Sánta angyal
szerző: Gárdonyi Géza
A hajó indult.
Dalmáciába utaztam egymagamban. Beteges voltam akkor. Nem is óhajtottam társaságot. Hidegecske szellő fujdogált a májusi tengeren. Az utazók a hajó termébe szállingóztak le. Fönn csak azok maradtak, akik először látták a tengert. Üldögéltem. Szórakozottan szemléltem az utasokat. Német és horvát arcok. Kedvetlenek, komolyak.
Csak egy fiatal házaspárféle vidám. Vélhetőleg angolok. A ruhájukról gondolom. Más országban hoszúból szab csak a szabó olyan nagyzsebű, nagygombu, tőlemtág bő ruhát, mint amilyet az utazó angolok viselnek.
De különben se valami formás a két fiatal. Mind a kettő olyan csupacsont, mintha valami soványító kúráról jönnének. No bizonyára hosszabb ideig is voltak azon a kúrán, mint kellett volna.
De csupa erő azért mind a kettő. A nőnek is olyan férfias a járása, mintha katona volt volna.
Éshát szőkék persze, mint a kender. A férfi huszonnégy éves, beretvált arcú. De homályban bizonyára hetvenévesnek is látszik azzal a csomóra kötött ösztövér orrával, hegyes állával, pillátlan szemével.
A nőnek csali alig mogyorónyi az orra. A szája azonban háromszor olyan hosszú vonalu, mint az emberi száj szokott lenni.
Dehát szerelmesen nézdelnek egymásra. Egyszer a nő rá is teszi nagy, sovány, csontos kezét a férfi kezére, és boldogan megszorítja. Akkor látom, hogy új karikagyürű van mind a kettőjüknek az ujján.
Aztán egy fiatal emberre fordul a figyelmem. Harminc éves sincs tán és máris domború a hasa. A szája úgy áll, mintha mindig fütyülne. Unatkozva dobol az ölében tartott datolyás-skatulyán.
Feketeszemű és igen üde arcú asszonyka mellett ül. Lehet, hogy festett üdeség. Bizonyára felesége a kövér fiatal embernek, de ők már nem új házasok. Egyszer váltottak szót mindössze, mióta a hajó megindult, s nem merüldöznek egymásnak a szemébe. Az asszonykán halványkék tengeri fátyol és elegáns krémszín nyersselyem úti köpönyeg. A köpönyeget persze nyitva hagyja elől, hogy a nyakán és derekán csillogó vastag aranylánc látható legyen. Apró-kockás pepitaruha van rajta s lornyet a kezében. De a lornyet is csak dísz: látszik a szemén, hogy épp oly jól át, mint más.
Őrajtok csak azért állt meg a szemem, mert a korai hízásnak indult férfi ismerősnek tetszik.
Ki is ez a fütyülőszájú ember? Honnan ismerem? Honnan?
Egyszer aztán ő is rám néz. A szemünk találkozik. Én azonban nem üdvözlöm. Elvégre lehet borbély is, vendéglős is, vagy más olyan valaki, akit tüstént megismernék, ha ott látnám, ahol találkozni szoktam vele.
Az ember azonban megmozdul. Fölkel és hozzám lépked. A kezét nyujtja:
- No hálistennek, - mondja - csakhogy magyart is látok. Nem ösmer? Faragó vagyok. Faragó Jenő az ügyvéd.
- Most már emlékszem.
Valami nyári vacsorázóhelyen ismerkedtem meg vele. S másnapra már bizonyára el is felejtettem volna, de felötlött, hogy minden anekdótát ő nevet meg legjobban. Félrerántja a nyakát, mint akit csiklandoznak, és valami csuklóhangon kezdi a nevetést, mint a fuldokló lúd. Lehetetlen nem emlékezni reá! - pláne idegen földön.
Eltudakoltuk, hogy ki hova utazik? Beszélgettünk aztán a nyári vacsoráról, hogy milyen jó anekdotázó társaság volt az. Aztán, hogy az a témának is elfogyott, a sovány házaspárra figyelmeztettem:
- Nézze, - mondottam, - azt a két angolt. Fogadni mernék, hogy az a nő Adonisznak látja azt a férfit, és az a férfi el nem cserélné azt a hölgyet egy elevenné vált milói Vénuszért.
Az ügyvéd rájuk nézett. A két fiatal akkor is édesdeden mosolygott egymásra. Aztán. a férfi valamit mondott, a nő meg tréfásan biggyesztett, s az ajka két vége lefelé vonult. A keskeny és hosszú vízszintes száj... éppen, mint a béka!
Az ügyvéd elfordult, félrerántotta a nyakát, csuklott és cikákolt, mint a fuldokló lúd. És újra rájuk pillantott, újra nevetett, szinte tekergett, kínlódott nevettében.
Mindenki ránk nézett.
A fekete szemű asszonyka is komolyan és hibáztatón pislogott a férjére. De az nem bírta visszafojtani a jókedvét. Kacagott. A zsebbendőjét is elő rántotta: abba kacagott, mintha köhögne. Fuldokolt nevettében.
- Szerelmesek! - cikogta, - szerelmesek! De hogy lehet ilyen nőt elvenni?
- Gusztusa válogatja, - feleltem magam is elmosolyodva.
Az ügyvéd a nevető könnyeit törölgette.
- Cirkuszban kellene mutogatni!
S talán tovább is nevetett volna, de íme fölkel a lornyetes hölgy, az ügyvéd felesége. Int az urának, hogy fölmegy a födélre. S összegombolja a selyem köpönyegét.
Az ügyvéd ráhagyón biccent.
Az asszony gummivégű rövid fekete botot vesz föl, és megindul sántítva, de igen sántítva. Siet mint a sánták szoktak. S minden lépésnél egész testében megtekerül, hogy szinte lobban a szoknyája. A bal cipője olyan emeletes sarkú, mint a született sántáké.
Mindenki ránéz.
Én is.
Az ügyvéd látja az arcomon a csodálkozást. Én meg megérzem benne a gondolatot, hogy épp most nevette meg a két ösztövért: Hogy lehet ilyen nőt elvenni? - s íme most más csodálkozik őrajta ugyanolyan okon.
Röstelvedve pillog.
- Ön bizonyára bámul, hogy én meg sántát vettem el, - szólal meg elpirosodva. Dehát ez más rubrikába való. Ön bizonyára...
- Eszem ágában se volt, - csillapítottam. Én éppen nem gondoltam semmit.
- De. Láttam a szemén...
- Bocsásson meg, de én éppen nem...
- Különben nem ön az első. Sánta, hát sánta. Az ilyesmit meg lehet szokni.
- Hát persze, - feleltem vigasztalón. Az ilyen hibácska nem is ritka.
Gondolkodva ült, és ismét az angol házaspáron állt a szeme.
De már nem nevetett rajtok.
- Tetszik tudni, - szólalt meg újból, s az órája láncát idegesen babrálta, - az én házasságom afféle gyermekkori, merőben gyermekkori. És nékem mindegy, hogy sánta vagy nem sánta...
Igen komolylyá vált, szinte fenyegető volt az arca.
- De bocsásson meg: - fakadtam ki, - csodálom, hogy önt nyugtalanítja az a véletlen pillantásom. Akárkire is ránéztem volna, ha végigmegy a termen.
- Tudom. De ön bizonyára azt is gondolta...
- Nem gondoltam semmit.
- De talán mégis úgy mellékesen...
- Mellékesen se.
- Talán mégis megvillant az a kérdés az agyában: vajjon mennyi pénze lehetett ennek a nőnek, hogy...
- Eszem ágában se volt.
- Mégis engedje meg, hogy a magam könynyebbülésére megmondjam...
- De engem nem is érdekel!
Már boszantott a nyugtalansága.
Ő azonban makacsul folytatta:
- Nem volt egy krajcárja se, - akár hiszi, akár nem, de nem volt egy krajcárja se.
Nem szóltam többet. Gondoltam: az ilyen emberek veszedelmesek. Valami vélt sérelem beleáll az agyukba, és néhány perc alatt viharfelhővé dagad. Bizony még belémköt!
- Nem volt egy krajcárja se, - folytatta komoran szemlélgetve a cipőjét. - És a szülőimmel már jogászkoromban harcoltam érte. Pedig engedelmes jó fiú voltam. De ebben az egyben nem hajlottam.
- Csak nem veszel el sántát! - szörnyűlködött az apám.
- Dehiszen ismerik, hogy milyen angyal!
- Hát angyalnak angyal, ha éppen ugytetszik, de mégiscsak sánta.
- Sánta, hát sánta... Mi az a sántaság? Csekély lábhiba. Az a fő hogy angyal. Más nőknek a lába lehet hogy hibátlan, de a lélek a fő, nem a láb.
- Bolond vagy! - mondta az apám.
- Legyek bolond! - feleltem nyugodtan.
- Legyek bolond, de boldog, mintsemhogy okos, de boldogtalan.
...
Nem szólt többet. Kedvetlen arccal babrálta az órája láncát. Én meg azon gondolkodtam, hogyan szabaduljak meg tőle? Fölmentem volna a födélre, - hiszen a szél enyhülni látszott: a teremből egyre többen vonultak ki, - de ha én is fölmegyek, akkor meg azt véli, hogy a felesége után mentem a sántaságát vizsgálom, és nevetem, mint ahogy ő nevette az angolokat.
Ültem. Hallgattam
Végre is ő kelt föl mellőlem.
- Viszontlátásra az ebédnél, - mondotta még mindig borult szemmel, - fölnézek a feleségemhez.
Délig nem láttam őket. Én nem mentem föl, ők meg nem jöttek le.
Délben aztán már előre kiválasztottam a helyet két idegen férfi között, nehogy az ügyvéd megint mellém üljön, és magyarázgassa a feleségének a sántaságát.
Az ügyvéd valóban kereső szemmel jelent meg a teremben. Már nem ülhetett mellém, de azért csaknem szemben telepedett le feleségestül.
Az asszonyka vidám volt. Loppal nézegettem, hogy micsoda erővel bűvölhette el Faragó barátomat? Az arcával? Csinos arc és nem festett, de azért nem olyan szépség, hogy meg lehessen tőle szédülni. No bizonyára a kedvességével: édesdeden pöntyög az urával, s a maga tányérjára vett kappan-combot átlopja annak a tányérjára.
Ebéd után látom, hogy az én házaspárom a kabinok folyosója felé megy ki a teremből. No bizonyosan aludni szoktak ebéd után. Hálistennek fölmehetek végre a hajófedélre.
A nap kisütött. A szél elállt, csak épp az a kis szellő érezhető, amit a hajó futása okoz. Ülök egy padra. Szivarozok. Hallgatom a hajókerekek csobogását.
Azonban az ügyvéd ismét megjelenik. Egyenesen felém tart. Az arca gondba-borult, még a bajusza is mintha lejebb konyulna.
Fog egy tábori széket. Leül velem szemben, háttal a gyönyörű partoknak.
- Az asszonyka leheveredett, - mondja a szivartárcáját elővonva. Erős neki a tengeri levegő.
- Először vannak tengeren?
- Nem: másodszor. De tengeren a nőféle elálmosodik. Én meg felhasználom az alkalmat elmondom önnek...
- Még mindig?
- Nem tudnék aludni, ha el nem mondanám. Ugy vagyok, mint aki azonos nevű valami gonoszhírű emberrel: minden gyanakvó szem bántja, és ha ismeretleneknek említi a nevét, valami olyat mond hozzá, amiből a becsületessége kitessék. Egy matróz lépkedett el mellettünk. Szerettem volna rákiáltani
- Ugyan kérem, hajítsa bele ezt az urat a tengerbe.
-... hogy a becsületessége kitessék, - ismételte az ügyvéd, miközben a trabukója végét lemetszette.
- De én nem látom itt azt az állapotot. Én éppenséggel nem gyanusítottam semmivel.
Az ügyvéd a fejét rázta.
- Mégis el kell mondanom. Az én ügyem a gyermekkorban...
Szerettem volna otthagyni és becsukódni egy kabinba. De éreztem, hogy az az ember kötélhágcsón is odamászna az ablakomhoz, és ott mondaná el, ami a bögyét nyomja.
Hát csak hallgattam.
... gyermekkoromban kezdődik. Böske még akkor jólábú volt, kis csirke-szemű fehérképű leány; eleven mint a fürj, és hiú mint a pántlikás macska. Ha csak egy percre is megfordult a szobában, mindig felugrott a székre, s belepillantott a tükörbe: igazított a haján, ruháján, csokrain.
A mi házunkban laktak akkor a József-útcán. Mink az emeleten laktunk, Böskéék a földszinten. Az én apám kéményseprő volt. Nem afféle kormos, papucsos krampusz, hanem aki már aranyat csinál a koromból. A Böske apja levéltári írnok, afféle szegény úr, aki a pokolba kívánja az olyan hónapot, amelyikben 31 a nap.
A két család gyermekei együtt-játszottak.
Egyszer az udvaron uzsonnáznak Böskéék, s két leányka a vendégük. Böske igen vidám. Szünetlenül a leányvendégekkel sugdos. Valami olyat sugdosnak, ami engem igen érdekelne. S nevetnek.
Megboszankodok. Otthagyom őket.
Másnap a kalamárisomat mosom a folyosón, a vízvezetéknél. Ahogy rázogatom, lepillantok a földszintre: nem csöppent-e le a maszatból?
Böske éppen ott ír alattam a két soha nem virágzó leánder között egy asztalkán. Az iskolai dolgát írja. Persze odaigazítom éppen föléje az üveget. Odaigazítom gonosz vigyázattal.
A csöpp gyűlik, elválik, hull le: toccs egy nagy disznó a papirosára!
Böske elijed. Elbámul a szörnyű disznón. Bámul fel azzal a csirke-szemével az emeletre is.
Én persze lapulok, mint a béka: De a nevetés kitruccan belőlem, és szinte fetrengek elő, annyira nevetem.
Attól fogva gyűlölő szemmel nézett reám. Nem játszott velem többé. Nem beszélt velem többé.
Én meg annál inkább peszterkedtem vele: pókhálót eresztettem a fejére az emeletről; az imádságos könyvébe beloptam egy övig trikós ballerina-képet.
Vagy ha már egyébbel nem tudtam kellemetlenkedni, az ajtójuk mellé akasztott kanári-kalitkát lövöldöztem fölülről csúzliba tett borsóval, hogy a szegény kanárit majd a guta ütötte meg rettegésében.
Böske már akkor olyan szemeket vetett rám, hogy szinte bicskák szikráztak a szeméből. Éreztem, hogy ha erősebb volna és megfoghatna valahol, el nem eresztene elevenen.
És én csak annálinkább!...
Az utolsó csínyem volt a legnagyobb. A kanárinak mindig ő adott eledelt. Egy könnyű létrácskát szokott odavinni az udvar egy szögletéből, s arra hágott fel Böske a kanárijához.
Egy tavaszi napon, Sándor napján, vendégség van nálunk. Halat sütnek. Nekem adják a pukkantókat.
Körültekintek: hol lehetne leghatásosabban elsütni? A tekintetem az udvaron áll meg: Böskét látom, ahogy viszi a létráját a madarához. Az ajtóban egy nagy lugos dézsa áll: mostak az előtte való napon. A dézsa elfoglalja a létra helyét. Böske gondolkodik. Végre is áttesz egy deszkát a dézsán, s arra állítja a létrácskát. Megyen be zsámolyért, kendermagért.
Pokoli ötlet cikázik át az agyamon. Lesurranok a két pukkantóval. Osonok négykézláb el az ablakuk alatt: illesztem a két pukkantót a létra lába alá.
S vissza nagysebten az emeletre!
Már előre röhögöm a következendőket.
Böske gyanutlanul hozza a zsámolyt meg a kendermagot. Hág a zsámolyra, a dézsa deszkájára. Hág a létrára.
- Gyere! - rikkantom az öcsémnek, - most látsz valamit!
Azonban az öcsém még ki se lép, már csúszik a létra, s Böske szinte cigánykereket vet a levegőben nagy huppanással esik az udvarra.
Azt hittem megszakadok nevettemben.
Az öcsém csak képedez.
Én persze bent nevettem már, nehogy megsejtsék a szerzőségemet. Az öcsém lefut.
Kisidő mulva visszatér. Komoly.
- Böskének eltörött a lába, - ujságolja a konyhán.
Mindenki lesiet, ő is megint megy velők. Csak engem nem érdekel az ügy. Behúzódok a tanulószobába. A mellem nehéz.
Fülelek: hogyan térnek vissza? Hibáztatnak-e engem? Rendőrt fognak-e hívni, vagy csak házilag számolnak el velem?
Nem, a nevemet nem említik. Csak a bajt beszélik szörnyülködve. Hogyan történhetett? Bizonyára a létra fogai közé csuszott a lába, s ugy esett tovább, úgy törött el. Rám nem is néznek. Véletlenség az ok, nem én.
Mindazonáltal marad a nyomása mellemen.
Bizonyára még csak eztán vizsgálják meg a létrát,
eztán találják meg a pukkantókat. A pukkantókról kitudódik a bűnös.
Szorongok. Sápadozok. A szoba levegője fojtó. Az öcsém szórakozottan forga tja a másik asztalnál a tanuló-könyvét. Nem merek ránézni.
Fölkelek.
Kiosonok.
Ott van-e még a létra?
A létra nincs ott. A pukkantókat se látom.
Lefutok a hátulsó lépcsőn. Lesek, keresem a szememmel. Meg is találom az egyiket. Poros. Bizonyosan félrerugta valaki. A szobában még mindig sokan vannak: kihallatszik az anyja jajgatása:
- De hogy megálmodtam! Fekete ruhában láttam szegénykét amint táncolt... Oh jaj!
Megyek át az udvaron, mintha kimennék.
Ejtem a zsebkendőmet a pukkantóra. Fölkapom. Zsebre!
Tehát a veszedelem az én fejemről el van hárítva.
Mégis a nyomás nem oszlik a mellemről.
Már dél van. Jönnek a vendégek: keresztapám, sógorok, barátok, - vagy tizen összesen. Örülök, hogy vidáman beszélgetnek az asztalnál. Az egyik köszöntőt is mond, és megemlít engem is meg az öcsémet: a két derék fiut, akivel megáldotta az ünnepeltet az Ég.
A mellem elszorult. Hol elvörösödtem, hol elsápadtam.
A hal igen ízlett a vendégeknek.
- Püspöki asztalra való! - mondogatta a keresztapám.
Nekem olyan volt, mintha kirántott fűrészport nyeldesnék.
Az öcsém hozzámhajolt:
- Mi bajod? - kérdezte halkan.
- A fogam fáj, - feleltem kedvetlenül.
Éjjel keveset aludtam. Rossz nehéz álmok gyötörtek.
- Még mindig fáj a fogad? - kérdezte másnap az öcsém.
- Még mindig, - feleltem búsan.
Aztán egyszercsak fölkeltem az asztalkámtól, és lángbaborult arccal léptem az ő asztalához.
- Ernő üss engem pofom.
Csak rámbámult.
- Üss pofon: attól elmúlik. Csak üss, ahogy bírsz.
Habozott.
- Nem ütsz vissza?
- Nem. Becsületemre nem. Csak jó erősen, ahogy bírsz.
Gyanakodva nézett rám, aztán megtette. Gondolom neki is jólesett, mert mosolygott utána. Nekem valóban elszűnt tőle valamennyire a mellemen a nyomás.
A szegény kislány csak hónapok mulva mutatkozott ujra az udvaron: két mankón vánszorgott. Az arca fehér volt, mint az ostya.
Mindenki sajnálta, mindenki kedveskedett neki, csak én nem szólhattam. Nem is tudtam volna a szemébe nézni.
Egyszer hogy hazarobogok az iskolából, az elülső lépcső helyett a hátulsónak kerülök. Könyv volt ugyanis nálam, a francia Vernének öt különféle könyve. Akkoriban kaptam rá az olvasásra, és apám haragudott, ha nem tanulókönyvet látott a kezemben. A hátulsó lépcsőn, a konyhán át lopogattam be a tilalmas könyveket.
Már az udvar közepén vagyok, mikor megpillantom Böskét, hogy ott ül az őszi verőfényben a kis fűzfaszéken, épp a lépcső alatt. Az ölébe az egyik mankója, meg a tanuló könyve.
Meghökkenek.
Ő is néz, néz szemszögből mirgyilusos gyűlölettel. Bizonyára gonoszat sejt. Hiszen azelőtt ha elmentem mellette, mindig valami gonosz csínyért történt.
Sandít rám avval a csirke-szemével sötéten.
Nekem egy pillanat alatt meg kell választanom, hogy visszaforduljak-e, s találkozzak talán az apámmal? Vagy ellépjek Böske mellett?
Az utóbbit választottam. Hadd lássa, hogy eljárok már mellette csínytevés nélkül.
S a fejemet félrefordítva, színlelt egykedvüséggel sietek tovább. De nem tagadhatom: remegett kissé a szívem.
Hát megyek, lépkedek.
Amint a lépcsőhöz érek, mellette ellépek, puff, végig sujt a gerincemen a mankójával, hogy majd elbukok belé.
Ej!
Fájt az ütés. De mintha valaki fogta volna a fejemet, hogy ne forduljak vissza: fölmentem sajgó csonttal, szótlanul. És hihetetlennek tetszhetik, de nekem az a pogány-vad ütés jólesett.
Másnap szinte lestem az emeletről, hogy mikor ül megin a kis fűzfaszékén a hátulsó lépcső mellett?
Arra fogok menni csak azért is, hogy megüthessen. És arra fogok menni mindennap, ameddig csak meg nem elégli.
Hát délután három óra tájban látom, hogy ott ül, ül szegényke fehéren, egykedvűen. A kezében a tanulókönyve. Mellette a mankója.
A szívemen a vezeklés szent remegése futott át.
Fogtam egy könyvet, s leosontam lábujjhegyen a főlépcsőn, hogy Böske ne hallja. Kimentem a kapun, aztán vissza kopogó lépésekkel.
Éreztem, hogy sápadok, de csak lépkedtem hősiesen át az udvaron. Ott meg egyszerre meleg szökött az arcomba. Nem néztem rá. Csak hadd fogja marokra a mankóját, hadd örüljön annak, hogy üthet engem.
S mintha a vállamon is szemem volna, láttam valahogyan, hogy Böske csakugyan megragadja a mankóját, és néz rám ádázul.
Néz.
Én meg csak lépdegélek, szinte lassudva lépdegélek. Mintha hűvös szél fuvallana át a gerincemen. Még közelebb is igazítom a haladásomat, hogy jobban a kezeügyében legyek.
S elhaladok mellette.
Várom az ütést szorongó lélekzettel.
No most...
Azonban az ütés késik. Kénytelen vagyok továbblépni.
Az ütés elmarad.
Alig bírtam tartózkodni, hogy visz ne fordítsam az arcomat, s kérdőn ne nézzek reá.
Az emeleten megálltam, s remegő szívvel lestem le Böskére. Ott ült még. Tanult nyugodt arccal. Már a mankóját is visszaeresztett a széke mellé.
Tizenhárom éves voltam már akkor, és a következő télen váltakoztam át a rövidnadrágos irodalomból az igazira.
Valami Beniczkyné-regény volt az első igazi, s én ámuldozva értettem belőle, hogy a nők és férfiak szerelmesek szoktak lenni egymásba!
No különös!
Hévvel olvastam, hogy Artur és Leonóra hogyan lobban egymás iránt szerelemre, hogyan vallják meg egymásnak ezt a belső titkot, és hogyan olvad egybe az ajkuk hosszú és édes csókban.
Én meg sohse olvadtam semmiféle hosszúhajunak az ajkával össze. Az igaz, hogy nem is láttam én elevenen soha olyan csodálatosan szép hölgyet, mint a könyvbeli Leonóra.
Abban az évben osztályt kellett ismételnem az Arturok és Leonórák történetei miatt.
Kerestem persze: ki lehetne nekem is a Leonórám?
De nem láttam, még az után se láttam soha affélét. A tizenharmadik évében igen józan még a férfi-ember szeme.
De azért csak kerestem, nézelődtem.
A regényeket a bukásom után való nyáron félre kellett tennem. Kijárnom se volt szabad. Csak estefelé mehettem ki lapdázni. Egy üres telken szoktunk a József-útca végén. Máskor mindig otthonültem.
Egyszer hogy a folyosón várom a délutáni öt órát, unalmamban a virágainkat öntözöm. Közben, hogy lepillantok, Böskét látom, ahogy ott ül alattunk a két meddő leánder között, és olvas.
Ő is rákapott már a regényre. Mindig olvasott.
Már akkor csak egy-mankón járt. Azt mondták, hogy az az egy mankója már meg is marad. Az orvos illesztette-e rosszul össze a tört lábat? vagy in-szakadás is történt? nem tudom. Elég annyi, hogy a lába nem igazodott úgy helyre, mint a lábtörések szoktak.
Hát ül az árnyékon, a rózsaszínű nyári ruhácskájában. A hajában is rózsaszínű csokor. Olvas valami fekete képekkel illusztrált könyvben mély elmerüléssel.
Azelőtt rálocscsantottam volna az öntöző kannács a vizéből. Akkor eszembe se jutott efféle tréfa. Böske se volt már olyan ádáz ellenségem. Mióta végigvágott rajtam a mankójával, s én se nem kiáltottam, se nem panaszoltam, se nem viszonoztam semmiképpen az ütését, csak csendes harag volt közöttünk. Eljártam mellette: ő se bántott, én se bántottam.
Csak az fúrta még a lelkiismeretemet, hogy vajjon sejti-e, ki az okozója a sántaságának?
Nem sejtette a jó lélek: annyira gonosznak nem gondolt. Már feleségem volt, mikor megvallottam neki. Akkor se haragudott érte.
- Én már megszoktam, - mondotta nyugodt-jólelkűen, és lásd ha ez nem történik, nem lettem volna a feleséged.
Dehát még akkor álmunkban se fordult meg az a gondolat, hogy valah férj és feleség leszünk. Pláne nekem, aki éreztem, hogy Böske az én áldozatom, éshogy gyűlöl, méltán gyűlöl, éshogy az Oceán nem olyan mély és nem olyan határtalan, mint az ő gyűlölete.
Hát ül az árnyékon, és a szék karjára könyökölve olvasgat édes elmerüléssel.
Én meg nézem.
Böske szép leány, - gondolom, - igazán szép leány. Már nem is olyan fakó, mint azelőtt volt. Hát mé sánta nem volna!
Leszakítok egy szép kinyílt szegfűt. Állok föléje. Ejtem szépen az ölébe.
Böske megrezzen. Nézi a szegfűt. Tekint föl komolyan, csodálkozón.
Én csak állok piros arccal. Mingyárt vissza is vonulok. Szég elek valamit, de hogy mit? nem tudom. És valami szép érzés remeg a szívemben. Néhány perc mulva újra kikukkantok: mit csinált a szegfűvel?
Látom, hogy eldobta.
Sajgó szívvel vonultam vissza. Mért dobta el?
Éreztem, hogy jogosan dobta el.
Néhány nap mulva megint ott-látom. Adok neki szegfűt, - gondolom. Ha mindennap eldobja is, mindennap adok neki szegfűt. Lássa belőle, hogy én nem haragszom azért, amért végigütött a mankójával.
A szegfű lehull.
Böske felpillant. Én állok szomoru szemmel.
Böske csodálkozón néz. A szegfűt maga mellé teszi az asztalra, s olvas tovább, mintha semmise történt volna. De nem kerüli el a figyelmemet, hogy a könyvnek azon a lapján sokáig időz. Háromszor is elolvashatta volna már azt a lapot.
Másnap a jelenet ismétlődik. A szegfű lehull.
Böske föltekint.
Visszavonulok.
Kis idő mulva kilesek.
A szegfű Böskének a kezében van. Ugy olvas tovább.
Ahogy lemennék játékra, Böske is épp kifelé indul a kapun az anyjával. Kijárogatnak estefelé az Orczy-kertbe. Csak az Üllei-útig mennek gyalog. Onnan villamoson.
Találkoznunk kellene a kapu alatt, de én megrettenve lapulok a falhoz. Szégyellek a szemébe nézni. Csak lesek. A hajában piros szegfűt látok. A szívem megdobban.
És este róla gondolkodom: Szólnom kellett volna valamit, mikor a szegfűt ledobtam. Csak egy szót. Aztán ő felelt volna, és elmúlt volna köztünk a harag. No holnap szólok. Mit mondjak?
A következő napon olyan érdeklődéssel néztem fölülről, mintha akkor láttam volna először.
Hogy illik neki az a világoskék kartonruha!
És milyen finom hajlású a keze, ahogy a fordítandó lapon tartja! A füle is szép piroska.
Választom a szegfűt. Szakítom. Tartom fölötte hosszasan. Igazítom ejtésre vigyázattal.
A szegfű hull. Az ölébe esik. Böske föltekint. A szeme komoly. -- Tűzze a hajába! - szakad ki belőlem a szó. S legott vissza is vonulok, mert ég az arcom, mintha láng verné.
Meg kellett volna várnom, - vélekedtem este - meg kellett volna várnom, hogy feleljen. És beszélgetnem kellett volna vele.
Másnap esik az esső. Böske bent ül a szobában. Csak a fejét látom, a rózsaszín csokrot a hajában.
Kedvetlen vagyok, hogy mért esik az esső!
Másnap délfelé az apám a postára küld. Kánikulai forróság. Mikor visszatérek, Böskét a kapuban látom.
Megrettenek. A vér az arcomba szökik. Megfordulok. Nézek egy kirakatot a napon, hogy azt hittem lesül a hátamról a kabát.
Sokáig tart, míg szemszögből ismét Böskére merek lesni. Még mindig ott áll.
Most beszélhetnék vele, - gondolom dobogó szívvel. Most beszélhetnék vele, és vége lenne a haragnak.
Nézek. Böske még mindig ott áll.
Odamegyek, - gondolom, - ha piros is az arcom, azt véli hogy a hőségtől piros. Éshát neki kell kezdenie, mert én már szóltam.
S áttértem az árnyékra, a magunk házsorára. Lépkedtem bátran, piros arccal, dobogó szívvel. Arra is gondoltam, hogy köszönök majd neki. De mégis furcsa, hogy köszönjek. Kicsikorunktól együtt lakunk és sohse köszöntem.
Ő csak állt. Nézett komolyan, nézett azzal a szép okos fekete szemével.
Egykedvűséget színleltem, noha az arcom még mindig égett. Be akartam mellette menni szótlanul. Ő azonban keresztbe emelte előttem a mankóját.
- Várjon, - szólt szeliden.
Megállok.
Ránézek.
Látom, hogy ő is piros.
- Mért dobál nekem szegfüt? - kérdezi nyugodt-komolyan.
- Csak, - nyögöm, - csak.
És esdő szemmel nézek rá.
- Mér? - ismétli a kérdést.
- Csak.
És nézünk egymás szemébe piros arccal. Aztán én nem bírtam ki tovább: hogy a mankóját lebocsátotta, besiettem, felszáguldottam az emeletre.
És délután megint dobtam az ölébe szegfüt.
Egy hét mulva elkísértem már az Orczy-kertbe is. Csónakba ültem, és eveztem buzgón. Böske mosolygott reám. A napernyője piros pipacsként környezte a fejét. Szép volt benne az arca. Mosolygott rám. És én boldogan eveztem.
Az anyja a partról nézett bennünket.
- Maga jó fiu volna Jenő, - mondotta, mikor kiszálltunk a csónakból, - csalt tanulna. De maga nem tanul, magából ordináré ember lesz, Jenő.
- De tanulok! - feleltem hevesen. Meglássa, hogy tanulok.
-Tanulni fog, -bizonyított mellettem Böske.
Jenő tanulni fog. Nekem mondja el majd mindennap a leckét. Ugye Jenő?
- Jó, - feleltem, - mindennap leviszem a könyvet, és látni fogják...
Nohát olyan csodát nem látott még Európa: hogyan tanultam én, - Böskének.
Az ügyvéd elbeszélése sajnálatomra félbeszakadt. Az asszonyka ugyanis megjelent a födélen. A szellő hosszura lengette a vállán át a fátyolát. Egyenesen felénk sántikált.
- Engedje meg, hogy bemutassam, - szólt az ügyvéd.
Az asszonyka mosolyogva nyujtott kezet.
- A tenger levegője igen éltető, - kezdte a beszélgetést szelíd-kedves hangon, miközben leült a férje helyére. Nem tudtam aludni. Egyre arra gondoltam: milyen mélységek fölött járunk!
S behunyta egy percre a szemét:
- Milyen mélységek fölött!... Nagy érzés ugye?