A lap feldolgozottságának foka

Schopenhauer

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Schopenhauer
szerző: Komjáthy Jenő

Világbölcs! Fényes, fönti szellem! Üdvözöllek.
Ó, hogy szomjam te nagy szivedből olthatom!
Mélyítő mélyein a nagy világtükörnek
Jártál te, mester! S én követlek szabadon.
Bár az "örök világszem" megtörött szemedben,
Elméd a titkok szívéig hatolt.
Költő s tudós! Lant volt a próza láz kezedben,
A bölcselem meg égi líra volt.

Világbölcs! Értelek, csodállak és szeretlek.
Átérzem, mitől a szíved vérezett;
A mély iszonytól szívem minden izma reszket,
Mely általjárta s megdöbbenté szívedet.
A létiszony, a nagy talány; a vérkövesztő,
Embervelőre éhes síri rém
Már engem is gyötört; véreztem én is metsző
S kővé meredtem zord tekintetén.

Igazság volt csupán szived izzó szerelme,
S nem kereséd, világos-e az vagy sötét.
Sötét igazság hirdetője, fényes elme,
Ki Mája fátyolát előttünk felfödéd!
Mily zordon és komor tan! Mégis mily világos!
E gyászos tanban mennyi a vigasz!
Kegyetlen bár az istennő, akit imádasz:
Igaz, tehát szép - és szép, mert igaz.

Ó, mert e lét a vak, a bősz vágyak biralma;
Föltépni mélyeit kegyetlen gyönyöröd.
És mintha csak kerubok tűzlelke ragadna,
A kígyó pikkelyes bűntestét széttöröd;
S az édenből haragban égő pallosoddal
Kiűzöd az embert, mert elbukott;
De mégse tiltod el, hogy visszanézve loppal
Az ősi szépet ott keresse, ott.

Avagy nem tárod-e föl az Eszmék világát,
Az örök-szép hazát, a fájdalomtalant,
A gondolat gyönyörét, szűzi tisztaságát,
Hol nincs jövő, se múlt, nincs fönt és nincs alant?
Az örök most s az örök itt az úr örökké,
A bölcs teremtő s a költő király;
Hol végtelen korokká s végtelen körökké
Magasodik, mit perc és hely kinál.

S mutatsz egy más, egy öntelen, egy szent világot,
Az örök-jó honát, a szenvedéstelent.
S bár mély a seb, mint Szanzara szívünkbe vágott,
Nirvána vár reánk, az édes, tiszta csend.
Ahol nem gond a gondolat, nem ér az érzet,
Nem bűn a bűn, nem fáj a fájdalom;
A semmi az, mert nincsen róla földi képzet,
Mert ellenképe az, mi itt vagyon.

Dicsőült szellem! Ott lebegsz te már honodban,
Csak az mienk, mit ránk hagyott könyved beszél;
De szíved itt dobog és szívünk véle dobban,
Tanuljuk, mit tudál; sejtjük, mit érezél.
S bár démonunk más utat törni készte minket,
Dicső előkép! Ihlesd homlokunk!
Az a cél int nekünk, mi egykor néked intett:
A célnál ott leszünk! Találkozunk!