Rossihoz
Ó Rossi, láttalak hosszú, sötét köpenybe
kínozni a halvány, szelíd Ophéliát,
láttam tigrisdühöd, hogy szétdőlt egy világ,
s sírtál, szerelmed a zsebkendőbe temetve.
Láttam Leart, Macbethet s hullattam sűrű könnyűt,
hogy a holt Júliát csókoltad csendbe, te
antik Itália fennkölt szerelmese,
de ezen az estén nagyobb voltál és szörnyűbb.
Ez volt a legnagyobb gyönyör és borzalom,
hogy a zord terzinák zömök vaskürtjein
zengett aranyszavad s csengett a büszke rím;
s úgy láttam — mostan is remeg egész valóm —
hogy arcát a pokol vöröslő lángja éri,
s szavalja verseit, maga Alighieri.