Süliék nyújtanak
szerző: Tömörkény István
Behallatszik az utcáról, hogy jön valaki kocsival a külső emberek közül. Azt úgy meg lehet hallani a zárt ablakok mögül is. Hiszen nem lehet mondani, hogy ne járna elegendő kocsi az utcán, mert jár ott elég, de az mind egészen más. Másként zörög a stráfkocsi, meg megint másként az, amely a szódavizes üvegeket hordja. A tejes ember féllova is másként húzza maga után a kerekeket, amiken a kocsi fekszik. Az ormótlan postakocsi úgy dübörög, mint a dob. A féllovas fiákernek megint más szava van a kövezeten. A pék kocsija alighogy befordult az utcasarkon, a Viktor cselédleányzó már kéri előre a hatost a zsömlék árában.
- Hiszen nincs itt még a pék, hé!
Azt mondja a Viktor:
- De hallom, hogy gyün.
- Hát honnan hallod?
- Hát hallom, hogy zörög a kocsija.
- Hát honnan tudod, hogy éppen a pék kocsija zörög?
A Viktor erre nemigen tud felelni. Vonogatja a vállát, s azt mondja:
- Hát tudom, aztán tudom.
- Ohó, hé! De tudod! Talán hogy szeretőd a pék kocsisa, hé?
Viktor a megbántásra elpirul, azután nyersen pattog vissza:
- Köllene a fenének.
No, ez jól van, Viktor, ez helyesen van, Viktor, ezt a beszédet szeretjük. Viktor. Vár terád odakint a jegenye-nyárfás tanyákon hűséges, rendes legény, társul majd ahhoz szegődjél, ide rendben jöttél, innen rendben menj, s minden városi csapodárok csak kelljenek a fenének ezentúl is. Viktor megint elpirul, a hatossal a kapuba kiszalad, hát csakugyan ott áll a pék kocsija.
Ilyen külön tudomány ez a kocsizörgés. Vegyük például csak a vastengelyű kocsit. A féllovas bérkocsinak is vastengelye van, meg a kétlovasnak is. Mégis másként zörögnek. De most már a kétlovas bérkocsinak is vastengelye van, meg a tanyai hintónak is vastengelye van, mégis emez másként zörög, mint amaz. Emennek afféle üzleti csörömpölése van, amannak méltóságteljes úri kotyogása. Hogy azután honnan vannak ezek a dolgok, azt véges ésszel kitalálni nem lehet, ellenben arra egy egész káptalan előtt esküt lehetne tenni, hogy éppen most fordult be a sarkon egy tanyai igás kocsi, mert annak a zörgése a szobádba az asztalig szépen beszolgál. De szerfölött való nagy tévedés volna azt hinni, hogy az ezen kocsi elébe fogott lovakat Rajtik János barátunk kormányozza, mert ez nem felelne meg az adott viszonyoknak, a tényeknek és az igazságnak. Ennek a kocsinak az üléséről a lovakat bizonyos nevezetű Süli Mihály hajtja, ami onnan nyilvánvaló, hogy Rajtik kocsija megint csak másként zörög, mint a Sülié. Pedig egyforma kocsikenőcsöt használnak, hanem Rajtik már öreg, s ritkábban ken.
Süli megáll a ház előtt, s elsősorban a szűrből kifejtvén magát, félistrángot old, s a lovakat betakarja. Ez így illik, mert aki a lovat nem tartja testi barátjának: nem érdemli meg, hogy a gyeplőt a kezébe fogja.
Süli behalad, mert hiszen azért jött, hogy behaladjon: bizonyosan van neki valami szót érteni valója. Előbb ugyan várni kell arra, hogy személyesen is láthassuk. Csak nehéz csizmáinak kopogása hallható. Süli, mint egyszerű kintvaló, nem tartja magát méltónak arra, hogy az elöljáró lépcsőn jöjjön föl, ő előbb végig óvakodik az udvaron, s ott előbb a kutyának szól, mert az ismerőse neki, mivelhogy az is kívülről került be a városba, és most csillogó vaslánc csörög a nyakában, minélfogva azt mondja neki Süli: - Az ördög bújjon beléd, Talpas, hát már te is úri kutya lettél? - Talpas vinnyog, valami olyasmit mond, hogy hilidaridarabum, amit Mihály jóváhagyólag vesz tudomásul. Talpas a két lábát fölrakja Mihály combjára, s így egymás szemébe tekintenek. A pusztai ember szótalan természetű, a kutya nem tud beszélni, de azért valószínű, hogy tekintetükben beszéd lakozik; pusztai kocsisok meg tudják érteni, hogy az anyaló mit nyerít a csikajának, de ha felnőtt ló nyerít kocsi elől egyik a másiknak, ezt is tudni vélik, hogy most miben folyt az üzenetváltás. Ha két kocsi halad egymás után, s a második kocsi előtt, a rúd mellett, anyaló is van, az azt kiáltja előre amazoknak: lassabban, hé, a kis csikó nem bír még veletek futni. Ha rendes kocsis van az első kocsin, ilyenkor szorosabbra fogja a gyeplőt.
Mindegy ez most már különben, mert Süli a Talpas lábait lerázza a combjáról, hogy odább haladhasson. Így a konyháig jut el Mihály, ott beszól Viktorhoz és szót ért. Hogy itthon vannak-e, továbbá, hogy be szabad-e menni, és hogy be lehet-e menni? A városi házak ebben a tekintetben nemigen alkalmatosak. Nincsen rajtuk ámbitus. Régi rendes házon az úgy volt, hogy a kintvaló ember a konyhából beizent, hogy szót akarna érteni, ha meghallgatnák. Akkor aztán a bentvaló ember kiment a házból az ámbitusra, s ott volt a beszéd, ahol az egyik sem tartozott levenni a kalapját. Most azonban a dolgok másként vannak, mert minden divatabbra válik, s vajon ki tudná megmondani: vajon a dolgok helyesebbek-e most, mint ezeknek előtte?
A dolog vége azonban mégiscsak az, hogy Mihály szót ért Viktorral: - Viktor, be löhet-e mönni?
- Hát menjen be - mondja a Viktor (mert hányiveti szokott a lány lenni az ilyen városi uraságban).
- De leginkább hogy maga van-e az úr odabent a szobában?
- Hát kit így, kit úgy - feleli a Viktor. - Próbájja mög kend, hiszen úgysem harapja le az orrát.
Mihály ennélfogva meggondoltan közeledik az ajtóhoz. A kalapját leveszi, és körülkeféli a könyökével. Azután ledobja a folyosó kövére. Kintvaló emberek régi tisztessége így hozta ezt magával. Ők kalapban vannak ugyan még a házban is, és csak étel alkalmával veszik ki a fejükből. De a város... az más. A városon az emberek minden alkalommal kiszedik a fejükből a kalapot, ellenben, ha isten tiszteletére délben zúgásnak, kongásnak és bongásnak indulnak a harangok, akkor a kalapok a fejeken maradnak, mintha oda volnának kötözve. Kitudhatatlan nép a városi nép, és valóban nem lehet megmondani, hogy miért is laknak ilyen helyeken emberek? Vajon emberek-e ezek? A kintvaló ember a húst leeszi a csontról, a csontot a kutyának dobja, míg ezek talán sohasem is esznek, mert a nap minden órájában teli vannak velük a füstös ablakú tükrösházak, látni lehet, hogy egyesek csontokat lökdösnek botokkal az asztalon, míg némelyek egymás asztalára csontdarabokat hajigálnak. Miféle dolgok ezek? Tudnának ezek szántani? Értenének ezek a kazalrakáshoz?
... Mihály kopog az ajtón. Ezt is így hozza magával a tisztesség és a hozzáfűzött mellékfogalmak. A különbség csak az, hogy Mihály nem egy ujjával kopog, hanem az egész keze fejét üti oda néhányszor az ajtóhoz.
Ilyenkor erőteljesen kell kiáltani kifelé:
- Löhet!
Miután azonban az első kiáltást Mihály az ajtóveregetés zajától nem hallja, ismételt kiáltás szükséges:
- Löhet!
A bátorító szavakra az ajtó lassan megnyílván, óvatosan benyúlik egy csizma, helyet keresve ezen a szép vidéken. Utána jön Mihály, s kisvártatva beérkezik a másik csizma is.
- Jó röggelt adjon az isten.
- Adjon az isten mindnyájunknak, Mihály.
Most azt kell kérdezni, hogy: "no, hát mi járatban?" mert ha a kérdés elmarad, Mihály lehetős időig elhallgatna, s csak azután mondaná: - kérdözze már, hogy miért gyüttem? - Erre megint azt szokás felelni: - majd megmondod, mert te tudod leginkább, hogy miért gyüttél - de ez után megint szótlanságok, egyik lábról a másikra való állások következnek, célszerűbb tehát ezt mondani:
- No, hát mi járatban?
Most már isten és emberek előtt Mihályon a válaszadás sora, ki is előbb semmit sem szólván, kigombolja a nyakánál a mellényét, a kebelébe, azaz hogy a mellényének a belső zsebébe nyúl és tudatja:
- Nem ögyébben, mint hogy csak ezt a levelet hoztam.
A levelet kihúzván, az asztalra teszi, s bizalommal mondja:
- Majd kiolvassa belőle, hogy mi van benne.
Ez igaz. Írásból ért az ember. Ebből az írásból azonban valami sokat nem lehet érteni, mert mindössze ennyi van benne:
"Csinálj ezzel az emberrel valamit, mert én nem bírok az ügyében semmit sem csinálni. Szégyen, hogy a szegény emberrel ilyesmik történhetnek."
Ha Kriesch János annak idején úgy taníthatta a természetrajzot, hogy a lovat, ha figyelmesen megtekintjük, első tekintetre láthatjuk, hogy a teste szőrrel van fedve, joggal megállapítható ezen levélről is, hogy kurta soraiban vádat tartalmaz a fönnálló rend, nemkülönben a fönnálló rendet védő s ezt védeni hivatott álladalmi törvények ellen. Mert itt, a jó reggelét neki, valami baj történt Süli Mihállyal. Itt valamely pantallós ember némi kis pokrócot érzett Mihály alatt, s azt ki akarja alóla rántani.
Aminthogy igaz is. Becsapták írással. Mihály ugyan írástudó s világot járt ember, mert Bécsben volt huszár, azonban a közhuszárnak körülbelül mindegy, hogy Bécsben szolgál-e vagy Kutyanyakon, mert a ló mindig az istállóhoz köti: sátorosünnep az, ha egy kicsit mellőle elhaladhat. Szóval Mihály a világi élet csalafintaságaiból mit sem tanult. Így történt, hogy itthon egy afféle kódorgó gyalogvigéc, aki a tanyákat járja, rávette valami biztosításra. Apró kis lánya van a Mihálynak kettő, hát arra gondolt, hogy azoknak a kiházasítására előre lehetne tenni valamit, ha nem sokba kerülne.
- Nem sokba, persze hogy nem sokba - sietett biztosítani Mihályt a kósza pantallós -, öt korona csak minden esztendőben. Azután mikor a lányok felnőnek, ott a sok szép készpénz, lesz kérő a háznál elegendő.
Kislányainak ilyen jövendő szép sorsát örömteljesen forgatta elméjében Mihály, s feleségével is megbeszélvén a dolgot, odaírta a nevét a papirosra, amit amaz elébe tett, s foglalót is adott, mint az már ilyen esetekben illik. S Mihály szeretettel tekintett gyermekei szöszke fejére, gondolván: ha isten megtart benneteket, felnőttötökre szomorú sorsba nem juttok.
Azután pár hétre levél jön a pusztába, szép pecsétes levél Budapestről. Azon a Pesten igazi fénom-fánum urak laknak, mert megadják a levélben a szegény embernek is a tisztességet: lám, ez van ráírva a kopertára: Tekintetes Süli Mihály földbirtokos úrnak. Ami papír azonban a koperta belsejében van, az már nem ilyen nagyon udvarias, mert az van abba beleírva, hogy fizessen a földbirtokos úr a biztosítás után az első negyedre ennyi meg ennyi pénzt.
Mihály meghőköl:
- Hiszen ez az egész esztendőre az évi béremből se futná!
Nem is törődik a levéllel. Lehetetlen az, hogy ilyesmi lehessen. Igazságtalanság ez. Olyan jóképű ember volt az az úr! Tévedés ez, no, csak tévedés, elcserélték valami Süli nevű gazdag emberrel, ami lehetséges, mert az uraknak sem mindig káptalan a fejük.
De a dolog nem addig van. Bizonyos idő múltán megint jött írás a földbirtokos úrnak, ezúttal már kissé mérgesebb, mert az van benne, hogy pörlik a pénzért, persze, odafönt Budapesten. Szaladgált most már Mihály, amennyire nehéz csizmái engedték, fűhöz is, fához is, hogy mit csináljon? Hogy menjen ő a maga igazáért Pestre, mikor azt sem tudja, hogy merre van?
Elfakadt sírva:
- Tönkre tösznek. Koldusbotra juttatnak. Pedig csak a kis árva cselédeimet akartam jó karba tönni. Mért is írtam oda a nevemet?
Nehéz volt nézni ezt a bikanyakú, erős pusztafit, hogy mennyire megroppantotta az a pesti írás.
- Ne sírj, Mihály. Hol elborul, hol kiderül. Menj csak nyugalommal haza.
A dolog el is intéződött. A biztosító tudatta, hogy a gyalogvigéc nemcsak Sülit csapta be, hanem őket is. A szerződést fölbontották, még Süli foglalóját is visszaküldték, így az igáskocsis szobája kisablakán ismét derülten tekinthetett be a nap, már nem talált többé elszomorodottságot.
Jól van ez, nó. Idő múltával, hogy Süli valamely ügyben bent járt, megkérdezem:
- No, hát röndben van-e a dolog?
- Röndben - mondja. - Még a foglalót is visszaadták. A malacot mög kéröm szépen behozhattam volna most is, de mondom, egy-két hétig maradjon, mert még kicsinylöm.
- Már micsoda malacot?
- Hát kéröm - húzódozott -, nem kívánhatom ingyen. Hát a fáradságért. Karácsonyra gondoltam, de még nem arra való, hanem újesztendő utánra behozom.
- Hozod ám a körösztapádnak, hé! Hát mire gondolsz?
- No - mondta Süli határozottan -, tudom én azt. Nyújtani köll...
- Hát megbolondultál, Süli? Ide ne hozd azt a malacot, mert kiváglak vele együtt. Hát bajba akarsz keverni, he?
Felütötte a fejét.
- Bajba? - kérdezte.
- Hát persze, hogy persze. Hát nem tudod, hogy neköm azt a dolgot nem lött volna szabad mögcsinálni, mert azt csak fiskálisnak szabad mögcsinálni?
- Úgy hát? - mondta. - Értöm.
Persze hogy érti. Ezt megérti, mert érthetetlen. De azért azt, hogy nyújtani nem lehet, azt semmiképpen sem akarta megérteni. Elköszönt s kiment a kocsijához. Az utcán húzta a sapkát a fejére, de a nagy töksi fej még akkor is csóválódott; a koponyán belül való gondolatok húzták hol jobb, hol balra.
A dolognak ezzel most már vége is lehetne, de nincsen még vége. Idő múltán, pár hét múlva, jön egy asszony szépen föltisztálkodva, függő a füliben, arany metál a nyakában, két kosár a karján, az egyikben körte, a másikban alma.
Hát kiféle maga, és hát mi járatban? Hát ő egy kintvaló kovács felesége. Nagyon célszerű szegény ember az ilyen mezőségi kovács. Kis házban kis műhely; amely kevés ló odakint patkót szokott viselni, azt annak a lábán ő igazgatja, üsztökét és csoroszlyát csinál, csikojtós tézslát vasal, ráfot húz, karikát szerkeszt az elszáradt végiglyukra, baltát nádal, szóval olyasféle munkákat végez, amiknek a városi nyelv már a nevét sem ismeri.
A Süli gyalogvigéce, amikor a Tisza-Dunaközén csinálta a hadjáratát, útba ejtette a kovácsékat is. A kovácsék szintén földesúri rangemelésben részesültek, s - mint az asszony mondja - majd megfőtt gondban a fejük. És nem tudták, hogy mit tévők legyenek, ha a dob megperdül a kis kovácsműhely előtt.
A Süli kitisztázódott esete után azonban megváltás érkezett. Valószínű, hogy a pesti biztosító jónak látta a gyalogvigéc kötéseit felülvizsgálni, mert fölbontotta a kovácsék szerződését, s visszaküldte a foglalót is.
- Kéröm szépen, ezt gyüttem megköszönni... Ha ezt a kis gyümölcsöt elfogadná. Majd kiönteném a kosárbúl.
- Azt se tudtam eddig, lelköm, hogy maguk élnek a világon.
- De, kéröm szépen, ha a Süli Mihály esete nem történik, a mienk se történik. Tisztölteti az uram is, hogy adjon az isten áldást...
- Köszönöm is az áldást, jó asszony. De a gyümölcsöt csak vigye el. Nem löhet ezt elfogadni. Tudja, mi az a törvény?
Sóhajt az asszony:
- Ne tudnám?
- Hát csak vigye el a kosarakat. Adja el a gyümölcsöt a piacon, vigye haza az árát.
- Hát kéröm szépen... - szólt elszomorodva az asszony. Fölvette a kosarakat, elköszönt s elment: sarkos papucsai lassan koppantak a kapu alatt.
Nincs más mód, mint hogy az asszony elgondolta a kapu alatt, hogy a nyújtás nem jól volt téve. Nem úgy van ez itt, mint mikor disznóöléskor átküldik a szomszéd tanyába a kolbászt, hogy: de a tányért meg a tiszta kendőt visszaadják. Úrnak edényestül kell nyújtani. Az asszony tehát fehér harisnyás lábait kihúzta a papucsokból, s nesztelenül, tolvajmódra visszalopta a kosarakat a folyosóra...
Nyújtani köll.