Sasvadászat
| Sasvadászat szerző: Ambrus Zoltán |
Második Arzén, levantei király, magához hívatta miniszterelnökét, a derék Milicset, és szomorúan így szólt:
─ A pénz kevés. Nagyon kevés!
Milics egyetértett a felséges úrral:
─ Bizony kevés. Nagy-gyon kevés!
Ezt albán nyelven, de igen sok gy-vel, a feneketlen bánat hangján mondta. Nyomatékul sóhajtott is hozzá; s az ismert bariton, mely húsz éven át annyi parlamenti viharral dacolt, szomorúan csengett, mint egy Ave Maria.
A Balkán oroszlánja nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, mintha még most se akarná elhinni a vigasztalan valót; mintha azt remélné, hogy mégiscsak talál ott valamit. Aztán lehorgasztva világtörténelmi orrát, elkezdett le s fel járni a szobában. Milics úgy állott a háttérben, mint a Sötét Gond.
─ Az élet kissé sajátszerű ─ bölcselkedett a király. ─ Az embernek hol nincsen pénze, hol ismét nincsen.
Milics is ezen a nézeten volt.
─ Azt mondhatnám, felség, hogy az élet rendkívül sajátszerű.
A fejedelem egy pillanatra megállott, hogy meghallgassa első tanácsosát. De a Milics bölcs mondása nyilván nem elégítette ki, mert ahogy elhangzott, folytatta a sétáját.
A dolgozószobában egypár pillanatig csak a vadászcsizmák kopogása hallatszott. Milics mozdulatlanul állott és fülelt.
Végre a Balkán oroszlánja ezt a kijelentést tette:
─ Pénzt kellene fölvenni valahol.
Milics fölemelte szemét a mennyezetre, mintha meg akarná kérdezni a magasban lakozótól:
─ Láttál, Uram, ilyen ártatlanságot?! Ez a kellemetlen kamasz még most is kölcsönökről álmodik! Elmúlt negyvenéves, s még most is hisz az uzsorásokról szóló tündérmesében! Annyi viszontagság után teli van ábránddal.
Milics határozottan irigyelte ezt a gyermekiességet. Hiába, a származás mégiscsak valami. Íme, ez a kóbor princ, akit trónkereső korában az angol bookmakerek megvertek, s aki most itt egy sereg kecskepásztorral királynak címezteti magát, annyi balszerencse s oly sok megaláztatás után, mind e mai napig megőrzött valamit őseinek, az olasz condottiereknek derűs világnézetéből. Hisz és remél!
─ Nem felelsz, Milics?
─ Sire! A rideg való az, hogy a hitel szót ki kell törölnünk a szótárunkból. Egy kopek nem sok, de egy kopeket se tudunk kölcsön kapni.
Arzén király az ablaknál állott, s búsan nézett ki a sivatagba. Tekintete elrévedezett a végtelen homokbuckákon. Sehol semmi; még csak egy kecske se ődöngött a kopár sziklák körül.
─ A Montenegrói Kézművesek Szövetkezete ─ folytatta alázatos jelentését Milics ─ felmondta összes kölcsöneit, s Volkin, aki az utolsó reménységem volt, azt felelte, hogy: tárgyaljunk a Rothschild-csoporttal.
─ A disznó! ─ dörmögte a király.
─ Disznó?! Hol van? ─ kiáltott fel Milics.
S apró szemében felcsillant a váratlan öröm. Fegyverre akarta szólítani az őrséget, hogy a disznót, élve vagy halva, kerítsék kézre, de aztán kiderült, hogy az egész félreértés, s a disznó délibáb volt.
─ Vásárolnunk kellene valamit ─ vélte a király. ─ Cséplőgépet, zongorát, koporsót vagy: léghajót, biciklit, biliárdot. Volkin mindenre hitelez.
─ Istenem, Sire, a kereskedők olyan kitanultak!
─ Látod, Milics, ez a te külső politikád gyümölcse. Ha ki tudjuk eszközölni, hogy Európa elismerje királyságomat, most van pénz, hitel, bizalom, minden.
─ Ó, uram, nincs az a diplomata, aki többet házaljon, mint én a Felséged érdekében. Elmondhatom, hogy kevés embert löktek ki annyiszor, mint engem!
─ S a nép... a nép szegény, ugye?... ─ tűnődött a király. ─ Nem bír el újabb terheket? Hisz a régit se hajlandó fizetni!
─ A nép oly szegény... oly szegény!... ─ Milics elővette a zsebkendőjét, s könnyeit törülgette. ─ Levante egész területén nem nő fű, s a kecskeanyák elhatározták, hogy nem szülnek többé kis kecskéket!...
─ Gondoskodnom kell népemről, bármi áron ─ pattant fel Arzén király. ─ Értsd meg: bármi áron. Ha e sokat szenvedett szegény szív megtörik is, az mindegy. Népem java az első.
Milics eleinte nem értette.
─ Mit szólsz hozzá Milics? Feláldozom magam népemért és megházasodom.
Milics megdöbbent. Eszébe jutott Arzén királynak mind a három elvált felesége. A georgiai hercegnő, aki harangzúgás közt vonult be s parasztszekéren, álöltözetben menekült el; a bojár özvegye, akit, mert nem akart elválni, zsandárokkal kísértettek haza; s a milliomos görög lány, akinek a fehérneműit még most se váltották ki a zálogházból. Hisz ha a házassághoz nem kellene egyéb, csak egy metropolita, aki megkösse és felbontsa!... De hol van az a rettenthetetlen amazon, aki hajlandó volna férjhez menni ehhez a Kékszakállhoz?!
─ No, mit szólsz hozzá?
Milics nem volt olyan szamár ember, hogy azt mondja, amit gondol.
─ Valóban, Sire, ez királyi szó volt!
─ Csakugyan?... Azt hiszed?...
Milics helyeslése nem tetszett a királynak. Ellentmondást várt, aggodalmakat. Hogy így, meg amúgy. Hogy az európai udvarok igen szűkkeblűek, s hogy a siker nagyon kétséges. Ezek az ellenvetések megkönnyítették volna az értekezést. Nem mutatkozván más megoldás, a király előállott volna az ultima ratioval.
Ez a szemtelen felelet megzavarta. Magának kellett megkeresnie a kifogásokat.
─ Csakhogy ehhez idő kell. Ez a Volkin nagyon körmönfont gazember, s a leánya mindössze tizenkét esztendős.
─ Menyasszonyt találunk ─ vélte Milics.
─ Nem, nem, ez rossz ötlet volt. Valami mást kell kieszelnünk.
Aztán megint sétálgatni kezdett, s egy darabig nem szólt. Ez a némaság fenyegető volt, s Milics kezdte rosszul érezni magát. Úgy pislogott, mint egy tapasztalt öreg nyúl, aki a vadászt látja.
A vadász nem vesztegette az időt; egy mozdulat, és célzott.
Megállt a terem közepén, s mintha egyszerre világosság támadt volna a fejében, hirtelen megszólalt:
─ Tudod mit, Milics, te fogsz kölcsön adni nekem!
─ Én?!
A Milics vén arcán akkora meglepetés s oly őszinte kétségbeesés tükröződött, amely mindenkit becsapott volna. De Arzén király maga is művész volt.
─ Te hát! Ne vágj olyan ijedt arcot. Tudom, hogy van pénzed, hogy igen sok pénzed van. Ami pénz körülöttem elhullott, te azt mind felszedted és élére raktad. Jól van. Amíg volt, nem bántam, ha raboltál. De most más időket élünk. Rajtad a sor, állj elő a pénzeddel.
Milics fölemelte szemét az égre. Az eget nem láthatta ugyan, csak a mennyezet kövér amorettjeit, de ez nem hozta zavarba. A vértanúk nézhettek így, mikor mondhatatlan bűnökkel vádolták őket.
─ Sire, verjen meg engem az isten, ha vagyont tettem félre!
Azután sírni kezdett.
─ Isten látja a lelkem, hogy nincs egyebem kilenc rongyos maravédinél meg egy ócska esernyőnél. Azt is kikölcsönöztem valakinek. A tehenem beteg, s a kecskéim mind egy szálig elhullottak. Semmim sincs, csak a becsületem. Istenkém, istenkém, hogy is tehettem volna félre, ami a felségedé?! Nem nyúlok én soha semmihez, még ha aranyból volna is! Istenkém, istenkém!
Mialatt Milics esküdözött, a király hátat fordított neki. Talán azt várta, hogy Milics lassankint mégis csak előpakolja, amit elrabolt. De amit Milics eltett, az jól el volt téve. Kifordítgatta ugyan a zsebeit, de csak azért, hogy bizonyságot tegyen a szegénységéről.
Majd a szentek tanúbizonyságához folyamodott, s különösen Szent Prokopra hivatkozott, mint aki szívesen tanúskodnék a becsülete mellett, ha jelen volna. De Szent Prokop, véletlenül, nem volt a közelben, s miután hasztalan hivatkozott rá, Milics befejezte a védekezését.
Ezután már csak sóhajtozott, nyögött, s levantei szokás szerint, sűrűn verte a mellét.
A király megfordult, s rászegezte a szemét Milicsre.
─ Tehát nincsen pénzed?
Milics sóhajtott.
─ Értsd meg: nekem minden pénz jó. Ha nincsen rubeled, jó a görög pénz is. Ha görög nincs, legyen román, török, csuvas vagy cseremisz pénz. Csak pénz legyen. Sok a hamis ezüst? Azt se bánom, ha fele hamis pénz lesz is: azért beírjuk a váltóba. Minden pénz jó. Amit tolvaj öregasszonyok lenyeltek, s az igazságszolgáltatás ismét napfényre hozott... az is jó pénz.
─ Semmilyen sincsen ─ nyögte Milics.
Arzén király összeráncolta szemöldökeit, s szigorúan szólt:
─ Ez nem helyes. Nagyon nem helyes.
S annyi méltósággal nézett miniszterére, hogy ez aggódni kezdett. Milics tudója volt Arzén király minden viselt dolgának, de a fejedelem alkalom adtán olyan előkelőséget tudott kifejteni, amely még Milicsre is hatással volt.
─ Sire, rendelkezzék az életemmel...
De a király nem hagyta beszélni.
─ Látod, Milics, milyen gazember vagy te! Jót tettem veled, úrrá tettem az egész családodat, szabad lopást engedtem neked és egész háznépednek, s most, mikor megszedted magadat, mikor könyökig vájkálsz az aranyban, nem akarsz kölcsönözni egypár ezer rubelt, nekem, a gazdádnak, a jótevődnek! Kedves bátyád tizenöt esztendeig a haramia mesterséget folytatta; megtettem főpostamesterré. Remélem, megengeded, hogy ez nyugalmasabb állás és jövedelmezőbb is. A fiad, első házasságodból született, legkedvesebb fiad, kétségen kívül igen sima úriember; de ez a jeles úriember egyszer annyira elszórakozott, hogy tévedésből magával vitte a kedvesének összes ékszereit s elvitorlázott Amerikába. Mikor hazajött, azt mondtam neki: borítsunk fátyolt a múltakra, s megtettem őt közoktatásügyi miniszteremmé. És te, Milics! Mondd, volt-e, van-e panama, ahonnan te ki nem vetted a részedet, a legjobb részt, az oroszlánrészt? Van-e a Közép-tenger környékén bank, amelyet meg nem revolvereztél? Van-e özvegy és árva, akit ügyvéd korodban ki nem fosztottál? Arról, hogy bigámiát követtél el, hogy kétszer kötöttél törvényes házasságot, s hogy épeszű feleségedet a bolondok házába csukattad: az ilyen apró-cseprő dolgokról nem is beszélek. De beszéljünk a fődologról. Te kecsketolvajlásban őszültél meg, Milics, s ha országomban nincsen többé egy gödölye sem, ez azért van, mert te mind elloptad őket! Elloptál mindent, ami csak ellopható, loptál pénzt, szarvasmarhát, ékszert, dugóhúzót, ami a kezed ügyébe akadt; megloptál engem, megloptál mást, s mivel magad se tudod már, mit harácsoltál össze, tévedésből megloptad tenmagadat is. Nem bántottalak; nem csukattalak be, nem húzattalak nyársra; ellenkezőleg, megtettelek miniszterelnökömmé. Engedtem, hogy tovább lopj; míg végre elloptad az egész országot. És te nem akarsz nekem kölcsön adni?
─ Sire! Semmim a világon! Nagyon rossz esztendők jártak. Aztán meg ki kellett egyezkednem az ellenségeimmel. Megloptak. A tőzsdén rengeteget vesztettem; ami megmaradt, ellopták tőlem. Sire! Öné életem, vérem, mindenem! Kívánjon tőlem bármit, csukasson be, végeztessen ki! De pénzem, az nincsen!
Milics nem tette bolonddá urát. A levantei koronátlan király tudta, hogy tanácsadója hazudik, de Milicsnek szerencséjére volt egy szava, mely Arzént gondolkodóba ejtette. Ez a szó: "mindenem".
─ Hát tudod mit, Milics?! Jól van, ne szaporítsuk a szót, hanem eredj haza és beszélj Linával. Lina okos asszony; az majd kieszeli, hogyan lehetne pénzt keríteni. Mert a pénz kell, nagyon kell, föltétlenül kell. Tudod, mi az, hogy: kell? Ha egy hónap alatt nem tudtok pénzt keríteni, elcsaplak, becsukatlak, és elkoboztatom a jószágaidat.
Lina, akit Levante területén mindenki csak úgy hívott, hogy: "Az öt világrész Linája", Milics felesége volt. Régebben, egy ideig nagy szerepet játszott az udvarnál, s abban az időben, mikor a georgiai hercegnő Arzént faképnél hagyta, ő volt a fejedelem vigasztalója. Ez idő tájt Lina a palotában lakott, s erős kézzel vezette Levante belügyeit.
Később, mikor Levante pénzügyei elkerülhetetlenné tették, hogy Arzén király feleségül vegye a bojár asszonyt, Milicséknek ki kellett költözködniük a palotából, de azért Lina továbbra is megtartotta kivételes rangját. És ezt már nem a szépségének köszönhette, hanem egyes-egyedül az okosságának. Lina határozottan államférfiúi tehetség volt; Arzén és az ura úgy féltek tőle, mint a tűztől. Elnyomatásukért úgy állottak bosszút, hogy Linát, a háta mögött, maguk is a csúfnevén emlegették, s Milics, ha a főpostamester meglátogatta, rendesen azzal fogadta a bátyját:
─ Pszt! Légy csendesen. Az öt világrész Linája haragszik!
De csak suttogva mondta, s nagyokat hunyorgatott hozzá.
Arzén igen jól tudta, hogy voltaképpen Lina a miniszterelnöke, de azt hitte, Milicsre könnyebben ráijeszthet. Csalódott; ha pénzről volt szó, Milics úgy védekezett, mint egy patkány az éléskamrában.
─ Menj haza és beszélj Linával; Lina majd csak kitalál valamit. De találjon ám, mert amit mondtam, megmondtam. Ha nem lesz pénz, elcsaplak.
Milics örült, hogy ilyen simán szabadul. Időt nyert, tehát még semmi se veszett el. S maga is bízott a felesége eszében. Tudott az pénzt fakasztani a sziklából is; hisz még őt is ki tudta zsebelni!
─ Tanácskozni fogok vele, Sire, s holnap megteszem alázatos jelentésemet.
Élt az alkalommal, és sietett visszavonulni.
Mikor az ajtóhoz ért, Arzén utána szólt:
─ Te Milics, nincs egy szivarod?
─ Felség, végtelen bánatomra, már harmadnapja elszíttam az utolsót. A bagónál tartok, becsület istenemre!
─ Úgy hát elbocsátalak. De várj. Még egy jó tanácsot. Ne igyekezzél kereket oldani, mert az első gyanús jelre fegyverre szólítom az őrséget, és zsandárok között hurcoltatlak vissza! Megértettél?
Milics, ahogy kiért a szabadba, megkönnyebbülten lélegzett fel, mint Oroszlánszívű Rikárd, midőn osztrák fogságából megszökheték, s vígan ugrándozott tova. Útja homokbuckák közt vezette végig; a messzeségben mészkő sziklák izzottak a napon. Se egy fűszál, se semmiféle élőlény nem volt látható az egész szemhatáron.
De a Milics sastekintete mégis fölfedezett egy pici fekete pontot, mely mintha ide-oda mozgott volna a sziklák tövében.
Milics arra irányította lépteit. A pici fekete pont egy kecskegödölye volt, mely gyanútlanul legelészett néhány porlepte, csenevész fűszálon. Nem telt bele egy perc, s Milics a kecske mellett termett.
Az állat felnézett, s lábai meggyökeresedtek a rémülettől. Megismerte Milicset.
─ Kis kecske, szép kis kecske! ─ suttogott hozzá hízelgő szóval ─, én vagyok a jó Milics bácsi! Ne félj!
Az ártatlan gödölye könyörgő tekintetet vetett a Kecske-rémre. Mintha azt akarta volna mondani:
─ Oly fiatal vagyok még!... Ne vedd el szabadságomat!...
A néma esdeklésnek nem volt foganatja. Milics hirtelen az ölébe kapta a gödölyét, s megindult vele hazafelé. Körülnézett; nem láthatta senki.
Milics ekkor szépen megsimogatta a csinos állatot, s megdicsérte őt, mondván:
─ Kis kecske, jó kecske.
Az öt világrész Linája nem tartozott a példás feleségek közé, de hűséges cinkostársa volt Milicsnek; ha nem is a jobbik fele, mindenesetre a jobb keze. Milics zsebre vágott mindent, ami csak a keze ügyébe akadt, de azzal, hogy nagystílű tolvaj, nem dicsekedhetett. Ösztönből és válogatás nélkül lopott, s az egykori zsebmetszőt pénzügyminiszter korában se tudta levetkezni. Belátta ugyan, hogy Linának van igaza, s hogy lopni csak nagyban érdemes, de nála ez véralkat, ösztön és megszokás dolga volt: soha egy zsebkendőről se tudott lemondani. Lina ellenben lángelme volt, mint Cartouche vagy Robert Macaire. A nagyobb vállalatokat ő eszelte ki, és ő hajtotta végre. Hogy ezeket az ügyeket mesterien intézte: Milics nem tagadta. De hát Linát sohase ragadta el a véralkat, az ösztön. Ő elvből működött; ami cselekvésre bírta, nem a leküzdhetetlen hajlandóság volt, hanem a bölcselet, az életfelfogás.
Egyébként ki nem állhatták egymást. Lina utálta az urát. Egy szép haramiával csak megegyezett volna, de ebben a kis szürke mezei egérben igen gyűlölte a férfiúi jellemtelenséget. Azonkívül mélységesen lenézte Milicset; mivel hogy sokat tudott, amihez Milics egy cseppet se értett. Házasfelek közt mindig kész veszedelem, ha az asszony többet tud, mint a férfi, s Milicsék régen vasvillával mentek volna egymásra, anélkül az életbölcsesség nélkül, melynek Milics oly szép példáját adta. Mikor Lina beköltözött a palotába, Milics a strucc példáját követte; nem akart látni, és nem látott semmit. S minél messzibbre dobta Lina a fejkötőjét, Milics annál mélyebben dugta be a fejét a homokba. Lina, okos asszony lévén, megbecsülte ezt az elmésséget, s lassankint megbékült sorsával; belátta, hogy kényelmesebb férjet nem kaphatott volna. Ez azonban nem gátolta benne, hogy Milicset igen ocsmánynak találja.
Viszont Milics is gyűlölte ezt a házi ellenséget, akinek annyira a hatalmában volt. Nem mintha valami nagyon bántották volna azok a sok zajt okozó események; de Lina kissé túlságosan éreztette vele a megvetését, s Milics erre csak fogcsikorgatással válaszolhatott. A kövér szőke asszony kitűnően ismerte Milicsnek összes viselt dolgait, kalandjait szárazon és vízen, tudta: hol s milyen néven szerepelt hajdan, a sötét időkben; nem lehetett biztosra venni, hogyha Milics válópört indítana, nem végződnék-e ez a pör a büntető törvényszéknél?!
Szóval, Milics szívből viszonozta Lina érzelmeit, s nem csekély önváddal gondolt arra az órára, amikor elhatározta, hogy bigámiát fog elkövetni. Bánatán azzal könnyített, hogy ha szerét tehette, egyet-mást ellopott Linától, de ez az öröme ritkán volt tökéletes, mert Linának nagyon jó szeme volt, s az emléket rendesen vissza kellett adni.
Ilyen viszonyok között Milics és Lina nem igen vágyódtak egymás társaságára. Csak az "ügyek" hozták össze őket. Az efféle tárgyalásokon Milics úgy beszélt a feleségével, mint egy alárendelt tisztviselő a feljebbvalójával; politikai dolgokban mindig elismerte a Lina felsőbbségét.
Ebben a felsőbbségben vakon bizakodott, s egy órával a kihallgatás után azzal a meggyőződéssel nyitott be Linához, hogy a szőke asszony, mint már annyiszor, most is csak kirántja a hínárból.
Nem is csalódott. Lina egy kicsit elgondolkozott, s csakhamar megtalálta a hőn óhajtott mentő gondolatot.
─ Ha nincs pénz ─ szólt ─, és nagyon nincs, rettentően nincs, akkor nem marad egyéb hátra, mint: kártyázni.
Milicsnek eleinte nem tetszett az ötlet.
─ A gondolat nem rossz, de végre is, a siker kétséges.
─ Kétséges? ─ pattant fel Lina. ─ Már hogy volna kétséges?! Veszíteni nem veszíthet, ugye? Hogy nyerjen, az a mi dolgunk. Ami ezt illeti, magamra vállalom az ügyet.
─ De ki az ördög kártyáznék ezzel a nagyorrúval?! Az egész világ tudja, hogy soha nincs egy vörös garasa se.
─ Ki? Hát majd megmondom. Először is Volkin. Volkin ugyan igen kellemetlen állat, mert ha lerészegszik, olyan illetlen, hogy utoljára is ki kell dobni a teremből...
─ És mindig lerészegszik.
─ Annál jobb ránk nézve.
─ Volkin el se jön. A vén róka bizonyosan megszimatolja, hogy mi készül itt, s kinevet bennünket.
─ Eljön, ha megtudja, ki lesz a többi vendég. Félti ugyan a pénzét, de ha igazi urakkal mulathat, marokra fogja az aranyat, s úgy gurítja szerte. Hadd lássák, kicsoda ő!
─ S ki lenne itt az igazi úr?
─ A norfolki herceg.
─ Teringettét! ─ kiáltott fel Milics. ─ Kezdem érteni a dolgot!
─ A norfolki herceg, ha kártyázni hívják, fölkel az ágyából, elmegy a harmadik világrészbe, játszik, ha tetszik, hét nap, hét éjjel, s kölcsön ad, hogy tovább játsszanak vele.
─ Igen, attól kitelik, hogy leül kártyázni Levante urával. De a norfolki herceg Skóciában vadászik, s ha kártyázni akar, nem kell ilyen messzire utaznia.
─ El fog jönni, ha mondom. Vendége van, akit nem tud lerázni a nyakáról. Eljön már csak azért is, hogy a vendégét a mi nyakunkba sózza. S tudod-e, ki ez a vendég? Őfelsége, a kannibálok királya.
Milics csak most kezdte méltányolni a tervet.
─ Micsoda diplomata ön! ─ hízelgett parancsolójának.
─ A kannibálok királya ─ folytatta Lina ─ mióta gyomorhurutot kapott, s átjött Karlsbadba, úgy megszerette Európát, hogy haza se akar menni. Harmadéve összeismerkedett Arzénnal Sprudelnál, s úgy emlékszem, nagyokat mulattak együtt az Elzüllött Fejedelmekhez címzett fogadóban. Bizonyos vagyok benne, hogy elfogadja a meghívásunkat.
─ De milyen címen csaljuk őket ide? Kártyázni nem hívhatjuk őket.
─ Sasvadászatot rendezünk nekik.
─ És a fogadtatás? A dínom-dánom? Mindez pénzbe kerül.
─ Annyi még akad. Ne félj, nem lesz szükség az én ezüstneműmre. A legrosszabb esetben Arzén zálogba fogja tenni, ha mást nem, a zálogcéduláit.
Így történt, hogy a stefanopoliszi állomásra, ahol a vasúti őr és egyszersmind az állomásfő tisztjét egy szomorú öreg kecske teljesítette, két héttel a leírt jelenetek után, egy különvonat robogott be, mely igen előkelő vendégeket hozott magával. Kik voltak ezek az előkelő vendégek, könnyű kitalálni.
Őfelsége, a kannibálok királya, elsőnek szállt ki a szalonkocsiból. Szürke cilindert és szürke kabátot viselt; gomblyukában bumbagóvirág díszlett. Rugalmas léptekkel sietett a levantei király üdvözlésére, s meleg kézszorítás után mind a két orcáján megcsókolta nagy orrú uralkodótársát, akit a fejedelmek nemzetközi szokásához híven, unokatestvérének szólított.
Nyomában egy pókhasú óriás lépdelt; a norfolki herceg, Európa leggazdagabb víg legénye. A pókhasú óriás szeme folyvást nevetett; a vidám, kék szempárból egymilliárdnyi vagyon mosolygott ki.
A kíséret komoly s az üdvözlők csapatja a meghatottságig ünnepies volt; a házigazda megköszönte a látogatást, s orra úgy félrecsavarodott a nagy megilletődéstől, hogy ábrázata csaknem megrepedezett.
A háta mögött Milics tisztelettudóan pislogott, Lina pedig úgy virágzott, mint egy Victoria regia. Volkin, aki már két nappal előbb megérkezett, Lina mellett állott, s aprópénzét csörgette a zsebében. Ez a szokása pincérkorából maradt meg.
A kannibálok királya végigtekintett a stefanopoliszi síkságon, mely síkabb és pusztább volt minden geometriai fogalomnál, s így szólt:
─ Örülök, hogy e szép vidéket megismerhettem.
Földrajzi ismeretei kissé hézagosak voltak, s úgy vélte, hogy a messzeségben a Szaharát látja.
Aztán kocsira ültek, Arzén afrikai unokatestvérével, a norfolki Linával, Milics Volkint kísérte, s ábrándosan nézte a bojár óraláncát.
─ Lina ─ szólt a pohos princ ─ te olyan szép vagy, mint egy coeurdáma.
─ Isten tartsa meg fenséged jó kedvét ─ felelt a Balkán Pompadourja.
Lina kacér volt és a norfolki gazdag; amaz tüzes, de az utóbbi álmos.
Megérkeztek a palotába, s a fejedelmi vendégek termeikbe vonultak. A norfolki kísérője: Cornwall lovag után tudakozódott.
─ Van nálad egy pakli kártya, Cornwall? ─ kérdezte, mikor a lovag megjelent.
Cornwall szolgálatra készen nyúlt a zsebébe.
─ Azért kérdem, mert nálam is van, ha nálad nem lett volna.
A princ nagyon szerette Cornwallt, bár otthon sokat bírálgatták ezért a barátságért. Cornwallt ugyanis kidobták a világ minden kaszinójából; Spaaból kitiltották, s Monte Carlóban majdnem meglincselték.
A norfolki a játék Rinaldo Rinaldinijét tisztelte benne. Cornwall egyszeri kiosztás után minden kártyát ismert a hátuljáról, s ehhez a természeti adományhoz a csalásnak olyan magasabb rendű tehetsége járult, mely egyszerűen kápráztató volt. Ha erről a művészetről volt szó, a herceg levette a kalapját, s elismerte, hogy Cornwall a hamiskártyások királya.
Sajnos, a lángelme nem mindig érvényesül, s ez volt a Cornwall esete is. Szédítő ügyességgel csalt, de nem volt szerencséje. A vak véletlennel szemben hiábavalónak bizonyult minden erőlködése; a herceg mindig visszanyerte azt, amit Cornwall lassankint elpaklizott tőle. A norfolki mindig nyert; ahol ő megjelent, ott többet nem nőtt fű. Az ember azt hitte volna, hogy minden arany szerelmes belé.
Mialatt Cornwall vért izzadt, s a herceg mosolyogva nézte cimborája ujjgyakorlatait, a kannibálok királya a majordomust hívatta magához.
─ Reggelizni akarok. De valami könnyű ételt készíttessen, mert gyomorhurutom van.
A majordomus segítségül hívta a konyhamestert, s ez elszámlálta a francia szakácsművészet összes csodáit. Az egzotikus uralkodó az orrát fintorgatta.
─ Nem szeretem ezeket a furcsa nevű ételeket. Értse meg: gyönge gyomrú ember vagyok; mindjárt megárt, ha valami nehezet eszem. Találjon mást.
A majordomus és a konyhamester kétségbeesetten tanácskoztak, s egy óra múltán az ínyencség művészetének igazi remekeivel állottak elő. De az afrikainak semmi se ízlett.
Egész nap elégedetlen volt, s az ebéd után meg is jegyezte Arzén király előtt:
─ Minden nagyon szép, s a vidék igen kedves. Csak az étel nem ízlik; nem szeretem a nehéz eledeleket. Sajnos, gyenge a gyomrom, nagyon gyenge.
Másnap vasútra ültek és elutaztak Fantascába. Fantascánál kezdődnek a Fekete-hegyek. Az a hosszú, meredek sziklafal, mely a hegyvidéket elválasztja a Fantasca előtt elterülő roppant síkságtól: a sasok tanyája.
Ilyen rezidenciát kedvel a sas. Fent fészkel, de közel a mélyhez; mert táplálékát innen kell beszereznie.
Egy hét elég volt rá, hogy sétautakat verjenek fel a hegyre, egészen a Konstantin-oromig. Mert ha a kecskeállomány dolgában legutóbb nagy hanyatlás s végtelenül elszomorító anyagcsökkenés állott be, útkaparó találkozott elég. Levante állam ezen a héten nem kevesebb, mint háromezer munkásnak maradt adósa.
A Konstantin-ormon sátrakat állítottak fel a fejedelmi vendégek kényelmére. Az ilyen előkelő személyek vadászatkor se szeretik a vesződést, fáradtságot; hadd lőjenek páholyból a sasokra.
Az Ördög-hegy csúcsáról, mely a közelben meredezett le a tátongó mélységbe, épp ebben az irányban szállongtak a sasok, a sátraktól alig egy lövésnyi távolságra. Csak meg kellett nyomni a puska ravaszát, hogy az ember egy királyi trófeummal gazdagodjék; az egész olyan könnyen ment, mint a hektografálás.
Úgy volt, hogy meglesik az anyasast, amely még nem tért haza a zsákmányával.
De a sas, mintha megérezte volna a veszedelmet, nem mutatkozott.
Kokorikó király elővette kronométerét, megállapította, hogy négy óra, s szigorúan így szólt:
─ A sas nem pontos.
De végre előkerült, mert fenn a fiókjai várták. Szerencsésen le is puffantották, s vadászuzsonnához ültek. Kokorikó királynak ismét nem ízlett semmi, s egyre panaszkodott:
─ Pedig, nem tudom, olyan éhes vagyok. A gyomoridegeim nem jók.
Aztán hazavasutaztak.
A vasúton Kokorikó király Milicstől Levante látnivalói után tudakozódott. Elmondta, hogy ő főképpen az orvosi tudományok új vívmányai iránt érdeklődik, s megkérdezte, nem lehetne-e néhány levantei bűnöst felboncolni. A norfolki elmagyarázta neki, hogy Európában ez nem szokás.
A sikeres vadászat örömére este díszelőadás volt a stefanopoliszi színházban. Ezen a díszelőadáson lépett fel először Miss Oceania, a halak királynője, aki előtte való nap érkezett meg Küsztendzséből akváriumával.
Miss Oceania teljes tíz percig maradt a víz alatt, aztán kijött az akváriumból, s elénekelte a párizsi és londoni mulatóhelyek legdivatosabb dalait. A vízi mutatványnak megfelelően volt öltözve, s úgy az, ami az öltözetéből hiányzott, mint általában egész megjelenése élénk feltűnést keltett.
Ez a mutatvány igen tetszett Kokorikó királynak.
─ Nagyon bájos hölgy ─ szólt Milicshez. ─ Milyen szép fehér keble van! Fiatal, szép és puha!
S csettentett a nyelvével. Kokorikó király, ha elszórakozott, koronkint elfelejtkezett az etikettről.
─ Nem szeretem a soványakat ─ magyarázta aztán Milicsnek.
A miniszter nem felejtette el ezt a dicséretet, hanem felment a színpadra, s tudatta Miss Oceaniával, hogy őfelsége, Kokorikó király, észrevette őt.
A miss örült, hogy ilyen kitüntetésben részesül, s Milicsnek arra a kérdésére, hogy hajlandó-e őfelségével kettesben vacsorálni, határozott igennel válaszolt.
Meg is tartotta a szavát: tizenegy órakor megjelent Kokorikó király termeiben. Attól fogva Miss Oceaniát nem látták többé. Bement a lány, de többé nem jöve ki.
A palotában és a városban kissé kínos feltűnést okozott, hogy Miss Oceania se harmad-, se negyednap nem került elő. A művésznőnek egyszerűen nyoma veszett; s attól, aki utoljára látta, nem mert kérdezősködni senki.
Végre a norfolki nem állhatta meg, s szóba hozta a kellemetlen ügyet.
Kokorikó király ránézett a hercegre, s nyomatékosan, komoly hangon így szólt:
─ Ő jó volt, és a nagy szellem magához vette őt.
Aztán elfordult a hercegtől, s többet nem beszélt erről a dologról.
A herceg kidüllesztette a szemét, úgy bámult rá Kokorikó királyra. A fekete arcból komolyság, egészség és megelégedés sugárzott.
A norfolkinak nem lehetett kétsége többé. Cornwall határozottan emlékezett, hogy közvetlenül a díszelőadás után Kokorikó király a művésznőt ennivalóan kedvesnek mondotta.
─ Ezt nevezem aztán szerelemnek! ─ jegyezte meg Cornwall.
─ Teringettét ─ szólt Cornwallhoz a herceg ─, igazán szerencse, hogy ez a história nem otthon esett meg velünk. Otthon kissé feszélyező lehetett volna a dolog.
─ Hja, ez az öröklés!... a leszármazással járó lelki kényszer!... ─ bölcselkedett Cornwall. ─ Elnézőknek kell lennünk. Oszthatok?
─ Hohó, majd magam keverem meg a kártyát!
És másról beszéltek.
Minthogy a történteken úgyse lehetett változtatni, a palotában fátyolt borítottak az esetre, s nem fecsegtek többet erről a kényes ügyről. Egy utazó művésznő eltűnt, elveszett, pont. Levantéban már láttak nagyobb szeleket is.
Hanem az eset egy kissé bonyolódott.
─ Igaz, mit csinálunk a kisleánnyal? ─ kérdezte pár nap múlva Cornwall a norfolki hercegtől.
─ Micsoda kisleánnyal?
─ Miss Oceania egy akváriumot és egy négyesztendős kislányt hagyott hátra. S minthogy Miss Oceania, családi nevén: Sarah Blunt, angol alattvaló volt, világos, hogy a kislányról gondoskodnunk kell valamiképpen.
A norfolkit hirtelen egy nagylelkűségi roham fogta el.
─ Légy nyugodt, gondoskodni fogunk róla. Hazaküldjük a rokonaihoz, s mert ez a história az én bőrömre megy, letétbe helyezek neki húszezer fontot. Annak a kamataiból felnevelhetik, s később is megélhet belőle.
─ Húszezer font, az sok lesz ─ jegyezte meg Cornwall.
─ Hát mondjuk tízezer fontot - engedett a herceg. ─ És maradjunk emellett.
Később azonban eszébe jutott valami:
─ Igazad volt, Cornwall, csakugyan sok lesz tízezer font. Ötezer elég rá, hogy fölneveljék, s egy kis hozománya legyen. Még így is szerencsét csinált.
─ Bizony, ha az anyja életben marad, belőle is csak vándorművésznő lett volna.
─ Így is csak az lesz, a vér nem válik vízzé. S ostobaságot csinálok, amikor félvilági hölgyeket nevelek a jövőnek. De isten neki, ezer font nem pénz, adok neki ezer fontot.
A vége az lett, hogy a norfolki belátta:
─ Mi közöm nekem az egész dologhoz?! Fizessen ez a fekete barom, mért dobjak én ki száz fontot őhelyette?! Ha azt akarja, hogy én fizessek: rajta, nyerje el pókerben.
A kislányt időközben hazaszállították. Az akváriumot pénzzé tették, egy-egy kis baksist itt-ott ellevantéztek belőle, a maradék hetven fontot pedig elküldték a kislány után, a Blunt-család címére.
─ Lám, a kislány pénze szerencsét hozott! ─ szólt a norfolki Cornwallhoz.
Egy kis aranyhegy állott előtte; jókedvű volt, s folyvást nevetett.
Már a tizedik napja játszottak. Mindenki vesztett, csak a norfolki nyert folyvást. Arzén király már az első nap elvesztette mindenét; csak az orra maradt meg. A játék hevében Lina kölcsönzött neki; majd Milics ugrott bele a hitelezésbe, hogy visszaszerezze, amit Lina könnyelműen megkockáztatott. Hiába; az újabb kibocsátások is elúsztak, minden pénz a herceghez vándorolt.
Cornwall már rég kidőlt, s közönséges kibiccé süllyedt. Volkint, szerencséjére, másnap ki kellett dobni. A tizedik éjjel Kokorikó király is beadta a kulcsot.
─ Hozom! ─ kiáltotta harsányan, egy reménnyel teli pillanatban.
─ Hozomra nem játszom! ─ szólt a norfolki, és nevetett.
Keresztbe fonta a két karját, s várta, hogy a fekete pénzzel álljon elő.
Kokorikó király kiürítette az összes zsebeit; s betette a bankba ezüst burnótszelencéjét. Aztán kivágta az aranyóráját; minden elment. Végre elvesztette az ingét is.
Csak a levantei cég tartotta még magát valahogy, de Arzén egyre szomorúbb lett, s Milics egyre jobban verejtékezett. Lassankint a norfolkihoz kerültek az orosz, török, görög, tatár pénzek, amiket Milics hetedhét országból összelopkodott; előtte volt minden értékpapír, a Lina karperece, a király gyűrűi, még a zálogcédulák is.
Hajnalban már az ingatlanokra került a sor, s Arzén elvesztette a palotáját, földbirtokait, aztán az ingókat, a Milics juhait és kecskéit, Linának a fehérneműjét, mindent. Fél nyolckor reggel a norfolki herceg elnyerte az egész országot.
Ekkor felkelt, s azt mondta:
─ Ideje lefeküdnünk. Cornwall, készülődjél, este utazunk.
Délután könyörtelenül előkövetelte az ingókat, amelyeket az elmúlt éjjel összenyert, berakatta a nyereséget tizenkét tehervagonba, Kokorikó királyt megajándékozta egy másodosztályú jeggyel, amellyel visszamehetett Londonba, s aztán elbúcsúzott a levanteiektől.
Mialatt a norfolki herceg néhány legutolsó bókot mondott az öt világrész Linájának, az esthomály lassankint leszállt. A társalgás ellankadt. Odább a teherkocsikban a juhok keservesen bőgtek, s a kecskék bánatosan mekegtek.
Nyolc óra negyvenöt perckor a norfolki herceg belépett szalonkocsijába, s a vonat szép lassan megindult. Az állatok kétségbeesetten, szívtépően bömböltek, s egy kis kecske, ott az utolsó teherkocsiban, egy szép, jó kis kecske, mely nemrég még gyanútlanul legelészett a mészkősziklák körül, csak nézett, nézett a sötétben, de nem értette, hogy mi történik vele.