Rubin urnál

Rubin urnál szerző: Thury Zoltán

       Két gyerek találkozott az utczán. Uri fiucskák. Az egyiknek összeszijazott korcsolyák voltak átvetve a vállain, hogy mind a két fényes aczélsin a mellére lógott le. Ez kissé legényesen járt, a mellét kidüllesztve és szemmelláthatólag nem sokat törődve az utczával, meg a mindenféle népekkel. A másik fényes viaszkos vászonba pakkolt és átszijazott könyvcsomót vitt a hóna alatt. Ez olyan ugynevezett értelmes arczu gyerek, okos szemekkel, amelyek azonban inkább a földet nézik, bár hamisság csillog ki belőlük. Olyanforma a gyerek egész megjelenése, mintha otthon vernék is. A barátjával szemben valami neki szokatlanul önérzetes hangot használ, amit a másik bizonyos kétkedéssel, olyanformán hallgat, mint a ki tisztában van az emberével s nem engedi félrevezettetni magát. - Csak itt mersz henczegni - mondja a pillantása.

- Szervusz István - köszönti a gyereket. - No, kaptál-e sok pofont mostanában? Apád még mindig olyan alávalóan bánik veled? Nem türném. Van arra törvény, hogy nem szabad a fiut verni. Még az inasokat se, hát még a gimnazistát mennyire nem... Ha az ember egy kicsit a maga esze után megy, azért még nem kell lehuzni a bőrét. A te bőröd olyan lehet, mintha a rosta. Az én apám ügyvéd. Gyere el egyszer, majd megmondja neked, hogy mit tégy.

István: Igazán?

A korcsolyás: Miért ne? Mert még nem tudsz fizetni? Hidd el, hogy sok nagy ember is elmegy a pénzzel. Ha megfelelő előleget nem tétet le az apám, hát rendesen kárba marad. Még a kész kiadást se kapja meg. Ő mondja. S ebből azt a nagy háztartást vezetni, mit gondolsz, nem csekélység... De azért csak gyere fel.

István: Látod, ezért bolondság tanulni. Kinlódik az ember, aztán hiába. Semmi láttatja.

A korcsolyás: Láttatja? Mi az, hogy: láttatja?

István: Anyám igy mondja. De az iparosnak sincs jó dolga. Azt meg adóval zaklatják. Láttam a Rubinnál. Van czigarettád?

A korcsolyás: Nincs, de veszek. Gyere.

A gyerek egy kicsit eltünődött, hogy visszaforduljon-e az utjáról. A másik vigyorgott ezen, mire hirtelen elhatározta magát s megfordult.

A korcsolyás: Nem kapsz ki otthon?

István (felhuzva a vállait, kissé elkényszeredett mosolygással): Tán nem. Majd mondok valamit.

A korcsolyás: S mit mondtál az adóról? Hogy van az? hogy: zaklatják... Ki az a Rubin?

István: Könyvkötő. Most ott voltam nála egy ideig. Tisztességes ember máskülönben...

A korcsolyás (kelletlenül méri végig a barátját): Rokonod?

István (élénken tiltakozva): Dehogy. (Már füstöl a szájukban a czigaretta, mire ő is a korcsolyáshoz méltó, könnyed, elegáns akart lenni. Sokkal folyékonyabban, a czigarettafüstből táplálkozó uri egyszerüséggel beszél.) Hát tudod, az ugy volt, hogy amikor a latinból meg a történetből hazavittem az intőt, hát az apám már mindjárt kiabálni kezdett. Hogy ezt az osztályt is nem járatja kétszer velem s neki már nincs pénze, és efféle, már amint ilyenkor ők beszélni szoktak. Anyám a pártomra állott, amennyiben én azt mondtam, hogy az intő még semmit se jelent, az még nem négyes és éppen csak megeshetik, hogy az lesz belőle. Mit tudja az ember azt előre. Hát anyám is mondta, - jó asszony, becsületemre mondom, nem azért, mert az én anyám, hanem keresni kell a párját... - hát mondta, hogy várjuk be az értesítőt. S egyszer hallottam, hogy veszekedtek. Apám kiabált, anyám meg felelte: Hát csakugyan olyan nagyon ki van az zárva, hogy a gyereket üldözik a tanárok... - Már mint engem. - Nem szopja az ujjából. Ha a gyerek mondja, hogy üldözik, hát legalább utána kellene járni. Képviselő vagy, aztán még annyit se tudsz elérni a kormánynál, hogy annak a szegény fiunak nyugta legyen az iskolában. - Az apám megint kiabált valamit, hogy nem kell efféle ostobaságokat beszélni, s magam is megijedtem egy kicsit. - Jól adja, - gondoltam magamban - már mint az anyám. Tudod tiszta majom szeretettel viseltetik a gyermekei iránt. De hát mindenkinek megvannak a maga apró gyöngéi. Azért nem szabad elitélned. - Hát akkor abban maradt a dolog. Hogy miről beszéltek, azt is csak később tudtam meg. Amikor hazavittem a kiskönyvet. Volt abban minden, csak jó nem.

- Megbuktál?

- Nem, csak négyest kaptam. A latin-tanárt, meg a történet-tanárt csakugyan nem csalta meg az előérzete. Korai még azonban bukásnak nevezni a dolgot, majd csak az év végén következik, ámbár azt hiszem, hogy igyekezni fogok. Meg kellett igérnem apámnak. Az öreg nagyon kellemetlenkedett s ilyenkor tőlem mindent kicsikar. Addig azonban még sok minden történt. Látom, hogy apám csapkod, lármáz s mama jár utána. Velem a haragosat adta. Nem szólott hozzám s ugy ment el mellettem, hogy meg se látott. - Na fiatal ur, - mondja egy reggel a szobaleány - majd mesterségre adják. Most mondta a nagyságos ur. - Ej, ha, - gondoltam, ennek fele se tréfa. Emlegettek affélét azelőtt is, de annyira komoly még egyszer se volt a harag. Apám gyönyörüen tartotta magát; micsoda jellem ez az ember... Azonban néha észrevettem azért, hogy már szeretne barátkozni. Ellágyulva pillantott utánam, ha keresztülmentem a szobán s gondoltam: no most mindjárt békül. Erre mégse került a sor. Egy délelőtt azonban látom, hogy nagyban készülődik valamire. Mi lesz ebből? Végre is csak nem fog most szcénákat csinálni, amikor már feledésbe ment az ügy... Ez izléstelenség volna. Nem tette. Délben egész határozottan azt mondja nekem: Fiam, elhatároztam, hogy nevelésedben más irányban indulok meg, illetőleg, hogy ugy mondjam, itt kissé zavarba jött az öreg, mert a mama rámeresztette a szemeit - hogy ugy mondjam, teljes fordulót csinálok. Arra nem vagy alkalmas, hogy tanult ember legyen belőled. Hát légy iparos. A ki ezen a téren megállja a helyét, az éppen olyan derék ember, mint a kinek diplomája van.

- No már megengedj...

- Ő mondta. Hát csak hallgasd. A mama erre mondott valamit németül, de apám az asztalra csapott s azt kiáltotta: svájg! Én még azt sem tettem meg, hogy egy bátorító pillantást vetetettem volna a mamára. Őszintén szólva, megsajnáltam ezt a derék embert. Sok baja van velem, hát csak beszélje ki magát. Azt tudtam, hogy az iparból ugy se lesz semmi. A mama effélét meg se enged. Ha pedig rám akar ijeszteni, hát legyen meg az öröme neki. Kétségbeesett képet vágtam, a szájam széle begörbült, a mama rám nézett, megint mondott valamit németül, aztán előkapta a zsebkendőjét, szemeire nyomta s kiment, keményen bevágva maga mögött az ajtót. Apám egy kicsit összezsugorodott a széken s ugy nézett utána, én akaratom és föltett szándékom daczára is elmosolyodtam kissé s erre hamar összeszedte magát. - Délután elviszlek Rubin urhoz, aki derék mesterembert nevel majd belőled. Aki nem szereti megtanulni, az még mindig nagyon szépen bekötheti a könyvet. Ha nem akarsz urfi lenni, hát légy inas. Csak pofozzon a Rubin...

Anyám kiáltott a másik szobából: - Gyere csak, kérlek. - Apám bement, megint beszéltek valamit németül. Pedig hát ha titkot akarnak tartani, inkább vennének elő egy darab papirost s arra irnák fel egymásnak a kérdéseket és feleleteket. Azt nem hallja az ember a másik szobában. A beszédet igen s mindegy az, hogy érti-e a szavakat vagy nem. Azért tudja, hogy miről beszélnek. Még azt is, hogy mit. A mama kiabált, apám kibékítette s végül ugy látszik, megmagyarázta neki azt, a mit én amugy is tudtam, hogy tréfa az egész. Arra való, hogy én majd jöjjek könyörögni, hogy tanulni akarok. S ha rossz fiu volnék, hát alaposan megszekirozhattam volna apámat. Ő jött volna engedelmet kérni. Azonban én már akkor elhatároztam, hogy kedvére intézem el a dolgot. Majd megkérem, hogy vigyen vissza az iskolába. Végre is csakugyan sokat költ reám, hát miért ne legyen neki igaza? Délután a mama ölelt-csókolt, aztán meg ujra ölelt, magához szorítottt, unalmas volt! Apám egyikünkre se nézett, csak szörnyű komolyan elindult, én utána, s igy kerültem Rubinhoz.

- Inas lettél?

- Csak hallgasd. Rubin, aki néha negyven-ötven forintos számlát is hoz mihozzánk, mindjárt eleintén elkezdett velem szemtelenkedni. Ugy látszik, hogy ki volt adva neki az utasítás. Tegezett s valami ponyvában hulladékpapirt hordatott velem hátra valami raktárba. - Ugy? - gondoltam magamban. - Igy bántok ti velem? Majd megtanítlak én titeket. Szépen belejöttem a könyvkötészetbe s amikor egyszer Rubin példálózgatni kezdett, hogy talán már meg is lehetne kérlelni a kedves papát, hát azt mondtam neki: - Hallja maga Rubin ur, én szeretem az iparomat. Ha magának nem kellek, hát majd kitanít más. - De fiatal ur... - kezdi ő, s látom, hogy szörnyen megdöbbent. Aztán egy kicsit gondolkozott, megkefélte a kalapját s elment. Persze hogy apámhoz ment s beszámolt neki a meglepetéssel. Délután a mama háromszor is elsétált a mühely ablaka alatt s fölpislogott, másnap meg apám jött, s rám se nézve, valami könyvekről tárgyalt Rubinnal. Elment s hirtelen megint visszajött és másik aranyozást kivánt az egyik könyv sarkára. Ezen jól mulattam. Lesz szegénynek otthon jó dolga. Majd ad neki a mama könyvkötészetet. Másnap, már mint tegnapelőtt, ujra nálunk járt. Engem is félrehivott egy pillanatra s szigorúan kérdezte, hogy: no, nem gondoltuk-e meg a dolgot? Nem jobb lett volna-e tanulni? - Nem - mondtam neki hidegen. - Hajlandóságom van az iparra. - Ugy? - kérdezte nagyon megnyult ábrázattal s zavarba jött. - De hát édes fiam - kezdte ujra - én ebbe nem egyeztem bele. - Odajött Rubin is. - Ifju ur - mondja - ifju ur, ne tessék megszomorítani a papát. - Szeretem az iparomat - mondtam én. - Apám kiabált. Ostobaság! Marhaság! Azt hiszed, hogy én ezt eltüröm! - Egyszerre azonban szép kérésre fogta a dolgot. - Nézd, édes fiam, megigértem anyádnak, hogy nélküled nem megyek haza. Ne hagyj engem szégyenben. Gyere haza, édes fiam, aztán igyekezzél egy kicsit, légy jó fiu... Gyere drágám... Végre is megsajnáltam az öreget, hát hazamentem vele.

A korcsolyás bólintott.

- Jól tetted.