Sárközi György: Viola (Kázmér Ernő)
szerző: Kázmér Ernő
A kispolgár szürke hétköznapjának, eseménytelenségének regénye Sárközi György „Violá”-ja, annak a kispolgári rétegnek, mely a századfordulón érett a magyar főváros amerikai stílusú fejlődésébe, hogy azután a világháborúban, a forradalmakban felőrlődve, osztály nélküli, sivár helyzetével, örökös nyomorproblémájával éreztesse azokat az indulatokat, amelyek az egész élet sötét falai mögül milliók sorsszerűségére világítanak.
A regény tulajdonképpen egy kispolgári család regényéül indul, olyan család történetéül, amelyek a sárga, pesti bérkaszárnyák sivár emeletein, egymás mellett összezsúfolva a márólholnapra élők gondját őrlik. Az apa kishivatalnok, a fiúk: az egyik ügynök, a másik színész, a mama elkínzott cseléd és a leány: Viola igénytelen, vértelen teremtés, aki apróhirdetések összefolyó betűvilágából próbál álomvilágot szőni szerény jövedelmű férjről, kétszobás lakásról, hatszemélyes készletről, a spenót tükörtojással ebédről. Közben a pesti utca él, hűvös hajnali sorbaállás élelmiszerboltok előtt – csendélet 1918 –, majd a vörös forradalom csodát váró, de hamar felbomló rendszere – 1919 –, azután a rendcsinálók, a fütykösök, a bombák, a nagyhangú plakátok kora – 1920 –, hogy mindezt elmossa az inflációs évek tőzsdézése, a szolidan megtakarított garasokkal kezdődő értékpapírüzletek lassú szédülésének láza, szerencseőrülete, ami után minden összeomlik.
Mai regény, őszinte, pesti történet, aminek külön értéke az író pártatlansága, témája, figurái fölött uralkodó iróniája. A téma többet sejtet, szinte kínálja a világfölfogás, az életszemlélet határozottságát, kihangsúlyozását, és Sárközi György, aki sokszor megdöbbentő, magával ragadó erővel zúgatja az élet [572] viharát, érett naturalizmusa könyörtelensége ellenére is könnyen válhatott volna a szegény, agyonhajszolt, világvárosi kispolgárral érző költővé. Aki a szegény ember írója, az mindenki írója, elsősorban akkor, ha művész. De a mai művésznek nemcsak azt kell meglátni, hogy az őszi alkony szépségében pompázó Múzeum-kert milyen finom keret a hadba induló fiatal fiú első szerelmi idilljéhez, s hogy a mozi milyen sok friss élményt, pezsgést, lelkendezést hoz a szórakozásokra oly szomjas Viola sivár életébe, hanem meg kell, hogy fogja ezeknek az apró életeseményeknek érzéshullámzását, kérlelhetetlen szuggesztivitását, egyéni sorsra reagáló általános viszonyok, mondhatnám talán azt is, hogy történelmi idők osztályt, társadalmat átalakító szeszélyét, amihez a kispolgári Pogány család minden tagja tulajdonképpen valóságos társadalomklinikai kórkép. Nehogy félreértés keletkezzen mindebből, távol áll tőlem Sárközi Györgyöt felelősségre vonni, miért nem formál ebből a szürke családi történetből szociális írást? Ha ő még ma is csak a tiszta naturalizmus perspektíváit bontogatja, és meglepő fordulattól, váratlan csattanótól, alakjaiban duzzadó, magasra csapó indulataitól sem hagyja magát az agitatorikus igazság felé sodorni, azt tőle senki zokon nem veheti. A semmiféle iskolába járó fiatal elbeszélő megy itt a maga, másoktól már jól kitaposott útján, és ha véletlenül utal is dolgokra, amire ma minden fiatal írónak emberi, művészi kötelessége minél döbbenetesebben rámutatni, akkor is csak regisztrál, és nem remeg. Hogy lehatárolt feladatát, amit maga elé tűzött, és amit regénye témája külső keretei kivetítenek, jól oldotta meg, az kétségtelen. Titka ennek: az óvatosság, a körültekintés, a jó ízlés, a mérlegelés, ami nem közönséges megfigyelők érdeme. Hogy mondanivalójának, szemléletének nincs egyedül való, külön értéket reprezentáló jellege, azt is csak erős analízis útján állapíthatjuk meg. Hűen, pontosan lát, s ez is megbecsülendő érték ahhoz az írói képhez, amelyhez Sárközi György, a lelki élmények tiszta költője mint regényíró is adott néhány nemes vonást.