Sándor estéjén
| Sándor estéjén szerző: Petőfi István |
1858. március 17.[1]
Könnyeim peregnek,
Szívem majd megszakad,
Kimondhatlan öröm
Édes terhe alatt.
Ajkaim megnyílnak,
De szavam elakad.
Egymást üzi bennem
Érzelem, gondolat.
S mindössze is miért?
Egy kis koszorúért,
Mit el nem cserélnék
A világ kincséért.
Barna kis leányka,
Kezeid kötötték,
Megmutatni vele
Kegyeleted jelét
Az iránt, ki nekem
Nevet szerzett, hagyott,
S dicsőűlt szelleme
Századokig ragyog.
Mit adjak cserébe,
Mit adjak én érte,
Mi a koszorúval
Értékben fölérne?
Virágért virágot,
Melynek földje szivem,
Örökké virulót,
Fogadd el — szerelmem.
S legfőbb boldogságom
Lesz, hogyha nekem jut:
Homlokodra tűzni
Menyasszony koszorud!
- Megjegyzés
- ↑ E költemény keletkezésének története az, hogy az 1858-ik évi márczius hó 17-én a Gaylhoffer család az apa tiszteletére Sándor név-estéjét ülvén, Antónia egy gyönyörű koszorúval lepte meg az ott szintén jelen levő Petőfi Istvánt azon kijelentés mellett, hogy a koszorút Petőfi Sándor emlékére kötötte. Petőfi Istvánt annyira meghatotta a kegyelet ezen gyöngéd jele, hogy érzelmeinek a következő költeményben adott kifejezést... melyben menyasszonyává avatja a szeretett leányt. A kéziratot közlő Sipos Csoma megjegyzése.