Sas, macska, vaddisznó
szerző: Péczeli József
A sas rakta fészkét egy fa tetejére;
Melynek egy vad koca fiadzott tövére;
A macska egy odút a törzsökén talált,
S hasas lévén, abba szaporodni beszállt.
Jó darab ideig lakának békével,
Vígan éle kiki gyenge háznépével.
A kis vad sertések kedvökre ugráltak,
A zöldelő fűben orrukkal turkáltak.
A sas is fiait a napnak forgatá,
Annak nézésére szemöket szoktatá.
De e szép békesség sokáig nem tarta,
A kétszínű macska mert azt megzavarta.
Először a sasba önt szörnyű félelmet.
"Nem látod-e, úgymond, a nagy veszedelmet,
Melyet a vaddisznó készítget számunkra,
Ásván a fát, hogy azt dűlthesse nyakunkra
S felfalván egyenként minden magzatunkat,
Gyászos siralomra juttasson magunkat?"
A sas megrémülvén, ül a fa ágára,
Hogy jobban vigyázzon a koca céljára.
Így betöltvén ennek szívét félénkséggel,
A disznót csalja meg más kétszínűséggel,
Lemegy hozzá s mondja: "E sas szeme héját
Soha se húnyja be: tudod-e a célját?
Hogy te, s én odúnkból kimenjünk, azt lesi,
Gyenge fiainkat azonnal megeszi.
Azért ült a fának legvégső ágára,
Hogy készen lehessen kedvesink kárára."
A disznó ezt hallván, nem mere kimenni,
Ámbár kicsinyinek nem vala mit enni,
Azonban a macska éjjel lábujj hegyen
Élelmet keresvén fel s alá jő s mégyen.
A sasnak, s disznónak, kik kinn strázsálának,
Csakhamar fiaik éhen meghalának.
Így kapott a macska egy gazdag prédára,
Melyet csalárd szíve mint bizonyost vára...
Nincsen az ég alatt oly mérges s gyilkos ív,
Mint a kettős ajak, és az áruló szív,
Mit nem szól a hazug és hízelkedő száj?
Ez az ártatlan vért titkon szívó nadály.
Ennél nagyobb gonosz nyavalyák házából
Nem jött ki Pándora iskatulyájából.
Ma ez ocsmány vétek oly becsessé leve,
Hogy soknak csak ezért politikus neve
S arról, ki e bűntől tud még kicsit félni,
Azt mondják, hogy nem tud a világgal élni.
De ha két élű kard az ilyenek szája.
Legméltóbb jussal azt a jó szív utálja.