. Idegen városban haladunk az utcán, Szilveszter este van, a gázlámpák sárga fénye a kéken világló hóval és a barna éggel valami fájó színharmóniába vegyül... És egyszerre - magunk se tudjuk, miért - de már hazafelé sietünk és a zongora mellett késő éjszakáig Schumannal vagyunk. A Schumann gyönyörű, édes, síró kottapapirosaival. Ilyenkor Chopint melódiásnak, de hidegnek, Wagnert gőgösnek, Beethovent retorikusnak, Mozartot kedvesnek, de szívtelennek találjuk; csak Schumann kell. Egy hang nincs benne, amelynek okát és helyét ne tudnók, egy gondolat, amelyet ne gondolnánk el újra teljes intenzitással.

Hiszen éppen ezért rajongunk ma az exluzív művészetért! - Aki nem hatol be teljesen a művész teremtőműhelyének misztikus boltívei alá, az érthetetlenül áll meg Schumann vagy Baudelaire (minek több példa) művészete előtt, s ha talán egy-egy periódust, egy-egy strófát szépnek is talál, de nem úgy élvez, mint az a rokonlélek"", aki e műhely csodálatos és bonyolult labirintusaiban minden útmutatás nélkül a legtökéletesebben tájékozódik: aki a művész minden szívdobbanását újra beidegzi.

Schumann a legintimebb hangköltő, akit ismerek. Nem szükséges bizonyítani, hogy az intim művészek - az egyénien és pillanatnyilag emberinek hajhászói - tulajdonképp a leghatalmasabb fejlesztői amaz ősi szent munkának, amelynek végcélja az örök emberi megismerése. Az ilyen emberek adják az új eszméket, új formákat, új alapokat. Ők az új irányok merész úttörői, akiket bolondoknak, senkiknek és pozőröknek kürtölnek ki a kortársak. Ami a formát illeti, Schumann alkotta meg a rövid-lélegzetű hangképet vagy zenei rajzot. Ki ne ismerné az Álmodozást, az Altató dalt, a Tündéreket. Micsoda testetlen finomságok: a Tél, Seherezade, az Alvó gyerek, A költő beszél, Fájdalom vég nélkül. A télnek - az öregségnek - emlékező melankóliája, Seherezade ezeregyéjszakai meséje, a szent költő méltóságos éneke... mind hangokban. Azután a többiek. A Dávid-szövetség táncai. Az emberszeretettől mosolygó humoreszk. Az édes, naiv gyermekmesék. A komor, jajgató, világfájdalmas szonáták. A nyájas falusi képek: kicsiny tanyákról, vadászatokról, magános mezei virágokról. S végre sok-sok dal. Mindenütt a melankóliának egy illatos lehellete érzik.

Mindenét a szíve vérével írta. Míg Wagner hideg nyugalommal dolgozik a partitúráin, míg számítva, ökonomikus tervezgetésekkel építi föl az ő kész témaanyagából nagyszerű épületeit: s emellett él hetven évig - addig Schumann az alkotás idegbajos lázában nem csinál magának modort, hanem minden sor írását felséges kínban szülve - meghal tébolyodottan, 46 éves korában.

Halálának ötvenedik évfordulóján sirassuk el az első modern zenészt. El kell siratnunk. Mert amíg másokat bámulunk és csodálunk: ő a mi szívünkhöz nőtt barátunk. Bús örömek és könnytelen bánatok zongorása. Teljesületlen vágyak és szomorú szerelmek énekese.

Úgy érzett, ahogy - tudta előre - mi fogunk érezni. S meghalt az ő érzései által: a mi megálmodott érzéseinkért.