Rituper

A Wikiforrásból
Rituper
szerző: Cholnoky Viktor

                                                 I.

Azt a szolgabírót, aki a hetvenes évek elején vigyázott Devecsernek meg csaknem az egész déli Bakony vidékének a közbiztonságára, Íjártó Dénesnek hívták. Már a külsején meglátszott, hogy nem közülünk, bakonyiak közül való, mert a termete alacsony volt, a haja, szakálla szénfekete. Nem a hegyjáró magyarok közül való volt, hanem a lovas fajtából, s Debrecenből szakadt valahogyan oda közénk. A megyei dzsentri nem is igen vette be maga közé, annál kevésbé, mert Íjártó zárkózott kedvű, szótlan, csöndes ember volt, aki napokig is képes volt arra, hogy otthon üljön, vagy pedig lóra kapott, és hajnaltól estig elcsavargott a vidéken, azokat a helyeket keresve, ahol a legkevesebb emberrel találkozik.

Tehette, mert dolga ugyan kevés volt. Ami munkát a kisebb kapcabetyárok meg a fatolvajok adtak volna, azt elvégezte helyette az írnok, a pandúrkáplár meg a mogyorófa. Igazi baja csak a környék híres zsiványával, a Patkó Pista utódával, Rituperrel volt.

Ez a Rituper még a híres, nagy haramiák közé tartozott. Abba a fajtába, amelynek utolsó bölényei - valóban bölényei - Savanyú Józsi, Renkó Kálmán, Oroszlán Pali meg Karikás Vendel voltak. Velük halt ki a Bakony zsiványromantikája.

Rituper - nem tudom, rablóneve, csúfneve vagy igazi neve volt-e ez a különös szó - sok gondot adott a szolgabírónak. Amikor híre jött, hogy itt vagy amott megint garázdálkodik, Íjártó rögtön összeszedte a pandúrjait, lóra ültette őket, és ment a zsivány nyomába. De hogy a véletlen tette-e, vagy a Rituperék ügyessége, soha még csak találkozni sem tudott velük.

- A keservit - szokta egy-egy eredménytelen hajsza után mondani (mert ez volt a szavajárása) -, hogy én ezzel az emberrel soha még csak találkozni sem tudok!

De csodálatos is volt, hogy Rituper bandája - mindössze öt vagy hat legény, és leginkább szökött katona - hogyan tudta változtatni a helyét. Nagy birodalmuk volt, ahol uraskodtak. Keletre elkalandoztak egész Zirc vidékéig, ahol az eplényi csárda volt a tanyájuk, nyugatra felmentek Ajka fölé, itt a gombási csárda csaplárosa volt a gazdájuk. Délnek meg leszállingóztak egészen Vázsonyig, ott az úrkúti erdő adott nekik menedéket. És az ördög sem lett volna képes olyan gyorsan mozogni, mint ahogy ez az egypár legény tudott kitérni Íjártó elől. Ha ma Szentgálról jött a panasz, hogy kiraboltak valakit, akkor már biztos volt, hogy másnapra, mire a pandúrok odaértek, Rituperék vagy Jutason, vagy éppen Devecser tőszomszédságában, a Somló vidékén garázdálkodtak.

Egyszer aztán megtörtént az a hallatlan eset, hogy a Mezőföldről, onnan is a Balaton mellékéről vágtatott be Veszprémbe a lovas kisbíró jelenteni, hogy megölték az akarattyai földesurat, a kastélya hálószobájában. A gyilkosságot Rituperék követték el, ők vitték el az agglegény földesúr kétezer forint készpénzét meg a kredencben levő ezüstholmiját is.

A veszprémi szolgabíró küldte a lovas stafétát tovább, Devecserbe, Íjártóhoz, hogy tudassa vele, hogy most vannak hazatérőben Rituperék a zsákmánnyal, bizonyosan a Bakony végére mennek - de útjukat lehet állni.

A sors, ez a nagy tréfálkozó, úgy akarta, hogy Íjártó azon a napon nem volt otthon, hanem éppen Rituperékat kereste a pandúrjaival, valahol fönt a rendeki hegyoldalon, vagy talán még messzebb, a Cuha völgyében. Messze járhatott, mert amikor késő este hazaért, csak úgy szakadt a lováról a tajték; még ő maga, az erős, ideálisan nyeregre született ember is ki volt merülve, aki pedig négy mérföldet könnyen megtett lóháton egy hujában.

Amikor a staféta megmondta neki, hogy mi történt, Íjártó Dénes levette a süvegét, megtörülte az izzadt homlokát, és félig a foga között dörmögte:

- A keservit, hajnal előtt még az úrkúti erdőig sem érhetnek. Hajnalban eléjük indulunk, és ha akármi lesz is, most megfogom őket.

 
                                                 II.

Röpköd június végén meg július elején valami bogár, ami bele szokott repülni a ló orrába, oda rakja le a petéit. Ettől a bogártól a ló különös betegséget kap, folyton fel-alá kapkodja a fejét, de olyan óriási vehemenciával, mintha legalább egymilliószor akarna "igen"-t inteni. A ló a kísértetet is megérzi, és a halottról is tudja, hogy az micsoda. A kísértet láttára még akkor is, amikor csak ő maga látja, a gazdája nem, megáll a helyén, és hortyogni kezd, a szőre elborzolódik a combja mellett, meg a horpasza úgy jár ki s be, mint a kovács fújtatója. A halottra meg rányerít. De nem a zabra röhögés jókedvével, nem is a szekszus érzésének kényszerű hangjával, hanem valami egészen más hangon. Olyan ez a hang, mintha két légycsapót vernének össze, vagy bőrből készített lélekharangot kongatnának.

A visszajáró lelket meg a halottat egész szörnyűségében megérti a ló, azért hiszem, hogy amikor a tavaszi napforduló idején nagyokat bólogat a fejével, akkor sem az orrába ment bogárnak enged, hanem megérti a harmadik nagy titkot, a Természetet is, és annak a titkos szavára felel: "igen, igen!"

Azok közül a pandúrok közül, akik hajnali négy órakor ott voltak már a devecseri szolgabíró udvarán, négynek a lova már így bókolt a fejével. Csörömpölve kapta hol fel, hol le a kantárt, és a két zabla, a csikózabla meg a tréningzabla - túladunai angolsággal trenzlizabla - vacogva verődött össze a szájukban.

A káplár bement Íjártó gazdasszonyához, hogy keltse fel a gazdáját, de mire a tornácra ért, akkorra már maga a szolgabíró lépett eléje. Meg sem látszott rajta a tegnap fáradtsága.

Egy pillanat alatt tisztában volt a helyzettel, és szokott hideg hangján azt mondta:

- Ez a négy ló nem jöhet velünk, mert nem vesszük hasznukat. Istálló kell nekik. Menjenek vissza ezek a legények a községházára.

- Tekintetes szolgabíró úr - mondta a káplár, haptákba vágva magát -, ha a Bertók, a Kádár, a Danka meg a Láng elmaradnak tőlünk a lovuk miatt, akkor talán kevesen leszünk. Hatodmagunkkal nem indulhatunk neki Rituperéknek.

- Nekiindulunk - mondta Íjártó olyan hidegen, mint az Aranyoskút forrásának a vize, és csak a kezével intett egyet, az elég volt arra, hogy a négy bolond lovú pandúr elkezdjen visszabaktatni a községháza felé.

Hatan maradtak. Maga a szolgabíró, a káplár meg négy pandúr. A felfakadó nap már végigpislantott az egész vidéken, amikor útnak indultak, és eljutottak ahhoz a vasúti őrházhoz, amit a devecseriek már akkortájt is állomásnak neveztek. El akartak kanyarodni mellette, de ekkor kilépett a kertjében már kapálgató vasutas, és megemelve a süvegét, papirost adott oda a szolgabírónak.

- Tekintetes uram - mondta -, az éjjeli vonat hozta ezt a levelet. Csak reggel akartam zavarni vele a tekintetes urat, de hogy éppen itt van...

Íjártó Dénes a kezébe vette a levelet, és amint a borítékra nézett, megdobbant a szíve az írás láttára. Meg is dobbanhatott, azt a levelet az anyja írta Debrecenből. Az anyja, akitől már egy éve nem kapott levelet, mert az öreg úrasszonynak a szeme gyönge, a keze meg reszketeg volt már az írásra. Az állt a levélben:

"Édes fiam, nem tudok én már tenélküled lenni, elmegyek hozzád, ott maradok veled. Fáj a lelkem itthagyni az apád fejfáját, és félek a ti csupa hegy országotoktól. Félek a vasúttól is, ami odavisz, de rászánom testem-lelkem, elmegyek hozzád, hogy ott haljak meg nálad. Nem bírom így magam, a levelem után tizenkét órával ott leszek magam is."

Ez állt a levélben, és Íjártó Dénes egyszerre visszafordította a lova fejét. Hajnalra megjön az anyja, otthon kell lennie. Mondtam már, hogy rövidszavú, csaknem mogorva ember volt, ezért csak annyit mondott a pandúrkáplárnak:

- Nekem vissza kell mennem. Menjenek le Veszprémnek, és Jutasról menjen be, kérjen négy legényt kisegítőnek. Aztán a vázsonyi úton menjenek le Úrkútig, holnap délelőttre én is ott leszek.

- Nehéz lesz az, tekintetes uram - kockáztatta meg az ellenvetést Hárságyi, a pandúrkáplár. - Nem tetszik annyi idő alatt lejutni odáig.

- Akár tetszik, akár nem, majd ott leszek. Tegye, amit mondtam - felelte a szolgabíró.

Azzal nagyot nyomott a lova oldalába, s elfordult az erdei útnak, s faképnél hagyta a pandúrokat.

Azok lassan kocogva indultak meg a veszprémi országút felé, s csak amikor már jó utat haladtak meg, akkor szólt hátra, pipától hegyeset köpve, a pandúrkáplár:

- Nagy eset lehet a levélben, hogy még Rituperre sem jön velünk. Pedig most nagy verekedés lesz.

- Aki nagyon siet, mindig bolondul siet - bölcselkedett vissza Tormási, a legfiatalabb pandúr. - A tekintetes úr is úgy sietett haza, hogy az utat is eltévesztette.

- Ne félj, öcsém - mordult rá a káplár -, azon is hazatalál az; túl a Dunán nincs nála különb lovas, és nincs ember, akinek különb lova volna, mint a tekintetes úr Kártyása.

Azzal lassan kocogtak tovább a veszprémi országúton.

 

                                                 III.

Kallós, a Félszemű meg Csibók, a cigány ott ültek együtt az úrkúti magaslat sziklafallá merevedett földhoporjája alatt, és szalonnát sütöttek. Még ha nem lett volna is éjjeli tizenegy óra, akkor is kitűnő helyen ültek volna. Mert nyugatról meg délről a sziklafal, keletről az embermagasságú bozót, északról meg maga az erdő virágpompás, duzzadó életű bokorflórája védelmezte meg őket még a hiúz tekintete elől is. Talán felülről, az úrkúti hegyről sem lehetett volna meglátni a parázsló tüzeket, olyan terebélyesek voltak a fák, amik menedéket adtak nekik.

A bozót megcsörrent, és hármuk közül a legfürgébb, a Csibók felkapta a puskáját. De csak a Krajcár jött, a bandából a negyedik.

- Gyün már a gazda is - dörmögte a foga hegyén keresztül, és alighogy kimondta, megint megrezdült a somfa tüskés bokra, puskának az agya látszott ki belőle, a kézfogdosástól sötét puskaagy nyomán meg egy még sötétebb homlok. A Rituper jött.

Olyan válla volt, mint a bikának, és olyan nézése, mint a tusakodásra mindig kész vaddisznónak. Egy szó nélkül ült le a parázstűz mellé, a puskáját odadobta bele a pimpimpárés, miskakefés, ökörfarkkórótól itt-ott sárga gyöp tarka hímes gobelinjébe. Aztán nem szólt egy szót sem, és csend volt ott a tűz körül, amíg Csibóknak, a cigánynak rá nem esett egy forró csepp a pörkölődő szalonna izzadságából a kezére. Arra nagyot ordított.

- Ne ordíts, cigány! - kiáltott rá a Krajcár, aki pedig alighanem maga is cigány volt.

- Ordíthat már, ahogy a torkán kifér - szólalt meg erre Rituper, mély dörmögéssel ejtve a szót. - Nem lesz többet baj belőle. Elválunk egymástól. Ma még nem találnak ránk a pandúrok, holnap meg már nem leszünk együtt. Menjen mindegyitek valami kenyérkereset után. Én becsületes ember akarok lenni.

Megint csönd támadt. Az a nagy magyar, becsületes csönd, amit legutóbb hoztunk ide mi magunkkal a kontempláció világából, Ázsiából a fecsegő román és a gondolattal nemcsak mindig rendelkező, hanem a gondolatot mindig ki is találó, tehát mindig szinte megszentségtelenítő germán közé. Csönd, a Hortobágynak, a Bakony erdejének vagy a Balaton éjjeli vizének a csöndje. A csönd, az idegélet megnyilvánulásának és az emberi eltökélésnek ez az első feltétele.

Szinte égszakadásnak hangzott, amikor ezt a hallgatást megtörte a Félszemű hangja.

- Rituper, mit akarsz te?

- Semmit. Hagyjatok engemet. Ma csak azért jöttem közétek, hogy megmondjam, ne várjatok többet rám. Ha tudnátok, milyen utat tettem azért, hogy hozzátok jussak! - Azzal hanyatt feküdt a füvön, és behunyta a szemét, hogy alszik.

A parázs kialvóban volt, a legények elalvóban. Elsötétedett az úrkúti erdő egészen. Aludtak, és a bakonyi rengeteg fáinak csodálatos sötétsége borította rá szemükre, lelkükre, puskájukra az elpihenés fátyolkendőjét.

A parázs még csak néha villant egyet, de amikor az utolsót villanta, ennek visszfénye támadt: pandúrpuska csövén. Hárságyi, a pandúrkáplár, Veszprémen keresztüllovagolva, Íjártó nélkül is rátalált Rituperékre, és körülfogta őket.

Lassan csörrent a bozót, amint mentek előre az úrkúti meredek alá, de a Krajcár mégis felébredt rá. Az első pillanatban tudta, hogy a nyakukon vannak a pandúrok, de ezért mégis tréfásan szólt, amikor a puskája tusával oldalba lökte az alvó cigányt:

- A devla alugyék veled együtt ott a kakukkfű közt, hát nem látod, hogy itt vannak a rájthuzlisok? Itt van a káplár is, meg a szolgabíró! Fogd meg már azt a disznólábat, hátha elsül a kezedben... Odább, madár!

Ezt az utolsó mondatot már annak a golyónak mondta, amelyik a füle mellett fütyülte el a repülő ólom sivító nótáját.

De erre a lármára felugrott mind az öt haramia. Akkor még nagyon rosszak voltak a puskák, tehát jobban lehetett velük becsületesen verekedni. Nem tömeggyilkoló magazinszerszámok voltak még akkor, csak egy-egy személyre szóló lyukas vasak, amiket nemcsak megtölteni, hanem elsütni is mesterség volt. A pandúrok nem is annyira a csövére számítottak, mint inkább a boldogabb végére, a lövöldözést csak afféle előcsatározásnak tekintették. De azért sűrűvé tették a tüzelést, már csak azért is, mert a fel-felvillanó puskaporláng valamelyest utat világított nekik a zsiványok tanyája felé.

Viszont azonban azok is világítottak. Az ő puskájuk is volt olyan jó, mint a pandúroké, a kezük meg fürgébb volt. Vagy három percig tartott ez a puskaszájjal való vitatkozás, akkor az egyik pandúr puskájából kihulló fojtás felgyújtotta a földön a száraz cserlevelet, ami úgy fogja a tüzet, mint a tapló. Egy perc alatt kivilágosodott a fák alja, a tűz kiszabadult rab mohóságával rohanta meg a bozótot meg a fák tövét, a sziklafalon nagy, vad árnyékok kezdtek el táncolni. A következő percekben pedig az a pandúr, akinek a fojtása felgyújtotta az avart, nagyot káromkodott, féloldalt fordult, és végigvágta magát a földön. A Félszemű golyója volt ott a vállában, és összezúzta a csontját, megtépte a tüdejét.

Erre aztán Hárságyiban, a káplárban is eldőlt a borjú. Olyan hangon, amitől még a fák sudarai is bókolni kezdtek, ordította el:

- Nem kukoricázunk tovább. Fordítsátok tusra azt a puskát, aztán nekik! Ma eszem a Rituperből!

A bozót lángja akkor már felvert magasan a fák koronája közé, a hátrább megkötözött pandúrlovak megvadulva szaggatták le a kantárjukat, a két lövöldöző csoport közé pedig kötésig érő magasságban tódult közbe az eleven, jókedvű, éhes tűz.

A banda humoristája, Krajcár felelt vissza a pandúrkáplárnak:

- Ritupert akarsz enni? Gyertek ide érte, már sül. De ha beleharapsz, tudom, leesik az állad tőle.

Azzal hátrafordult, hogy megnézze, hova állhat legjobban, hogy csak rajta keresztül jussanak hozzá oda ahhoz az emberhez, akit az apjánál meg a somlai murcinál is jobban szeretett. És akkor egyszerre az ő álla esett le. Rituper, a Bakony királya, a kontempláló zsiványélet minden lírájának sugaras hőse szaladt, ahogy a lába bírta, szaladt a sziklafal felé, és ott gyökerekbe, bokrokba kapaszkodva kezdett el mászni fölfelé. Szökött.

Az égő erdő szövétneke akkor már úgy világította be a tájat, mintha a pokol valamelyik kapuját nyitották volna ki. A hőség olyan lett, hogy a levegő rekkenőségétől magától gyúltak rendre a mogyoróbokrok meg a kökénybozót. Csak a rablók szívében támadt valami olyan hidegség, ami elállja az idegeket, és megbénítja az izmokat. Rituper elszaladt! Csak úgy félig kábultan, értetlenül, védekezés nélkül eszméltek rá, hogy a pandúrok hurcolják ki őket az égő erdőből a tisztás felé, ami még nem fogott tüzet. Ott verték rájuk a békót.

A Csibók sírva fakadt, és vak anyját emlegette. Kallós meg a Félszemű hallgattak, és nem bántak semmit, a Krajcár meg nevetett. Mit tehetett róla, született humorista volt, és tudta, hogy fel fogják akasztani.

Fent pedig, a sziklafal peremén egy sötét pont mozgott. A pandúrok még lőttek egyet-kettőt, de az üldözésére még gondolni sem lehetett, mert azt a sziklafalat csak Rituper tudta megmászni.

 

                                                 IV.

Az úrkúti ispánhoz éjfél után egy órakor ijedten dűlt be a kisbéres, és azzal riasztotta fel, hogy ég odalent az egész erdő. Akkorra a pusztulás vérvilágossága már ott lobogott a muskátlival megrakott ablakok tábláján is, úgyhogy az ispán, mint valami falusi Rikárd, ordította:

- A lovamat, a lovamat!

A béresgyerek szaladt az istállóba, de az ispán, valami gúnyát magára kapva, már az udvaron utolérte, hogy ő jusson előbb az istállóba a lovához. No, a lova jutott előbb őhozzá. Felkantározva, megnyergelve jött eléje, csakhogy a nyergében ült valaki. Rituper. Az ispán eszeveszett vakmerőséggel kapott bele a kantárszárba, de abban a pillanatban ráordított a haramia:

- A keservit, éppen te kellesz most ide! Ereszd el azt a zablát!

Azonban a bakonyi gazdatisztek sincsenek fűzfából faragva, az ispán úgy fogta a lószerszámot, mint a vaskampó. A ló meg ágaskodott, prüszkölt, kapált a levegőben.

Rituper csendesen húzott elő a nadrágszíja mellől egy olyan jó, régimódi lovaspisztolyt, amibe talán félmesszely puskaport is bele szoktak önteni. Nekiszegezte az ispán homlokának, de aztán gondolt egyet, és nem sütötte el, hanem csak úgy mindenestől vágta az ispán szeme közé, hogy az vérbe boruló arccal esett hanyatt.

A világospej nagyot hördült Rituper térdének a nyomására, és egy szökéssel keresztülugrott az ispánlakás líciumkerítésén.

Azután valami kísérteties lovaglás kezdődött el. A haramia eszeveszett vágtatásra késztette a lovat, s az égő erdő vészvilágánál elindult úttalan utakon Devecser felé. A dűlőúthoz, vízmosáshoz, árok fenekéhez hozzászokott nagy ösztönű ló csak kétszer botlott az úton, de a lovas mind a kétszer fogcsikorgatva ordította a magános éj némaságában:

- Cserbe ne hagyj, hajnalra otthon kell lennem!

Lassankint elmaradt az égő erdőnek még az égre festett fénye is, és amonnan, kelet felől a hajnal hideg, citromsavanyú sugarakat kezdett beleszűrni az elszürkülő levegőbe. Az éjszaka lovasa akkor ott járt már, ahol a vasút szabályos vonala húzódik el, sima, fényes lánccal kötve össze a városokat. Egy-egy korai kapás ember fejcsóválva nézett az eszeveszett vágtatása után, de az ő szeme sohasem az úton volt, hanem arra járt, messze kelet felé, ahonnan a vonatnak kell jönni.

A hajnali csöndben nagyon messziről hallhatóvá vált a gőzkocsi dübörgése, és egyszerre megjelent a beteg színű égen az a fehér csík is, amit a gőz festett rá. A lovas ember a nadrágja szíját oldotta le, azzal verte a lovát véresre, hogy eléje kerülhessen a vonatnak. Ha eléri a szántódi magaslatot, ahol nagy kanyarodása van a vaspályának, ott keresztülvághat, és mellékúton előbb jut be Devecserbe, mert a kapaszkodót úgyis csak lassan, pöfögve tudja megtenni a lokomotív, amely most vígan szalad a simán, és amelynek már a kattogása is hallható.

A lovas kiért a vasúti töltés mellé, és ott a keskeny, alig félrőfnyi gyalogösvényen vágtatott.

"Devecserbe, Devecserbe! - ez volt minden gondolata. - Ott kell lennem az állomáson!"

Elért a szántódi kanyarulóhoz, de akkor a lova lihegésének a hangját már nem hallotta a mozdony dohogásától. Lassan, szinte asztmatikusan fújtatva, kattogva mászott fel a vonat az emelkedőn, ott volt az is a kanyarodónál. Mindegy! Eléje kell kerülni, át lehet még kaptatni előtte! Devecser, Devecser!

A kifáradt paripa minden izmát megfeszítve kapaszkodott fel a töltés egyik lankásabb helyén, és ráugrott a pályára. A hátsó lába alatt omlott a kavics, de mégis meg tudott támaszkodni vele. Hanem az első lába patkója éppen a sínre jutott, és nagy szikrát vert ki belőle. Ló és lovas végigzuhant a pályatest kavicsán.

A mozdonyvezető még csak nem is fékezett, olyan hirtelen bukkant fel a kísértetlovas a pályán. A lokomotív éjszakáról nyitva maradt vörös szeme meg sem hunyorodott, a kazán tüdeje egy pillanatra sem hagyta el a beteg lihegést, úgy ment keresztül lassan, szinte ítéletszerűen a vasszörnyeteg lovon, emberen egyaránt...

Bent, az egyik másodosztályú kocsiszakaszban egy öreg, régimódi ruhás asszony ült. Az egész úton arról beszélt a többi utassal, hogy fél valami szerencsétlenségtől, mert most ül először gőzösön, most is csak az vette rá a reszkető szívét, hogy a fiát megy meglátogatni.

Amikor a lócsontból és emberhúsból egybegázolt kupacon megakadó vonat vezetője az első vészfüttyöt adta, és az utasok riadt kiabálása felhangzott, ez az öregasszony volt az első, aki az ijedségtől elájult.

És jó volt, hogy elvesztette a világról való tudomását, még jobb lett volna, ha a rémület megölte volna ott a kocsiban.