Schopenhauernak Goethéhez írt egy levele, pszichoanalitice nézve
szerző: Ferenczi Sándor
"... Minden mű egy szerencsés ötletből ered s ez a fogantatás gyönyörűségével jár - ám a szülés, a megcsinálás, legalább nálam, nem kínlódás nélkül való. Mert ekkorra már úgy állok önnön lelkem előtt, mint a kérlelhetetben bíró az ő foglya előtt, ki kínpadon fekszik előtte, s feleltetem, míg semmi kérdezni való nem marad. Csakis a becsületesség hijából származik, én úgy látom, szinte mind a tevedés és elmondhatatlan ferdeség, amivel az elméletek és bölcseletek úgy tele vannak. Nem találták meg az igazságot, s csakis azért nem, mert nem keresték, hanem valami előre eltökélt véleményt kivántak helyette megtalálni, vagy, legalább is, nem akarták megbántani valami kedves gondolatukat, s ezért mesterkedéssel kellett élniök másokkal s magukkal szemben is. Semmi kérdést nem zárni a szivük titkába: ez a bátorság teszi a filozófust. Őnéki a Szofoklész Ödipuszához kell hasonlítania, ki, rettenetes sorsa felől világosságot keresve, nyugság nélkül kutat tovább, már mikor sejti is, hogy a feleletekből számára a legszörnyűbb derül majd ki. De a legtöbbekben benne van a Jokaszte, ki Ödipuszt minden istenek szerelmére kéri: ne kutasson tovább - s ezek engedtek neki, s ezért áll a filozófia még mindig úgy, ahogy áll. Mint ahogy Odin a pokol kapujánál a vén jósnőt ott, sírjában, mind tovább kikérdi, ha még úgy huzakodik s vonakodik is és könyörög békességért: a filozófusnak is kérlelhetetlenül kell kikérdeznie önmagát. E filozófiai bátorság pedig, mely egy a kutatásban való megbizhatósággal s becsületességgel s amelyet Ön megismer bennem: nem származik elmélkedésből, nem kényszerül ki feltett szándékból hanem az ember lelkének veleszületett hajlandósága..."
Schopehauernek egy Goethéhez írt leveléből, 1815 november 11-éről, miután megküldte volt a költőnek az "Über das Sehen und die Farben" tanulmány kéziratát.
E mondatok mély és teli bölcsesége megérdemli, hogy apróra vegyük s összevessük a pszichoanalizis megállapításaival.
Amit Schopenhauer a tudományos (filozófus) termeléshez szükséges lelki hajlandóságról mond, úgy hangzik, mint a tudománytanra való alkalmazása a lelki történés principiumairól [*] szóló Freud-féle tanításnak. Freud két ilyen principiumot különböztet meg. A kellemesség principiumát, mely kezdetleges lényeknél (állatok, gyermekek, vademberek) vagy kezdetleges lélekállapotokban (álom, ércelődés, képzelődés, neurozis és pszichózis) a főszerepet játssza, s olyan folyamatokat indít, melyek egyébre sem igyekszenek, mint arra, hogy mentül rövidebb uton jussunk kellemességhez, míg a lelki tevékenység visszavonul olyan cselekvésektől, melyek kellemetlen érzést szerezhetnének. (Elfojtás.) Aztán a valóság principiumát, mely a lelki szerszámnak magasabb fejlettségét és éber voltát teszi fel, s az a sajátsága, hogy "az elfojtásnak, mely a felbukkanó képzetek egy részét, mint kellemetlent, nem akarja foglalkoztatni, helyébe lép a pártatlan itéletmondás, melynek el kell döntenie, vajjon bizonyos képzet igaz-e vagy hamis, vagyis egybehangzik-e a valósággal vagy sem, s erről e valóság emléknyomaival való összehasonlítás után dönt." [*]
Ilyenformán Schopenhauernak a tudományos munkássághoz megkivántató lelki hajlandóságról szóló se fentebb idézett felfogása a Freud szótárával elmondva valahogy úgy szólna, hogy: a tudósnak lehet is, kell is képzeletét járatnia, hogy így a fogantatás gyönyörűségében része legyen (máskép nem is juthatni új ötletekhez [*] , ám hogy a képzelet ötleteiből tudomány váljék, elébb állaniok kell a valóság fáradságos próbáját.
Schopenhauer éles szemmel meglátta, hogy a valóság elfogulatlan vizsgálata ellen még a tudósban is felütköző legnagyobb ellentállások nem értelmi, hanem indulatbeli természetűek. A tudós is teljes emberi gyengeségekkel s indulatokkal, hiuság, féltékenység, erkölcsi és vallási pártállás: mind vakká szeretné tenni olyan igazság iránt, mely nem jól esik neki, s szivesen vetetne vele igaznak olyan tévedést, mely beleillik az ő saját rendszerébe.
A pszichoanalizis a Schopenhauer követelését csak egy pontban tökéletesítheti. Azt találván, hogy a belső ellentállások a legkorábbi gyermekségben rögzítődhettek s teljesen öntudatlanok lehetnek: megköveteli minden lelki búvártól, ki az emberi lélek kutatását vállalja, hogy elébb a maga - veleszületett vagy szerzett - lelki mivoltát kutassa át, a legmélyebb rétegekig, az analitikus technika minden segítő eszközével. Ám tudattalan indulatok nemcsak a pszichológiában hamisíthatják meg az igazságot, hanem minden egyéb tudományban is - a Schopenhauer követelését tehát úgy kell megformálnunk, hogy - aki tudományos munkásságnak indul, jól tenné, ha elébb rendszeres pszichoanalizisnak vetné alá magát.
Hogy mi haszna volna a tudós önismerete e megmélyedésének, azt könnyű meglátni. Teméntelen erőt, ami most gyerekesnek tetsző veszekedésekben és prioritási vetélkedésekben pocsékolódik el, komolyabb célok szolgálatába lehetne fogni. Kisebb volna az a veszedelem, hogy az ember "maga személye sajátságait mint általánosan érvényes elméletet vetítse ki a tudományba". [*] Az ellenséges indulatot, mely ma új, szokatlan gondolatokat vagy ismeretlen s tekintélytől nem védett személyektől származó tudományos megpendítéseket fogad, felváltaná talán az elfogulatlan valósági próba. Azt merném állítani, hogy a tudós analizáltságának kötelező voltával a tudományos fejlődés, mely ma végtelen lánca az erőpazarló forradalmaknak s visszahatásoknak, nemcsak hogy egyenletesebb s mégis kiadósabb volna, de nyilván gyorsabb is.
Semmiképp sem véletlen, hogy Schopenhauer, mikor a tudósnak a szellemi termelésre való lelki alkalmasságát s a munka e helyes módja ellen ágaskodó belső ellentállásokat képpel akarta megfoghatóvá tenni, épen az Ödipusz-mitoszhoz nyult. Ha meg lett volna győződve, mint mi analitikusok, minden lelki történés szoros determináltságáról s determinálhatóságáról: ezen az ötletén el kellett volna gondolkoznia. Nekünk, a Freud lélektana boldog használóinak (mely, mint valamely lelki feszítővas, könnyedén nyit fel nem egy eddig kizárhatatlannak hitt závárt) nekünk nem nehéz ezt a hiányzó analizist utána pótolnunk. Schopenhauernak ez az ötlete arra vall, hogy öntudatlan előtte lebegett, mennyire legjelentősebb minden belső ellentállások közül az, mely az apával szemben ellenséges, az anyával szemben incesztuózus hajlandóságok kisgyermekkori rögzítődése ellen alakult. Ezen, a fajnak s az egyesnek kulturális neveltetése folytán a tudat számára türhetetlenekké lett, tehát elfojtott hajlandóságok egy csomó egyéb s e bűnös komplexumokhoz társult képzetet s hajlandóságot ragadnak le magukkal az elfojtottságba s vagy kiiktatják ezeket a gondolatok szabad forgalmából, vagy, legalább is, nem hagyják, hogy tudományos tárgyilagossággal bánhassunk velük. Az Ödipusz-komplexum nemcsak a neurózisnak tengely-komplexuma (Freud), de az ezzel szemben való állásfoglalás milyensége meghatározza a rendes ember legfontosabb jellemvonásait, részben még a tudósnak kisebb vagy nagyobb objektivitását is. Aki tudóst az incesztus fogalmának korlátja eltilt attól, hogy akár vérrokonokkal szemben is felütköző szerelmi vagy tiszteletlenségi hajlandóságokat bevallhasson magának, az, hogy e hajlandóságok elfojtását biztosísa: más, mint szülői természetű tekintélyeknek cselekedetért, munkáit és gondolatait, a tudománytól követelt pártatlansággal se nem akarja, se nem tudja valóságuk felől kipróbálni.
Így hát az Ödipusz-mitosz szavai mögött rejlő tudattalan érzési és gondolatbeli tartalmat még a külömben oly élesszemű. Schopenhauer sem tudta kihüvelyezni. Ő sem vette észre - mint Freudig az egész művelt emberiség - hogy e mitosz csak álarcos vágyfantázia: elfojtott vágyakozásoknak (apagyülöletnek, anyához való szerelemnek) elváltoztatott kellemességi előjelekkel (utálattal, borzalommal) való rávetitése egy külső hatalomra, a "végzet"-re, Távol állott tőle, hogy e mitosz valóságos értelmét rekonstruálja, hogy (Silberer szavával élve) materiális fenomen gyanánt magyarázza.
Micsoda aktualitás vitte rá Schopenhauert, hogy magát éppen Ödipusszal hasonlítsa össze, azt levelének többi részéből lehet kiolvasni. A sokáig félreismert bölcsész először talál elismertetésre olyan nagy és tekintélyes férfiú részéről, mint Goethe. A hálának olyan szavaival felel neki, aminőket a büszke és öntudatos Schopenhauertól nem szoktuk meg. ("Excellenciád, jóságos levelével, nagy örömet szerzett nekem, mert minden, ami Öntől ered, számomra megbecsülhetetlen érték, sőt szentség. Ezenfelül levelében munkámnak dicsérete is foglaltatik, s az Ön helyeslése az én becsülésemben mindenki máséval felér.") Ez valósággal úgy hangzik, mint valakinek egy olyan tekintélyesebb idősebb férfihoz szóló köszönete, kiben, azt reméli, a rég keresett pártfogót találta meg, vagyis az apát ujra feltalálta. Isten, király s a nemzeti hősök mellett a Goethe fajtájú szellemi hősök is számos ember számára "revenants"-jai az apának, s a hálának és tiszteletnek minden érzését, mellyel valaha édes apjuk iránt viseltettek, ezekre viszik át. Ám az Ödipusz-mitosz idézését olybá is lehet venni, mint tudattalan reakciót ez ellen az apának szóló - talán túlságos föllengzően sikerült - háládatosság ellen, mely a fiúnak az apával szemben való, alapjában mindig kétértékű (ambivalens) lelki hajlandóságából az ellenséges indulatokat juttatja szóhoz. E mellett szól az is, hogy a levél, vége felé, mind büszkébb és öntudatosabb. Schopenhauer itt felajánlja Goethének, hogy főmunkáját (Die Welt als Wille und Vorstellung) nyomassa ki, s ettől fogva úgy beszél vele, mint maga fajtájával, kiemeli saját könyvének szokatlan értékét, dicséri tartalmának különösségét, megírásának szépségét, s egypár ügyszerüen száraz, szinte rideg sorral végzi írását. ("Szíves, egészen határozott válaszát haladék nélkül kérem, mert ha ajánlatomat nem fogadja el, megbízok valakit, ki Lipcsébe megy, hogy számomra az ottani vásáron kiadót keressen.")
Talán éppen a materiális magyarázástól eltérített figyelem segítéségvel sikerült viszont Schopenhauernek e levelében: kibetüznie az Ödipusz-mitosz némely részleteinek eddig még a pszichoanalitikusok szemében is rejtve volt működési szimbolikáját.
(Működési szimbolumjelenségeknek Silberer azokat az álomban, képzelődésben, mitoszokban s egyebütt előforduló képeket nevezi, melyek nem a gondolat s az elgondolás tartalmi foglalatát állítják képben elénk, hanem közvetetten, a lélek működő módját, teszem valamely lelki folyamat könyüségét, nehézségét, meggátoltságát. [*] )
Ha jóváhagyjuk Schopenhauer hasonlatát s lefordítjuk a lelkianalízis nyelvére, azt kell mondanunk, hogy a szofokleszi tragédia két főszemélye a lelki történés két principiumát is szimbolizálja. Ödipusz, ki "világosságot keresvén az ő szörnyű sorsa felől, nyugvás nélkül tovább kutat, már mikor sejti is, hogy a feleletekből számára a legszörnyübb derül ki": az emberi lélek valósági principiumát jelképezi, mely egy felbukkanó képzetet sem hagy elfojtani, bár mégoly kínos, hanem azt rendeli, hogy valamennyit egyformán kipróbálják valósága felől. Jokaszte, ki "minden istenek szerelmére könyörög, hogy ne kutassanak tovább": a kellemességi principium megszemélyesítője, mely nem törődve az objektiv valósággal, semmi egybet nem akar, mint az Ént megkimélni minden kellemetlenségtől s mentül több gyönyörűséghez juttatni, s hogy ezt elérje, minden olyan képzetet vagy gondolatot, mely kínosságot szabadíthat fel, amennyire lehet a tudattalanba száműzne.
E magyarázat mellett tegyen tanúságot a tragédia némely helye:
Ödipusz:
Hogyan? S anyámnak ágyától ne féljek-e?
Jokaszte:
Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet,
De a jövőben nem lát semmit biztosan?
Legjobb vaktában élni, amint csak lehet.
Azért anyád nászától egy csöppet se félj,
Sok ember látta már álmában önmagát
Mint anyja férjét. Ám ki azt föl sem veszi,
Az könnyedén átéli földi napjait.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Jokaszte (Ödipuszhoz, ki a rettentő igazságot kutatva, a szörnyűség egyetlen tanuját hivatja magához):
...Hiú beszédét legjobb lesz ha feleded.
Ödipusz:
Azt nem teszem, hogy ily nyomokra jutva most,
Ne hozzam napvilágra származásomat!
Jokaszte:
Az istenekre, ne kutasd ezt, ha saját
Élteddel gondolsz. Ah elég az én kínom!
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Jokeszte:
Ó kérlek, hagyj föl ezzel és fogadd szavam.
Ödipusz:
Nem tehetem, fel kell derítenem a homályt.
Jokaszte:
Én jót akarva legjobbat tanácsolok.
Ödipusz:
E legjobb az, mi régtől gyötri lelkemet.
Jokaszte:
Boldogtalan, bár meg ne tudnád, hogy ki vagy!
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ödipusz:
Hadd jöjjön, aminek reám kell jönnie,
De törzsöm ismernem kell...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
A pásztor (kit annak idején az újszülött Ödipusz megölésével megbiztak volt, de szánalomból inkább kitétette):
Jaj, jaj, rettentő, amit mondani fogok!
Ödipusz:
S én hallani - de mégis meg kell hallanom!
"A bennünk élő Jokaszte", mint Schopenhauer mondja, a kellemességi principium, mint mi kifejezzük, ilyenformán azt akarja, hogy az ember "élje át könnyedén földi napjait", hogy ami rémíti, azt "felejtse" (elfojtsa magában), - teszem az apa halálával, az anyával való szerelemmel foglalkozó képzeteknek a legfelszinesebb megokolással vitassa el minden jelentőségüket, kellemetlen és veszedelmes beszédekre ne adjon, a dolgok eredetének ne járjon utána s különösen attól ó, hogy az ember megtudja, hogy ő kicsoda.
Ellenben a valósági principium, az emberi lélekben élő Ödipusz, a gyönyörűség csábitásaitól nem hagyja magát elcsalatni onnan, ahol az eleinte keserű vagy tán szörnyű igazságnak végére járhat, semmit sem néz úgy le, hogy ne tartaná méltónak a vizsgálatra, nem szégyelli még a babonás jóslásokban és álmokban is megkeresni a való pszihológiai magot, s megtanulja elviselni, hogy a lélek belsejében rosszindulatú és nemi természetű ösztönök lakoznak, melyek még az előtt a sorompó előtt sem állanak meg, melyet a kultúra emelt szülék és gyermekek közé.
Felbátoritva Schopenhauer magyarázatától s annak meglepő analitikus igazolásától, egy lépéssel tovább merek menni, s felvetni a kérdést, vajjon tisztán véletlenség-e, hogy az Ödipusz-mitosz és a mi filolofusainktól ugyancsak idézett Edda-monda a valósági principiumot férfiban (Ödipusz, Odin), a kellemességit nőben (Jokaszte, a jósnő) személyesiti meg? A pszihoanalitikus nem siet a véletlenhez menekülni s szivesebben felteszi úgy a görögökről s a germánokról, mint Szofokleszről és Schopenhauerról, hogy tudattalan tudásuk volt minden embernek lelki kétneműségéről. Hiszen Schopenhauer egyenesen azt mondja, hogy a legtöbb ember magában hordja úgy Ödipuszt, mint Jokasztét. Nem illenék rosszul e magyarázathoz, hogy, mindennap tapasztaljuk, az elfojtó hajlandóság, vagyis a kellemességi principium a nőkben erősebb, az objektiv itéletre való képesség pedig s a fájdalmas átlátások elviselése, vagyis a valósági principium általában a férfiaknál túlnyomó.
Elfogadva mindezen s egyéb, testi természetű, magyarázatokat, el kellene csodálkoznunk, mint tudta a nép e mitoszban a legjelentősebb lelki tartalomnak, a tudattalan tengely-komplexumának (vagyis a szülői komplexumnak) megismerésével összesüriteni a lelki történés legáltalánosabb s legátfogóbb - bár csak szimbolikusan kifejezett - formuláját. De csodálkozásunkat felváltja a megértés, ha Otto Rank-nak alapvető mito-pszichológus munkáiból megtanultuk ésszel felérni a költő néplélek munkálkodó módját. Szép példán [*] mutatja meg Rank, hogy "az egyes költő az ő saját komplexumaitól hajtatva jut valamely rája átszármazott téma némely vonásainak kimagyarázásához s aláhuzásához", de hogy az úgynevezett népi termékeket is olybá kell vennünk, mint számos vagy számtalan egyeseknek munkáját, kiket valamely hagyomány meginditóinak, továbbültetőinek s kidiszitőinek kell elgondolnunk. "Csak éppen hogy, mondja Rank tovább, az elbeszélés itt egész során megy végig nyilván ugyanily hajlandóságú egyéni lelkeknek, melyek mind ugyanazon irányban dolgoznak, néha nemzedékeken át, az általános-emberi mozzanatok kiemelésein s ezeket zavaró mellékességek leköszörülésén."
Az Ödipusz-mitosz kétszeres magyarázata után a Rank leírta kristályosodási folyamatot e mitosz körül valahogy ilyennek gondolhatjuk el:
Jelentős, de tudattalan lelki tartalmak (támadó képzetek az apával, vágyakodóak az anyával szemben, megfelelő testi jelenségek s a megfelelő testi büntetéstől való félelem), mindegyik, minden férfi tudatában, közvetett, szimbolikus képviselőt teremtett magának. Különös teremtő képességű emberek, költők, az egyetemes szimbolumoknak kifejezést is adtak. Így keletkezhettek elébb egyenkint s egymástól függetlenül, az egyes mitoszi motivumok: a szülék által való kitétetésé, az apa felett való győzelemé, az anyával való öntudatlan szeretkezésé, a magamegvakításáé. A mitoszoknak Ranktól valószinüvé tett, számtalan egyes költői lelkeken át történt vándorútjának során az egyes motivumok utóbb nagyobb egységbe sürűsödtek össze, mely aztán meg is maradt s meglehetősen egyformán újra keletkezik minden népeknél és minden időkben. [*]
De nagyon úgy lehet, hogy mind ebben, minden mitoszban, sőt talán általában a lelki termelésben, azzal a hajlandósággal, hogy lelki tartalmakat szimbolizáljanak, együtt fut a tudattalan szándék is, hogy jelképezzék az ennél a tartalomnál munkálkodott lelki működő módot is. [*] E legvégső összeolvasztás adná ki aztán a kész mitoszt, mely évszázadokon át száll változatlanul ivadékról ivadékra, nem csökkenve az emberekre való hatásában.
Így az Ödipusz-mitosz is, melyben az embernek nemcsak legmélyebbre fojtott érzési és gondolati komplexumai jelennek meg képben, de a lelki erőknek az a játéka is, mely ilyen tartalmaknak belső elintézésénél, nemek és egyénuiségek szerint külömbözőképpen érvényesül.
Jegyzetek
Az Imago kiadóinak szivességéből közölhetem e tartalmas, érdekes és különös tanulmányt, egyidőben a német szemle számára német nyelven megírt eredetivel. Az Imago Bécsben, a nagy pszihoanalista Freud székhelyén megjelenő, egyelőre kéthavi folyóírat, mely a pszihoanalizis trouvaille-át, az ebből fejlőúj léleknéző és lélekfelfogó módot, mely új lélektant jelent, értékesíteni kivánja az emberiség olyan lelki termékeinek megismerése számára, aminő a nyelv, az erkölcs, a vallás, a jog, aminő tudomány az esztétika, az irodalom- és művészettörténet, a mithológia, a filológia, a pedagógia, a folklore és sok egyéb. Vagyis: alkalmazott, mindenfelé alkalmazott pszihoanalizis. Ferenczi Sándor, a tanulmány írója, a pszihoanalizis jelentőségének egyik legelső felismerője volt, s gyakorlatának és tudományának hivatott továbbfejlesztője, lélekelemző írásainak egy része magyar nyelven a mult évben jelent meg a Nyugat kiadásában. Szerk.
[*] Jahr f. psychoanal. U. psychopath. Forschungen. B. III. S. 1.
[*] Freud, u. o. 4. old.
[*] L. Alfr. Robitsek "Symb. Denken i. d. chem. Forschg." Az Imago 1. Számában
[*] Freud. Ratschläge f. d. Artz bei de. psychoanal. Behdl. <
[*] L. Silberernek igen eredeti és tartalmas munkáit a szimbolikáról, különösen: "Berich über eine Methode, gew. Symb. Halluz. Erscheinungen hervorzurufen." < "Phantasie u. Mythos" <. "Symbolik d. Erwachens etc." <. "Über Symbolbildung" <
[*] O. Rank "Der Sinn der Griselda-Fabel." Az Imago első számában.
[*] V.ö. Rank. Mythos v. d. Geburd d. Helden. <
[*] Silberer, kinek a funkcionális szimbolika köszönheti, egy nagy sor mitosz és mesét idéz, melyek materiális és funkcionális szimbolumjelenségekre oldhatók fel. "Phantasia u. Mythos". ""Jhb. F. Ps. anal II. 2. A>.