Schöberl
szerző: Karinthy Frigyes
A technika vívmánya, az ipari fejlődés, a többtermelés és gyárüzemek századában születtem, s mindig rajongtam a modern, nagy gazdasági elv eszményeiért, minél kisebb erőpazarlással, minél nagyobb munkasiker! Az olyan találmányok, melyek ezt az eszményt valósítják meg, gyermekkorom óta izgatták képzeletemet. Ceruza, aminek a másik végén törlőgumi van, hogy mindjárt ki lehessen törölni, amit az ember ír. Zsebkés, amit dugóhúzónak is lehet használni. Zsebóra, ami villanylámpának alkalmazható. Tőrösbot, ami esőben esernyő, eső után köpönyeg. És így tovább.
Hogyne vágytam volna, mióta az eszemet tudom, e műfaj legkimagaslóbb, legrégibb és méltán legnépszerűbb klasszikus példájának, a Schöberl-ágynak egy példányára! A csodálatosan egyszerű alapötlet, hogy
„Nappal szék – éjjel ágy!”
akkor is mintaképe lett volna szememben a praktikus gondolkozás módszerének, ha a műszaki tudomány soha nem tudja megvalósítani gyakorlatban a géniusz képzeletét. De tudjuk, hogy megvalósította, és én gyermekkorom óta irigyen és vágyakozva álldogáltam a kirakatok előtt, ahol ilyen piros plüssel borított csodabútort mutogattak.
Sajnos, hányatott életem, anyagi gondjaim közepette sokáig nem juthattam odáig, hogy vegyek magamnak egy Schöberl-ágyat. Nagyon igazuk van azoknak, akik a szegénység legnagyobb hátrányát abban látják, hogy a szegény ember mindenhez sokkal drágábban jut, mint a gazdag, hogy a gazdaságosság fent jelzett nagy elvét (kis erővel nagy eredményt) soha nem tudja megvalósítani: s alapjában véve helyes az a paradoxon, hogy a szegény ember kénytelen fényűzőbben élni, mint a gazdag, mert nem jut hozzá ahhoz, ami egyszerű és olcsó és gazdaságos. Magam is hosszú éveken át aludtam olyan ágyban, ami nappal is csak ágy volt, s így teljesen hiába töltötte idejét az én költségemre – és ültem olyan széken, amelyik éjjel hasznavehetetlen széki minőségében henyél, és lopta a pénzemet.
Végre rájöttem a megoldásra: Kolumbusz tojása az egész, ha megmondom, azt fogják felelni rá: ezt én is tudtam volna! Hát persze, tetszett volna megtenni akkor. Na, mit gondolnak? Hát megmondom: eladtam az ágyamat meg a székemet, és vettem egy Schöberlt az árából.
Bevallom, kicsit hevesebben dobogott a szívem, mikor a rejtelmes bútordarabot begurították a szobámba. Ott állt, tömören és komolyan, a nagyon elfoglalt emberek szófukar szerénységével várva, hogy rendelkezzem vele. Megnéztem az órámat: délután öt óra volt, szóval nappal. Odagurítottam az íróasztalhoz, leültem rá, és dolgozni kezdtem.
Öt perc múlva kellemetlen, kínos, rossz érzés fogott el: izegni-mozogni kezdtem, sehogy se találtam a helyemet. Hátradőltem, nyújtózkodtam, nagyot ásítottam. A gyomrom émelygett, pislogtam, leragadtak a szemeim. Aztán nem tudom, mi történt; mikor magamhoz tértem, koromsötét volt, karom és fejem tehetetlenül lógott le a karfáról.
Megnéztem az órámat: tizenegy óra volt. Teringette, hiszen már éjszaka van – le kell feküdni. Büszkén és önérzettel elmosolyogtam magam: szétbontottam jó Schöberlemet, levetkőztem és lefeküdtem.
Öt perc múlva fel kellett ülnöm: egy csöppet se voltam álmos. Brómot vettem be és veronált. Hiába. Egész éjszakámat az ágy szélén ülve töltöttem, lelógatva a lábamat, tehetetlenül és éberen.
De állapotom nem javult. Éjszakáim álmatlanságban teltek el, nappal nem tudtam dolgozni, folyton aludtam.
Egy hét múlva visszavittem a Schöberl-széket, miután úgysem használhattam semmire. A kereskedő, akinek elmondtam betegségemet, hitetlenkedve csóválta a fejét – aztán hirtelen a homlokára csapott. Odarohant a székhez, belenyúlt, kifordította. Bedugta a fejét, kerekeket csavart rajta, rángatta. Aztán kivörösödve egyenesedett fel, és a vállamra ütött.
– Uram, önnek kivételes peche van! Mióta a Schöberl-gyár fennáll, ilyen eset még nem történt. Nem önben van a hiba, hanem a székben – ön egy hibás darabot kapott, amit valamelyik munkás elfuserált. Ez a Schöberl nappal ágy és éjjel szék – hagyja itt, majd eladjuk egy szállodai portásnak.