Séta (1909)

Séta szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

(Mikor tizenhatéves voltam)

A föld az égre nézett. A füvet
Remegve födte a tűzfényű csepp.
Dal szólt a földön s a szívembe benn.
Pajkos rigó füttyentett szüntelen,
Talán azért, hogy engemet gúnyoljon.
A szüleim meg pörlekedtek otthon
Reggeltől estig, nem tudom, mi végett.
A lány virágot tört, táncolva lépett,
Aztán leültünk, a mohágyra dőltem
Egy enyhe domb sugározott előttem
S a búcsúzó, hamvas bíborba folyt át,
Szólt a leány: "Ó nézze csak e pompát,
Mily meredek a hegy, hervadt a gyöp",
Én néztem és nem láttam mást, csak őt,
Dalolni kezdett vágyva és esengőn,
Majd visszajöttünk a homályos erdőn,
Egy kiszakított szil utunkban állt,
Fölé emeltem lombernyő gyanánt.
Fejét zöld sátor árnya koronázta,
Az ajka nevetett szerelmi lázba.
Félénken egymás közelében álltunk,
Néztük a harmatos füvet s a lábunk,
Az alvó rét csendes volt és setét,
A lány reám nyitotta őz-szemét
S tüzes szemünk a bársonyos homályban
Meggyónta egymásnak dacolva, bátran,
Mily lázasak a szív tűz-vágyai...
Csak szánk nem merte még kimondani.