Sík Sándor: Fekete kenyér
| Sík Sándor: Fekete kenyér szerző: Szerb Antal Sik Sándor könyve |
Sik Sándor költészetének legvonzóbb sajátsága tiszta intellektualitása. Nem merül ki érzelmek ritmikus ringatásában, mint az impresszionista nemzedék, vagy a kollektív akaratot éberré rázó félelmes látomások idézésében, mint a fiatalok. Sik Sándor a rendező értelem költője és versei elsősorban az értelem hűségeseihez fordulnak, azokhoz, akik a világ értelmét a maguk értelmén át akarják megközelíteni és nem keresnek dionyzikus útrövidítéseket. Spinoza és Pascal a legfőbb határértékei annak az embertípusnak, melyhez Sik Sándor szellemi alkatánál fogva tartozik és amit ők mondtak, az számára még mindig igaz: «a dolgok rendje és összefüggése azonos a fogalmak rendjével és összefüggésével» és «a gondolat az ember legfőbb büszkesége.»
Számára minden dolog világos és értelmes rendbe tagozódik, mihelyt szemügyre veszi őket. Mint az utolsó napkor, a jók jobbra és a balok balra állnak és a középen bőséges helyet nyitnak, hogy felvonuljanak mindent pontosan számontartó könyveikkel az ítélet angyalai.
Új kötete önéletrajz versekben. De nem akar egy teljes élet rajza lenni, hanem csak a szellemé. A versforma megadja azt az erősen behatároló keretet, mely kirekeszti a külső realitásokat, a miliöt, az apró élményeket, a sok irrelevanciát, ami az életrajzi regényekben a szellemi fejlődéssel együttszalad. De mint szellemi önéletrajzíró, Sik Sándor a lírában egészen szokatlanul preciz: néven nevezi az embereket, akik mesterei és formáló barátai voltak és pontosan, mintha a kor történeti analizését akarná adni, versbe veszi a politikai és szellemi áramlatokat, melyek közt mai magává érett.
Teljesen szakítani tudott a lírikusok furcsa kultúrális álszerénységével. Nálunk nemcsak a lírikusok, de a prózaírók, a kritikusok és néha kétségbevonhatatlanul okos emberek is azt hiszik, hogy az alkotónak valami homályos és kissé stupidus belső káoszból kell az ihlet bizonytalan bábamesterségével kiszülnie a művet. Az alkotónak nem szabad «tudatosnak» lennie, le kell tagadnia mestereit, mert különben nem eredeti, titokban kell tartania olvasottságát, mert különben nem spontán - általában ostobának kell lennie, mert szellem és költészet nem egyeztethetők össze.
Akik még itt tartanak, nem is fogják tiszta költészetnek érezni Sik Sándor kötetét, apollinikus tudatosságával, végig átgondolt józan kompoziciójával, laza és mégis kötött formájával, mely közeljár a próza racionalitásához. «Miért nem írt regényt?» - kérdezhetik. Pedig nyilvánvaló, hogy ez a szellemi fejlődés, önmagában, regénynek sovány regény lett volna. Viszont mint verses kötet, epikus «érdekessége» által könnyebben olvasódik és nemcsak azokhoz szól, akik tudnak versekben elmerülni, hanem a vers-idegen sokakhoz is, a «hívekhez» beszél itt a jó pap, a pásztor.
Sik Sándor ellenállt annak a kísértésnek, ami a lírikusokat bizonyos életkorban arra hajtja, hogy regényt írjanak. Bölcs-racionális módon, ezt a hajlamot is lírája szolgálatába állította és elmosódó lírai regény helyett szilárd vonalvezetésű regényszerű lírát írt.
Egy irigylésreméltóan gazdag élet örömteli sokfélesége tükröződik a versekben: a gyermek-évek szabad és tavaszias Gödöllőjét komoly színkontraszttal váltja fel a fiatal szerzetes története, ívelőn fel az első miséig, az Isten érkezéséig. Azután megint világi kép: a fiatal tanár és a fiatal író portréja, a szellemi gyarapodás évei, részletvonásokban gazdagon. A kép egyre tágul: világháború, összeomlás, forradalmak. Az egyéni mindinkább kapcsolódik a kollektivvel és az utolsó ciklusok már nem egy ember, hanem az ember önéletrajzához szolgálnak verses tanubizonyságot.
És tanubizonyság ez a kötet, hogy a szabadság külső megkötése nem nyesi meg a lélek szabadságát is. A szerzetesi élet falai közül hatalmas perspektiva nyílhat minden emberi végtelen felé, ha valaki egyetemes szívvel és elfogadó szellemmel él a szentséggel zárt korlátok között.