Sötétség (Thury Zoltán)
| Sötétség szerző: Thury Zoltán |
Tanár ur! Nem azért jöttem önhöz, hogy tréfálkozzék velem. A mit gondol, azt mondja ki nyiltan, őszintén, himezés-hámozás nélkül. Ha ép az eszem, hát ép, köszönöm, ha nem az, az se ejt kétségbe, el vagyok készülve rá. Majd elmegyek valamerre hidegvizre, kikuráltatom magam, mert valami nehéz nem lehet a betegségem. Soha maniatikus hajlamaim nem voltak... De igen, mégis egyszer, ez is inkább komikus, de ön előtt nem akarok elhallgatni semmit. Egyszer azt hittem, hogy üldöznek. Már nagy deák voltam, hetedik vagy nyolczadik osztályos... Különben mit tartozik ide az egész.
Hogy mondjam? Hát mondom, ha tetszik, de megzavart az, hogy a tanár ur olyan furcsán néz reám, mintha igazán kételkednék a józanságomban. Sohase iszom. Nehogy azt higyje, hogy kapatosan jöttem ide. Az a história, hát az ugy volt, hogy valami tömegbe keveredtem az utczán. Emlékszem, nagyon sokan voltak, tán ezeren, vagy még többen kiabáltak, hadonáztak botokkal, néha megzörgött egy-egy bevert ablak; hogy mit akartak, azt már nem is tudom. Aztán jött egy csomó rendőr, meg katonák is, lőttek, mi szétszaladtunk s ész nélkül rohantam be a gimnáziumba, hátra-hátra nézve, hogy vajjon nem csattog-e a hátam mögött a ló. Ott leestem, ugy szedtek fel a kapu alól, mint egy zsákot és folyton félre beszéltem. Nem is igaz, nem beszéltem mást, mint a mi az eszembe járt folyton, de mások persze azt nem tudták, azt hitték, hogy megzavarodtam. Én csak féltem, minek szégyeljem, féltem nagyon mindenkitől, a kinek kard van az oldalán, vagy puskát, revolvert hord. Mindig a katonákat láttam, a mint rohannak utánam és sokáig az édesanyám kisért el az iskolába s azután az egyetemre is. Mosolyog? Nem nevetni való ez pedig. Az embernek csak egy igazi bizalmasa van, az az anyja. Ő megérezte a bajom s ha élne, most se önhöz jöttem volna, tanár ur, hanem ő hozzá. Hogy tudott gyógyítani! Csak rám lehelt és megkönnyebbültem.
Rá is voltam szorulva nagyon. Roppant vékonyka, átlátszó bőrü szőke fiu voltam. Alig volt bennem valami kis vér, zörgött a csontom. Amellett mindég éhes az ismeretlenre, folyton a könyveket bujtam, tanultam, tudni akartam mindent, bosszantott a távolság, elkeserített a végtelen kupoláju ég, a mely erőszakosan bezárul az ember szeme előtt s egyszer se hasad meg csak egy pillanatra is, hogy beláthassunk. Betege voltam az epesztő kinnak, hogy nem tanulhatok meg mindent. Az édesanyám aggódott is értem. Azt mondták neki, hogy még az egészséges falusi kölyköt is megviselné az a mértéktelen tanulás, hát még egy ilyen gyönge ficzkót. Eldugta előlem a könyveimet, vizet töltetett a lámpába petróleum helyett s ha aztán elkezdtem éjszakánkint keservesen sirni, hozzám jött, mellém ült, megölelt, vigasztalt és elaltatott. Mikor éjjel felriadtam, akkor is ott találtam még az ágyam szélén, a mint suttogott:
- Uram Isten segíts meg, Uram Isten, ne vedd el az eszem.
Mikor ez a katonahistória történt s hat hétig föl se keltem az ágyból és rettenetes dolgokat beszélhettem össze-vissza, visszaadta a könyveimet meg a lámpámat s akkor emlékszem, sokat pusmogtak a másik szobákban. Egy-egy hangból azt vettem ki, hogy a könyvekkel akarják kikergetni a fejemből a katonákat. Hanem hiába. Én akkor már tudtam, hogy ezek a rettenetes emberek üldöznek. Megpróbáltam mindent, hogy rám ne ismerjenek. Sokféle ruhát hordtam, különféleképpen nyirattam, beretváltattam magam, egyszer - emlékszem - sántítottam is a jobb lábamra, hogy majd talán nem ismernek meg, de hiába. Ha találkoztam egygyel, nagyon megnézett, átdöfött a szemével; tudtam, hogy, ha a föld tulsó oldalára megyek, akkor is rám találnak. A mikor ezzel tisztába jöttem, akkor éreztem az agyamba először valami olyas nyomást, mint most s óráról-órára azon tünődtem, hogy mi lesz belőlem, ha majd meg bolondulok. Akkor emlékszem, valami tervet is dolgoztam ki, hogy majd igy teszek, vagy ugy elmegyek anyámmal valamerre s ő mindig simogatni fogja a fejem.
Erre azonban csak kitértem, mert nem találom fontosnak az egészet. Azt hiszem, hogy valami egyéb bajom van. Nincs bennem rendben valami, valami egyéb. Azt kérem, ha megvizsgálná. Önnek, azt mondják, olyan szeme van, hogy belát az emberbe, mintha csak szétnyitná a mellen a bőrt meg a hust s fölfeszítené a csontot is. Hát nézzen ugy belém, mert elvégre elhiheti, hogy nekem csak fontos tudni, hogy bolond vagyok-e vagy sem. Most különösen. Diszkrét dolog, de hát önnek csak elmondom mégis. Különben most elhagyom, nagyon elfáradtam s aludni szeretnék. Nagyot, hosszut, tudja olyan mély álmot, amikor az ember nem érzi az eszét, meg semmit csak elzsibbad. Ha igy sokat beszélek, mindig ugy vagyok. Lássa, ilyenkor volt nekem nagyon drága az édes anyám. Egy nagy kopott divánunk volt a hátulsó szobában, azt nagyon szerettem. Ő leült az egyik végére, én meg végig feküdtem a divánon s az ölébe fektettem a fejem. Az csodálatos volt, meg a hangja, a hogy mondta: - aludj drágám, aludj drágám, - nohát erről ne is beszéljünk, mert felizgat... Hagyjuk, mondom, hagyjuk ezt. Tanár ur, ha faggat, itt hagyom... Hogy igyam sok tejet, meg sétáljak? Ezt teszem folyton s már nem is hiszek a tejben meg a friss levegőben, hanem ha ön mondja, Isten neki...
A multkor valami diszkrét dolgot emlegettem s azóta folyton ezen jár az eszem. Félek, hogy azt hiszi, hogy valami disznóságról van szó. Nohát ez nagyon bántana. Én bizom önben, megbecsülöm a tudományát, tetszik nekem önben az egész ember s boszantana, ha rosz véleménye lenne rólam. Az egész nem olyan fontos, hogy kázust lehetne belőle csinálni, hanem egy olyan embernek, a kinek kevés a barátja, mégis csak kellemetlen. No, ugye hogy igaz?
A mi diszkrét ebben a dologban, az csak annyi, hogy még nem nyilvános, hát nem igen illik fecsegni róla. Találtam egy leányt, a ki nagyon hasonlít az édes anyámhoz. Éppen olyan szabása van az arczának, a szeme is ugy néz; ha megöregszik, szakasztott olyan lesz, mint az én szegény jó öreg angyalkám. Nohát ezt a leányt én elfogom venni. Ha szegény, nem baj, ha gazdag, hát én is az vagyok, végre is ez nem fontos. Elveszem, és ez a fő.
Nyugalmat akarok. Most már túlságosan megviselt ez a sok üldözés. Belefáradna egy igazi bolond is. Hogy én egyszer behajítottam néhány ablakot, ez csak nem elég ok arra, hogy kiüldözzenek az emberek közül. S ezt már megsugom önnek, nem kell továbbadni. Azt hinnék, hogy önzés az egész szerelem, pedig nem igaz. A leánynak, ugy hallom, van egy őrnagy nagybátyja, valami tekintélyes katona, tudja, akinek adnak is valamit a szavára. Ez az ember is kell nekem. Ha ez egyszer bemegy a tiszti kaszinóba, összehivja a tiszteket s azt mondja nekik, hogy: nézzétek kamerádok, van itt egy szegény fiu, a kivel szemben ti nagyon igazságtalanok vagytok. Halálba kergetitek. Ez a szegény fiu elvette húgomat s most már azt mondom, hogy vége legyen a komiszkodásnak, mert a ki még ezután is üldözi, annak velem gyülik meg a baja.
Ennyit csak elvárhatok majd tőle, nem? Persze, tudtam, hogy igazat ad. Gondolkozzék mindég józanul az ember. Azért ne értsen félre. A lány szép, okos, jó... Hogy beszéltem e vele? Dehogy, hát hogyan beszéljek, addig csak nem járhatok ki az utczára, a mig rendben nincs ez a dolog.
A miket eddig összebeszéltem, most már vegye ugy, mintha nem mondtam volna. Haszontalanság az egész, volt, nincs. Azóta nagyot változott a dolog. Most már bizonyosan tudom, hogy bolond vagyok. Egy barátom azt mondta, hogy beszél az őrnagygyal. Ennek van már vagy két hete, és még sem változott semmi. Ugy látszik, hogy már ő se tud segíteni rajtam. Ostobaság olyan nagyon törődni vele, hiszen az embernek egyszer úgyis meg kell halni, hanem azért mégis bánt, hogy annyira haragszanak reám.
A leányról már ne beszéljünk. Hagyja, annak vége... Ennyit legalább vártam a familiájától. Anélkül nem alkuszom, Azt szeretném, hogy én járjak erre, arra, ahová én akarok, nyugodtan, hogy ne bántson senki, szeressenek. Gondoltam, hogy talán így megérem. No hát ez bolondság, ez semmi, ennek már vége. Majd beszélünk még róla, ha egészen elmulik. Most még bánt, fáj, ha hozzá érnek. Ha enyém lehetett volna a leány, meg a major! Akkor én ma nem igy beszélnék önnel, hanem hagyjuk az egészet, mert sajog bennem minden, ha ez a megszabadulás az eszembe jut. Majd talán még egyszer beszélünk erről, addig hagyjuk.
Tanár ur, én elmenekültem önhöz. Meg akarnak ölni. Ülök az ablakban, arra jönnek sokan, csupa katona, sor sor után, egyik haragosabb, mint a másik, rám néznek s most láttam, egyszerre mind rám fogja a puskát, mind, mind. A tiszt volt az első... Hogy a tisztnek nincs puskája?... Azt ön nem tudja, van, van, mindkét vállán egy-egy. Előbb jobbról vette le, lőtt, aztán balról, azután mind, mind lőttek be az ablakon s kiabáltak; majd megbolondultam, rettenetes volt, ebbe belehalok. Csakhogy elszaladtam, ez segített. Én élni akarok, élni. Tanár ur, ön tisztességes ember, ide jöttem, dugjon el valahova, beszéljen velük, mondja meg nekik, hogy én nem bántok senkit, hagyjanak engem élni. Mondja meg nekik, mondja meg. - Az őrnagy, mit beszél az őrnagyról, abban már nem lehet bizni, ha akart volna valamit tenni, nem jutottam volna ide a rettenetességbe.