Schnitzler Arthur
szerző: Ambrus Zoltán
I.
Egyszerű jegyzetképpen közlöm azokat az impresszióimat, amelyeket Schnitzler Arthurnak, a mostanában nálunk is mind többet magasztalt bécsi írónak az újabb munkái tettek rám. Az élet szavá-val kezdem, amelyet nemrégen a Magyar Színház mutatott be, s amely a Nyugat Könyvtárá-ban is megjelent, Salgó Ernő fordításában.
Az élet szava a maga keresett komorságában minduntalan az ősrégi anekdota vidám lady-jére emlékeztet, aki azzal dicsekedett, hogy ő hatszáz ember életét mentette meg, mert ha nem hallgatja meg a hajóskapitányt, ez a levegőbe repítette volna a hajót, mind a hatszáz utasával együtt.
Először akkor emlékeztet rá, amikor a hetvenkilenc esztendős öreg Moser eldicsekszik benne - mert nem panaszkodik, hanem dicsekszik -, hogy harminc esztendővel ezelőtt ő veszítette el a lindachi csatát. Figyeljünk erre az öreges hencegésre; ez a darab kiinduló pontja s conditio sine qua non-ja, amely nélkül nincs dráma. Tehát: Moser vezette a harmadik eszkadront, a lindachi domb tövében álltak és vártak. Tudták, hogy a csata már megkezdődött, de nem tudták, hogy mi történik, s a csend rémes volt. Olyan sokáig kellett állniok és várniok, olyan idegesen várták az előre szólító parancsot, s a síkság olyan csendes, félelmetes mozdulatlansággal volt előttük, hogy Mosert, aki különben edzett katona volt, egyszerre csak irtózatos félelem fogta el. "Szóval - mondhatná az öreg Moser - az történt velem, amit Tolsztoj olyan hosszan és gyönyörűen ír le a Háború és béké-ben; ezt tehát Schnitzlernek igazán fölösleges volna részleteznie, hiszen mindnyájan olvastuk Tolsztojt, önök is, tisztelt közönség.“ A Moser érdeme ott kezdődik, amikor a holtra ijedtség olyan ordítozásban tört ki belőle, hogy artikulátlan hangjainak a katonák nem tulajdoníthattak más értelmet, minthogy: "A fejemben egy koppanás, szaladj te is, pajtás!“ És erre a legényeit, akik különben bátran követték volna a halálba, a pokolba, szintén elfogta a páni félelem; Mosert az eszeveszett futásba követte először a harmadik eszkadron, aztán a kék küraszirok valamennyien, s végül az egész osztrák sereg... ahogy a magyar népmesében az állatok szaladnak meg, mind nagyobb sereget vonva maguk után: "Szaladj te is, pajtás!...“ (Magyar "gyerek ezt hallgatja örömmel...“). Így vesztette el a Moser a lindachi csatát személyesen, egyedül, hogy egész életére legyen legalább egy szép emléke; és így történhetik meg, hogy harminc évvel később, a porosz-osztrák háború idején, bizonyos megelégedettséggel, sőt a vidám lady-re emlékeztető büszkélkedéssel emlékezik meg életének erről a legnevezetesebb eseményéről, a leánya előtt, egy olyan alkalommal, mely ezt az emléket még ezelőtt a nagyon sajátságos nyugalmazott katonatiszt előtt is gyűlöletessé tehetné. Persze nem sejti, hogy leánya - túlontúl méltatva apjának azt az érdemét, hogy ez, ha nem nyerhetett csatákat, mint Napóleon, legalább elveszített egyet - azzal fogja honorálni a bizalmas közlést, hogy ennek hallatára és ennek következtében nyomban megmérgezi az apját, amihez különben már régebben is nagy kedvet érzett.
Tartsunk egy kis pauzát a Moser csatavesztésénél, mert ez jellemző arra nézve, hogy az Élet szava szerzője hogyan tömi ki a figuráit. Nyilvánvaló, hogy "a bölcs csak henceg“, s Moser, bármennyire büszke rá, hogy egyéni megriadtságának világtörténelmi következései lettek, nem veszíthette el a lindachi csatát. Nem, már csak azért sem, mert annál fogva - amire Schnitzler is hivatkozik Tolsztoj nyomán, szabadon -, hogy t. i. az újkori csata nagy területen zajlik le s a katonák nem tudják, hogy mi történik körülöttük, még jóformán azt sem, hogy mi történik velök: egy ember hirtelen megrémülésének nem lehet ilyen minden epidémiánál gyorsabb hatása, s ilyen elhatározó, végzetes befolyása egy csata sorsára nézve. De általában, amit az újkori hadviselés tudománya lényegesnek, fontosnak, elhatározónak ismer el, kizárja az ilyen esetnek a lehetőségét, és ha nem is szükséges katonának lennünk ahhoz, hogy ezt megérthessük, egy olyan nagyobb rangú katonatisztnek, amilyen Moser is volt, ezt jobban kell tudnia, mint másnak. De minthogy egy színdarabban másodrendű jelentőségű, hogy az események csoportosítása és megítélése megfelel-e annak, amit a dologhoz értő lehetségesnek ismer el, tegyük fel, hogy: a stratégia nem zárja ki egészen az ilyen eset lehetőségét, s érjük be annyival, hogy a Moser esete katonai nézőpontból egy cseppet se látszik valószínűnek. Sokkal fontosabb ennél, hogy Moser, akármennyire tehetségtelen katona vagy mondjuk: rossz látású, monomániákus ember - nem is áltathatja magát azzal, hogy ő volna az az operetthős, aki elveszítette a lindachi csatát. Ennek a föltételezett képzelődésnek ellentmond az emberi természet; ennek úgy a lényege, mint minden velejárója. Még az is, aki tisztán láthatja és jól tudja, hogy az ő elhatározó, egyetlen, nyers cselekedete volt az előidézője valamely szerencsétlenségnek: amennyire csak lehetséges, elhárítani igyekszik magától a felelősséget; gondosan megkeresi, kik vagy legalább mely körülmények osztozhatnak vele a felelősségben; megkeresi minden elképzelhető mentségét és meg is találja a maga abszolúcióját vagy legalább tettének az enyhítő körülményeit, mások okolásában, bűnbakokban, a körülmények vádolásában, a társadalom, a világrend felelősségre vonásában, s ha másban nem lehet: egy olyan filozófiában, mely valamely, a természetbe kapaszkodó elmélettel még az ő tettét is igazolni tudja. Nincs tettes, aki miután meghallgatta önmagában úgy a védőt, mint a vádlót, ne úgy hozná meg az ítéletét a maga tettéről, hogy mindenben appreciálja a védelmet s redukálja a vádat, amennyire csak lehet. Kivált idő múltán, amikor a szerencsétlenség borzalmai már elhalványodtak az emlékezetben, amikor a tett következtében beállott változások képei már nem izgatják az idegrendszert s a lelkiismeretet nem nyugtalanítja többé az a hatás is, amelyet a tett és következményeinek látása a tettes pszichéjére tesz. Hát még az, akinek semmi bizonyossága sincs afelől, hogy mekkora része volt valamely szerencsétlenség bekövetkezésében, s volt-e ebben része egyáltalán?! Akit mások szemében is csak minimális felelősség terhel s aki joggal teheti fel, hogy talán éppen semmi se terheli, mert az ő viselkedésének már nem lehetett befolyása a más okokból szükségszerű események egymásutánjára!... Hogy az ilyen ember ne hallgassa meg magában azt a védelmet, amelyet mindenki megítélne neki, egészében vállalja magára azt a vádat, amely a legrosszabb esetben is csak részben nehezedhetik rá, és ha önmaga előtt is, de magamagának követelje az egész felelőséget olyasmiért, amiben másoknak a dolog természeténél fogva okvetetlenül nagyobb részük volt, mint neki: ez pszichológiai lehetetlenség. Hogy valaki ellenségeskedéssel, rosszakarattal, az igazságérzetnek a tulajdon maga rovására való arculcsapásával ítélje meg magát, ez normális lelkű embernél abszurdum. Bizonyára lehetséges ilyen lelkibetegség vagy elmebaj is; de Mosernél ezt egyebekben nem látjuk s a szerző nemcsak hogy nem is jelzi azt, mintha erre célozna, ellenkezőleg, úgy szerepelteti Mosert, mint akiben az átlagos ember túltengő önzésére akar rámutatni. Úgy állítja be, mint gonosz, vén embert, akinek a rosszlelkűség az uralkodó vonása, s akinek a féktelen önzése néróiasan édeleg abban a gondolatban, hogy miatta számtalan ember pusztult el annak idején, hogy azóta számtalan fiatalember halt meg s ő még most is él, és hogy az ő harminc évvel ezelőtt történt hirtelen elgyávulása következtében, késő aggságának nagy örömére még most is számtalan fiatal élet fog elpusztulni. Hát ilyen szadista csak az orvosi ismereteket népszerűsítő rossz könyvekben van; a valóságban még a kegyetlenség monomániákusai is, még a Nérók is, az önigazolásnak egész tömegét, a magukat saját szemökben abszolváló mentségeknek egész sokaságát hordozzák magukban. Ez a Moser nem ember, hanem csak kísértet; mumus nagy gyermekek számára; az első, de nem az utolsó, ami az Élet szavá-ban, Schnitzlernek minden modernkedése ellenére, Raupachra emlékeztet.
Higgyük el, amit az Élet szava nézőinek le kell nyelniök: hogy a hadvezetőség, ha nem is éppen Mosert, de a kék küraszírokat okolta a lindachi csata elvesztésével, ahelyett azonban, hogy már annak idején büntette volna meg a kék küraszirokat szigorított szolgálattal, áthelyezéssel stb., harminc évig várt a megbüntetésükkel, mert úgy látszik, nem a gyávaságban bűnös egyéneket, hanem magát a kék szimbólumot akarta megbüntetni; higgyük el, hogy most, harminc év múltán példásan akarja megfenyíteni a kék kürasziroknál szolgáló fiatalembereket, akik olyan ártatlanok voltak a lindachi csata elvesztésében, hogy akkor még meg se születtek; higgyük el, hogy büntetésből mind egy szálig le akarja kaszaboltatni őket az ellenséggel... azazhogy akármilyen szívesen hisz is el a magyar ember az osztrák hadvezetőségről bármi bolondot, ezt már mégis csak bajos elhinni. Minden időben, mindenhol lehettek, akiket az Uriás szerepére kárhoztattak; az is szokásos lehet, valamennyi hadseregben, hogy a legveszedelmesebb pontokra olyan csapatokat küldenek, amelyek büntetésre szolgáltak rá. De hogy, amint az Élet szavá-ban látjuk, egy hadvezetőség azt határozza el, hogy - hetek múlva! - seregének egy részét a kérlelhetetlen, a bizonyos halálba fogja küldeni, egy olyan szituációba, amelyből hírmondó se kerülhet haza: ezt már csak igen naiv nagy gyerekekkel lehet elhitetni. Ha föl is teszünk bármely hadvezetőségről minden kegyetlenséget, meg kell hőkölnünk annak a föltételezése előtt, hogy ilyen szörnyű ostobaságra tartsuk képesnek; mert hiszen lehet-e értelme az ilyen, hetekkel előbb elhatározott roppant áldozatnak?! Ha nem is sejtünk semmit a stratégiáról, a hadviselési taktikáról stb., annyit öntudatlanul is kitalálhatunk, hogy ekkora emberanyagnak az ennyire bizonyos pusztulásba küldése csak céltalan áldozat, csak monstruózusan együgyű taktika, csak öngyilkos stratégia lehet. Elhiggyük-e bármely hadvezetőségről, hogy maga alatt vágja a fát csak azért hogy büntethessen?!... Hát higgyük el és nyeljük le, hogy minden kék küraszir és körülöttük az egész város, az egész Bécs tudja, hogy a kék kürasziroknak egy hét múlva olyan helyre kell megérkezniök, ahol semmi szolgálatot nem tehetnek az ármádiának, ahol azonban az utolsó legényig el kell pusztulniok, az ármádiának minden legcsekélyebb haszna nélkül. (Mert hiszen az ilyen önfeláldozó szolgálat csak úgy képzelhető el, hogy a testükkel, az életük feláldozásával, ideig-óráig fel kell tartóztatniok az ellenséget, hogy az ármádia haladékot nyerhessen... de lehet-e szó ennek a szükségéről, amikor a lemészároltatásuk, csak egy hét múlva vagy még később válik esedékessé?!)
A kék küraszirok iránt érdeklődő bécsi leányok és maguk a kék küraszirok csak éppen azt az egyet nem tudják, hogy a szegény katonák halálra ítéltetésüket tulajdonképpen nem a lindachi csatának és nem Mosernek köszönhetik (Moser ezzel is csak áltatja magát), hanem: egy szép asszonynak. A kék küraszirok ezredese tudja, hogy a felesége megcsalja valamelyik tisztjével; csak azt nem tudja, hogy melyikkel. Hogy mégis bosszút állhasson házasélete megrontásáért, azt a szép tervet főzi ki elméjének boszorkánykonyháján, hogy: ha valamennyi kék küraszir elpusztul, úgy ő, mint az egész legénység és valamennyi tiszt: hát akkor a csábító is okvetlenül köztük lesz. És hogy az egy ismeretlen is bizonyosan meghaljon, ezüst tálcán viszi a rábízott sok száz életet az ördögnek; ő könyörgi ki a hadvezetőségtől, hogy a kék küraszirokat odaküldjék, ahonnan nincs visszatérés; hivatkozik a lindachi csatára, amelyről a hadvezetőség talán már megfeledkezett volna vagy amelyért más apropóból szelídebb büntetést mért volna a kék küraszirokra; ő magyarázza meg a hadvezetőségnek, hogy az osztrák hadseregnek semmi se válhatik nagyobb hasznára, mintha vagy kétezer emberét átvezényeli a bizonyos halálba. És mindezt csak azért, hogy az ismeretlen egér ki ne bújhassék a csapdából! Ez a második kísértet szörnyűségre még Moseren is túltesz. Megint az anekdota lady-jére kell emlékeznünk; íme, itt van a jó asszonynak a mulatságosságig hihetetlen ellentéte, a rémes pendantja; aki kész a levegőbe röpíteni vagy kétezer embert s ezekkel önmagát is, csakhogy ki ne szabaduljon a halálból az az egy, akit nem tud megtalálni. Kell-e mondani, hogy ez a második kísértet is csinos meglepetéseket tartogat a néző számára? Mert amikor az ezredesné a maga kék küraszirját meg akarva menteni belopózik a tisztjéhez s az ezredes meglepi őket: ez a második kísértet hirtelen ahhoz a felfogáshoz kanyarodik át, hogy: de mégis csak a házasságtörő asszonyt kell büntetni, s nem a csábítót!... Mint aki csak egy rébusznak a megfejtését várta, minden értekezés nélkül lelövi az asszonyt, ellenben felesége kedvesének nagylelkűen felajánlja, hogy jelentsen beteget s ezzel kerülje ki a kék küraszirok sorsát (akik miatta jutottak a halál torkába). Miért? Ezt a Schnitzler-darabokban soha se kell kérdezni. A szerző, úgy látszik, azt tartja, hogy: egy bolond többet tud kérdezni, mint amennyire száz bölcs megfelelhet.
De találunk ebben a darabban több kísértetet is. Mindjárt az első felvonásban megismerkedünk egy orvossal, doktor Schindlerrel, aki Mirákolóként csörteti a kezében méreggel teli orvosságos üvegeit s azt szuggerálja a meghalni sehogy se akaró páciense leányának, hogy ölje meg az apját, mert: minek olyan túlzottan sokáig élni s nem okosabb-e egy fiatal leányra nézve a betegápolásnál, ha a hejehujának adja át magát?! Ez a kísérteties orvos azzal lepi meg a nézőt, hogy egy kicsit szerelmes a leányba, azért tanácsolta neki az apagyilkosságot. Aztán ott van maga ez a leány, aki hallgatag, de nem kevésbé mély gyűlölettel ápolja az apját, s nagy kedve volna megfogadni a különös gyógyító mester tanácsát... de még valamire vár és egyelőre jégre teszi a méreggel teli üvegcsét. Amíg vár, a néző azt kérdi magától: ha annyira terhére van ennek a leánynak a betegápolás s olyan nagyon vágyódik a hejehujára, nem szelídebb és természetesebb dolog volna-e az apagyilkosságnál, ha egy kissé elhanyagolná a betegápolást s több időt szakítana magának a szerelmeskedésre?... Különben a betegápolás nem láncolhatja le olyan nagyon, hogy lázongását és az apagyilkosságon való tűnődését valami nagy részvéttel lehetne kísérni, mert hamarosan két bált táncolt végig és mindkét alkalommal olyan jól mulatott, hogy az egyik éjjel egy, a másik éjjel más fiatalembernek ajándékozta el a szívét.
A Raupach-szerű történet különben azért indul meg olyan lassan, mert a szerző gondját mindenekelőtt a hangulatcsinálás foglalja le. Ezt persze a modernek recipéje szerint eszközli. Mint Maeterlincknél látjuk, a végzetes események nagy, sötét árnyékot borítanak maguk elé, mindenre. Várakozással, sejtelmességgel, titokzatossággal van tele a levegő; az általános hangulat fojtogatott, nyomott; mindenki ok nélkül szomorú s mindenkinek valami rejtelmes fülledtség-okozta szívelszorulás hápog ki a szavából; az emberek nehezen lélegzenek; éreznek valami számumot, ami közeleg. Ezt a maeterlinckizmust Schnitzler bécsi doktor így adagolja, ötpercenként egy kávéskanállal: "Lentről lódobogás hallatszik... Csak a lovak dobogása hallatszik, folyton csak az... Lent lódobogás... Az utcáról gyalogság masírozása és kiabálás hallatszik... Lent az utcán katonák vonulnak. Trombitaharsogás, dobpergés, kiáltások, aztán elhalkul minden és csend...“ Folyton hallani az elvonuló csapatok dübörgését s a lovak patkóinak a kövezeten kopogását... hogy minden ló belerúgjon a Marinak a szívébe... noha a kék küraszirok még meg se mozdultak, mert különben kútba esnék a dráma. De Schnitzler nem felejtkezhetik meg Wilde Oszkár vívmányairól sem. És amint Wilde refrénként ismételgeti, sokat sejtető példálózással mondjuk azt, hogy: "A hold vörös úszónadrágban úszik az égen... Jó estét, Salome!... Vörös úszónadrágban úszik a hold az égen!... Jó estét, jó estét!... Az égen úszik, vörös úszónadrágban!... Salome, a hold!... Salome az égen!... Salome vörös úszónadrágban!...“ - Schnitzler se mulaszthatja el, belemártani, beledöfni, belegyomrozni, belemasszírozni a néző gyomrába, hogy: "a kék küraszirok mennek a halálba“, "mennek a halálba a kék küraszirok“, "a halálba mennek a kék küraszirok!...“ Avagy: "Viseld hát a sorsodat. Aki másokkal törődik, el van tiltva a boldogságtól. Viseld a sorsodat... Reggel négy órakor mind mennek a halálba.“
És ha a néző nem találta ki rögtön, mindjárt megtudja, mért kellett a nagyzás hóbortjában szenvedő Mosernek élete hetvenkilencedik évében eldicsekednie a leánya előtt az álmodott csatavesztésével, éppen a "moment psycholigiqu“-ban. Azért, hogy a leánya ezt mondhassa magában: "Igen? Te voltál az, aki miatt a kék küraszirokat harminc év múltán megbüntetik? Miattad mennek a kék küraszirok a halálba, vörös úszónadrágban, és Te még túl akarod élni őket? Te akarsz engem elvonni a betegápolás undokságaival attól a fiatal kék küraszirtól, akinek a karjaiban egy egész éjszaka suhantam fel s alá egy nagy teremben, ezer gyertya lángjánál?... No, jó!...“ És hogy az aggodalmaskodó leány ne habozzék tovább, hanem mindjárt beadja apjának a patkánymérget!... Hiszen már olyan öreg!
Ah, milyen érdekes kísértet! Ha már nem mentheti meg a kék küraszirokat a bizonyos haláltól a rendelkezésére álló eszközzel, mint a lady a hajó utasait a levegőbe repüléstől, minden áron meg akarja menteni azt a kék küraszirt, akinek a karján egy egész éjszaka suhant a bálteremben, ezer gyertya lángjánál, attól, hogy ez a szerelmi kiéhezettség keserves állapotában legyen kénytelen a halálba dobogni. És nemcsak hogy meggyilkolt apja holtteste mellől, ezt gondosan beskatulyázva és egy cseppet se disgusztálódva attól, hogy otthon a lakás nincs kitakarítva, siet a hejehujába, hanem egy függöny mögött leskelődve, türelmesen megvárja, amíg a másik akadályt - azt a nőt, aki elsőbbségi igényt jelentett be - a halálba távolítják el az útjából s csak aztán jelenti a kék küraszirnak, hogy: eljött s most már mehetnek a garniba (mert a kék küraszir lakása sincs még kitakarítva, ebben is holttest van). Na ja, az élet hívja!
És a kék küraszir, az méltó párja. Ezt az ötödik kísértetet szintén nem disgusztálja, hogy éppen most halt meg miatta egy nő, csakis azért, mert az ő életét, a kék küraszir életét mindenáron meg akarta menteni, ha már nem menthetett meg legalább hatszáz életet, mint a lady. ("Bár volna erőm, hogy valamennyit visszatartsam!... Mennyi ifjú élet enyészik el bután a világból!...“ - utoljára is ezt sóhajtotta, szegény, nagy életismerettel méltatva a fiatal férfiasságot)... mindez nem disgusztálja a kék küraszirt, hanem siet a hejehujába azzal a leánnyal, akire ráismer, mert még emlékszik rá, hogy egy éjszaka vele suhant a bálteremben, ezer gyertya lángjánál. "Igazán kár ezekért a kék küraszirokért! - gondolja a néző. - Milyen kitűnő idegzetű fiúk voltak! Lehet-e mentsége a hadvezetőségnek, amely ezeknek az egész ezredét feláldozta, minden cél nélkül, csak éppen példaadás okából?!...“ És az ötödik kísértet eltűnik a kísértet-leánnyal, a garni irányába, mert akármilyen szépen játszotta a hőst, részegen akar a halálba menni, mint a Dickens matrózai, akik megitták az egész hajórakomány rumot, hogy ne tudjanak magukról, amikor elsüllyednek. A disznónak is ez lehet a filozófiája: "Ha már leölnek bennünket, maradjunk a vályú mellett, ameddig lehet! Ha már meg kell dögölni, legalább jóllakottan dögöljünk meg!“
Nincs mit szólni a másodsorban megjelenő kísértetekről, akik csak arra valók, hogy szinte kórusban fújják, amiről a szerző ebben a darabban fel akarja világosítani a nézőt, hogy t. i. élni jobb, mint meghalni. Se a másik leányról, aki a Moser-leánynak példát adva, a kék küraszirok utolsó bécsi éjszakáján szintén kitombolja magát, mert tudja hogy tüdővészes és hogy úgy mondjuk: tőkét akar gyűjteni a sírjába, így okoskodva: "Csak akik sokra emlékezhetnek, azok alusznak nyugodtan a földben... és én nyugodtan akarok aludni“. Ez azt a meglepetést tartogatja a néző számára, hogy nem tüdővészben hal meg, hanem Ophélia módjára, őrülten, de modernebb szecessziós látomások közt, s a kellő pillanatban megérkezve, a színpadon - hogy annál nagyobb legyen a kísérteties hangulat -, bár az őrültségét csak fölötte hézagosan magyarázza meg, hogy ő is elveszítette a maga kék küraszirját, akit kétszer látott: először a bálteremben s másodszor, amikor a kék küraszirok a halálba indulásuk előtt utoljára dáridóztak Bécsben; se az, hogy azóta egy kissé megfürdött a posványban... És nincs mit szólni a gyakornokról sem, aki ezt a másik leányt még a kék küraszirok haláltánca előtt elhagyta a Moser-leányért és az egész darabon át nem tudja megérteni, hogy ennek pedig ő nem kell, főképpen azért nem, mert a betegápolásba idejekorán belefáradt nő nem kívánkozik az erdő magánosságába. A néző se tudja megérteni, hogy ez a gyakornok hogyan és miért került bele ebbe a darabba.
A fejlemények is csak valami hosszú epilógnak a minimumig lemérsékelt hatását tehetik a nézőre. Hogy a kék küraszirok mind egy szálig áldozatául estek érthetetlen kiküldetésüknek és csodás véletlenségből csak egy ember menekült meg közülök, éppen az, aki - élnivágyásból - egyedül debachált a rendelés ellen, de ez az egy is, szíves meglepetésül a nézőnek, modernül elmés következetlenséggel, agyonlőtte magát, hogy doktor Schindler-Mirákoló szamárnak deklarálhassa - már csak tudomásul szolgál, mint a jegyzőkönyvekben szokás mondani. Hasonlóképpen: hogy egy darab egyetlen maradi alakja, Richterné, Kata-Ophéliának az anyja, továbbra is minden nap eljár a templomba, de ott most már úgy odamondogat a magasban lakóknak, hogy az üzeneteit Szent Péter nem teszi az ablakába - amit különben a templom néma nyugalommal fogad. A nézőt most már csak a Moser-leány sorsa érdekelheti. Tehát: a kék küraszirja visszautasította azt a kívánságát, hogy haljanak meg együtt; a katona elment a csatába, hogy büntetésül és példaadás okából halhasson meg, a leány pedig egyedül nem tudott meghalni; és minthogy Mirákoló mester azt a kis apagyilkossági ügyet szerencsésen elsimította a hatóságok előtt, tovább él, virágot szed, de nem tud felejteni. A jó Mirákoló, aki továbbra is atyailag gondoskodik róla, azt a tanácsot adja neki, hogy ha már a szíve ellenállhatatlanul a katonasághoz vonja, álljon be az egészségügyi csapatokhoz betegápolónőnek. "De hát akkor mért öltem meg az apámat?! - kérdhetné tőle Moser Mari -, ha továbbra is betegápolőnőnek kell maradnom!“ Csakugyan, ha már ez a végzete, egyszerűbb lett volna egy éjszakára megszöknie hazulról.
És most már a szerző áll elő a maga meglepetésével. Kiderül ugyanis a darab végén, hogy mindez azt a tanítást kívánta példázni, hogy: "Hallgassátok meg, amikor az élet szava hí benneteket!“ Hát hiszen ezek mind hallgattak az élet szavára!... De vajon kívánatos-e az élet szavára hallgatni, ha ennek a szófogadásnak ilyen gyors pusztulás, az apostoli igék áhítatot hallgatóinak ilyen tömeges halála jár a nyomában?! ("Majd szépen fogunk hallgatni erre a hívogatásra!...“ - mondanák sokan Budapesten.) De pardon!... "Félreértés!... - folytatja Schnitzler doktor. - Életnek én csak a szerelmi életet nevezem! És ennek az igazi életnek egyetlen órájáért, az élet minden örömének egyetlen éjszakába való belesűrítéséért érdemes feláldozni mindent, a hosszú életet, a tartalom nélküli évek egész értéktelen sokaságát és minden tekintetet, amelyeket komolyan szoktatok venni, amelyekért közületek olyan sokan tartózkodnak az élet kéjeinek egyetlen éjszakába való komprimálásától!“ Vagy úgy?! Az már más. Hanem erről az Élet szava című drámából kissé bajos meggyőződni. Mert Moser Mari a harmadik felvonásban csak egyetlen mondatban nyilatkozik az éjszakájáról: "aztán megértem üdvösséget, ahogy soha nem is álmodtam, kétségbeesést, ahogy ember el nem képzelheti... mi keresnivalóm van még a földön? - de nem mondja, hogy az az üdvösség fölért minden utána következő kétségbeeséssel és hogy szívesen vállalja a hosszú kétségbeesést, mint annak a rövid üdvösségnek az árát, váltságdíját. (Aminthogy a véralkata szerint mindig különbözőképpen ítéli meg az ember, hogy az élet örömeivel való sokféle gazdálkodás közül melyik a helyes; s a legtöbb embernek erről minduntalan más-más a véleménye, a körülményekhez képest.) Ahogy pedig Kata agyongyönyörködi magát, az erősen hasonlít a sárba fulladáshoz; ez a kép se meggyőző, még csak nem is csábító. De ne tűnődjünk ezen hosszan, mert mire lélegzetet vehetünk, Schnitzler doktor már maga is ellentmond magának. Mégis csak jó életben maradni, mert: "Lássa - mondja Schindler doktor Marinak -, ma virágot szed az erdő szélén és odanyújtja a homlokát a nyári szellőnek...“ "Maga él, Mari, a többi csak volt. Ama éjszaka és ama reggel óta is nappalok következtek az éjszakára... virágot szed, a ragyogó déli égbolt alatt beszél velem stb., mindez élet... és ki tudja, nem fogja-e egyszer, idővel, sokkal tisztábban és mélyebben hallani az élet szavát, mint azon az éjjelen, mikor dolgokat élt át, melyek oly félelmes és izzó nevűek, mint gyilkosság és szerelem?!...“ Tehát a hosszú élet, a tartalom nélküli évek egész értéktelen sokasága se kutya?!... már csak azért sem, mert még sokszor lehet hallani benne "az élet hívó szavát“?! De hát melyik a választani való, amikor választani kell: minden földi gyönyörűségnek egyetlen fenséges éjszakába való komprimálása vagy a tartalom nélküli, de napsütéses és várandós évek sokasága? Hiszen a darabjának erre a kérdésre kellene felelnie!... hiszen a szerző maga vetette fel ezt a kérdést!... De Schnitzler doktor úgy felel a saját kérdésére, mint a fázódó és éhes cigány, akitől azt kérdezték, hogy mit választ: melegedni akar-e inkább vagy enni? A legjobb - mondja - a tűznél szalonnát pirítani! Bizonyára, de mintha tréfálna, amikor a maga kérdésére nem akar felelni. Vagy maga se tudja, hogy tulajdonképpen mit kíván mondani?!... Semmi különöset, csak egy kicsit kacérkodni óhajtott az epikureizmussal és egyben az amoralista világfelfogással?!
Utoljára, mintha mégis jobban húzna a hosszú élethez, az akár tartalom nélkül való, de nem reménytelen évek nem egészen értéktelen sokaságához, mint az élvezeteknek huszonnégy órába való kögítéséhez. Mert azt mondatja Schindler doktorral Marinak Kata holttesténél: "Az, hogy én jó ember vagyok... hogy maga gonosztevő... és hogy ez a halott bűnös volt... csak szavak! Magának még süt a nap és nekem... és azoknak (a gyermekekre mutat, akik átszaladnak a réten). Ennek már nem. Más egyebet semmi bizonyosat se tudok a világon! (Gyerekek nevetve szaladnak át a réten és eltűnnek az erdőben.)“ Vége.
Hát éppen ez az okoskodás - amelyet Schindler doktor tanulságul bök ki a darab pointe-jének - az a valami, amire joggal lehet elmondani, hogy csak: Szavak!... Üres beszéd!... Frivol játék a gondolattal és a kifejezéssel!... Mert régi útszéli igazság, hogy kevés a bizonyosságunk, de nem igaz, hogy az emberi elmének sokezer éves nyugtalansága teljességgel semmi eredményhez nem vezetett volna s hogy mindazok a fogalmak, amelyekhez a jó és rossz kérdése dolgában az emberek mindez idáig eljutottak: csupa fallácia. Csakhogy arra, hogy ehhez a kérdéshez hozzászólhasson, Schnitzler Arthurban nincs meg a kellő komolyság.
(További közlemények következnek.)