Rohan a nap...
| Rohan a nap... szerző: Komjáthy Jenő |
Rohan a nap tüzes szekéren,
S tombolni kezd, ujongni vérem,
Nincs többé börtön, földi gát;
Csak élni, élni, sírni, égni
Egy örökléten át!
Csak élni, élni mindörökké,
Nem válni soha lomha röggé,
Nem lenni gyáván semmivé...
Ó, ez az élet - fényes élet,
Több, mint elmém hivé!
Hisz élek, élek mindörökké!
Ó, van-e seb, mely nem heged bé
A végtelen időkön át?
Nézd a napot, mily örökifjan
Futja be fényutát!
Csak álom volt a bűn, a bánat;
Sötét gyökén életfa támad,
Mely sudarával égig ér,
És beárnyékol egy világot
Lombjával a pazér.
Csak álom volt a múlt, a törpe;
Hisz mind dicsőbb, magasabb körbe
Rohanok, mint örök nap én.
Oly széditő, csodás magasba
Ragad a hit s remény!
Rohan a nap, rohan az élet,
Föllengő kéj, csapongó élvek
Ragadják izzó lelkem el;
Rajongó, zokogó gyönyörrel
Csordultig e kebel.
Minden gyönyör, dal, illat, eszme;
Magas hitem a végtelenbe
Visz engemet röpülve ma.
Ugy érzem, oly boldog vagyok, mint
Az örök nap maga.
Csak sírni, égni mindörökké!
Engem a temető sem föd bé,
Tüzem halál sem oltja el;
A sírgöröngyöm, írigy földön
Túlcsordul e kebel.
Tüzet lehelni, kéjt zokogni,
Vérforraló dalokba fogni,
Zengeni az örök nyarat!...
Mint a Napisten, olyan a lelkem,
Oly fényes és szabad.
S haragban égni, búba törni,
Villámot szórni, mennydörögni,
Ó, kéj az is, az is gyönyör!
Tombolni szilaj fájdalomban,
Mely újjászül, ha öl!
Ott ülök már a napszekéren;
Ó, hogy lázong; ujong a vérem,
Nincs többé korlát, semmi gát:
Ragyogni, égni, sírni vágyom
Egy örökléten át!