Sírvirágok
szerző: Kosztolányi Dezső
Költeményfüzér
E költeményfüzér megírására a közvetlen impulzust az oly korán elhunyt
Reviczky tragikus sorsa adta. Korántsem akartam azonban ezen apró
dalokat az ő emlékének szentelni - talán nem is lennének méltók hozzá -,
csupáncsak egy általános képet akartam nyújtani azokról a fehér
arcú, tüzes szemű betegekről, kik naponként zajtalanul sóhajtanak el a
világból, mint ősszel a falevelek. Ez a szürke kép lelkem megragadta,
s benne egy tragédiát látott, azoknak a szegény betegeknek sóhajtását
még az élet zűrzavarában is meghallottam. És én megértettem azt.
A fiatalemberben - nevet nem adtam neki - eszményítettem meg
azoknak a lemondását, szenvedéseit, reményeit. A költemény személyeire
vonatkozólag csak azt kell megjegyeznem, hogy Ella a tüdővészes beteg
kedvese, ki őt végtelenségig híven ápolja.
Szerző
1
Beh fáj a mellem,
Tudom, ez ellen
Nincs semmi balzsam.
Számomra meg van írva:
"Korán ledőlsz a sírba."
Elhalni lassan!
Tüdőm úgy éget
S nem t'om mi végett
A sorshoz esdek.
"Ne még, ne még!" - kiáltok.
Oh, tedd reám az áldott
Nehéz keresztet!
2
A barátok, kikkel annyi
Víg éjet mulattam át,
Itt hagytak a fájdalomba',
A kezét mind félrevonta!
Haljon a barát!
Oh, ti törpe, gyáva lelkek,
Féltek tőlem, úgy lehet.
"Jaj, ne menj el, bűn a csókja",
Tőle mind magát megójja,
Oly nagyon beteg."
Hagyjatok magamra, gyávák!
Hogyha tépnek a bajok,
Ne számíts az emberekre.
Hagyjatok, míg senyvedezve
Lassan meghalok.
3
Nem hiszek már, Ella lelkem,
Ugy zihál beroskadt mellem,
Meghalok, temess el!
Hogyha majd kinyil szemem,
Csókolj meg szép csendesen!
A kakukkórát, ha lelkem
Elhagyott, állítsd meg csendesen
És ne sírj, leány.
Halkan ülj az ágyra... s nékem
Dald el azt, mit egykor... régen.
4
Sárga őszi reggel
Álmatag szemekkel
Nézlek tégedet.
Oly fakó sugárod...
Látom, szinte várod
Boldog végedet.
Én is éppen akként
Nézlek reggelenként.
Színem oly beteg.
Tört szemem sugára
Várja a sírt, várja...
A végért eped.
5
Mily furcsa! Kit élve
Imádtunk, szerettünk,
Ha kihűl, a rögös
Föld ölébe tesszük.
Nincsen többé köztünk,
S mi gondtalan járunk,
Kitörölve könnyünk
Éljük a világunk.
Csak reggel látjuk meg,
Hogy ágyunk vetetlen...
Eh! ki tölti éltét
Örökös könnyekben?
Ő már nincs közöttünk,
Nem érzi közsorsunk.
Szavunk a zűrbe vész,
Aztán sürgünk-forgunk.
Kilobbanunk mind így,
Minket nem siratnak.
Emlékünk kis része
Lett egy rövid napnak,
De mit is érne a
Sírás-rívás, bánat,
Hisz haló porunkból
Fel senki sem támad!
6
Majd ha egyszer reggel
Fénytelen szemekkel
fekszem hangtalan,
S mint két éve kérded,
Mint töltém az éjet,
S nem hallod szavam.
Majd halk búgás támad:
Forralod teámat,
Ám nem lesz kinek,
Mert ki azt köhögve
Kérte, most örökre
Néma lesz, s hideg...
7
(Temetőben)
1. Egy éve itt valánk,
E sír felett
Beszélgeténk a végről,
Leány, veled.
2. Az arcom oly fehér volt,
Mint a tied.
Elmélkedénk, merengénk:
"A vég siet."
3. Most nyíl' az őszi rózsa,
A sír fehér...
Imádkozzunk, leányka,
A lelkekér'!
4. Jövőre majd magad léssz,
Magad, magad...
S a hanton újra sok-sok
Virág fakad...
8
(Epilógus)
Oh, jöjj ki, lányka, gyakran,
S sírom felett
Susogd ezt az egyet:
"Szerettelek!"
Szakíts őszi rózsát,
Mint egykoron,
Csókold meg a virágot...
Haló porom...
Arcodra könny peregjen
Holt szívedér'...
Ki mint az őszi rózsa,
Fehér... Fehér...