Ritter von Toggenburg utolsó csalódása

Ritter von Toggenburg utolsó csalódása szerző: Cholnoky László

                                                          1. A találkozás

Toggenburg lovag érzékeny szívét a szóban forgó napon a szokottnál is nagyobb erővel szorongatta a névtelen, tárgytalan félelem. A délelőttöt átaludta gyötrelmes, erőszakolt félálmok közt, a függönyöket délután sem húzta fel, nehogy az izzó nyári nap szíven döfhesse sugarával legjobb barátját, a sötétséget. Szekrénye tetején ódon divatképeket talált, azokat nézegette. Ezektől a pompás, színes, rokokóruhás emberkéktől, akikben az olyan ritterlelkű ember az elmúlt életbe visszavivő delizsánsz kedves, diszkrét konduktorait ismeri fel, - ezektől nem félt. Igaza volt: kedves emberkék azok, a bajokat nem látják meg, ha meglátják is, apró kis szemük meg sem rebbenik. Ez fontos dolog, tudja mindenki, akinek valami eltitkolnivaló szenvedése van. Akinek meg nincs, az úgysem nézegeti a különös papíremberkéket.

Az ő társaságukban tűnődve várta meg az alkonyatot. Amikor a nap részegpiros korongja megbotlott a fonyódi hegyek ormában, lebukott mögéjük és kihulló vérével bíborpirosra fecskendezte a kőcsipkét, a ritter megindult a remeteéletű Szipoghy Menyhért elhagyott, rongyos kis kastélya felé, ami körül, ilyen nyári estéken, színes legendák szálldostak.

Ritter von Toggenburg óvatosan indult neki az útnak, a maguk nagy, macskaköves udvarán szinte úgy lopta át magát, nehogy valaki a háziak közül megszólítsa és ostoba kérdésekkel gyötörje. - Ez az idő alkalmas annak az elmondására, hogy a ritter már harmadik hete lakott ott falun, a nagyfejű Danka parasztgerendás szobájában, ahová csak úgy találomra jutott el, menekülve az élet elől, miután az csúful bánt vele: kihúzgálta az idegszálait, finom kis ostort sodort belőlük és azzal időnkint végigsuhintott a szívén. Már évekkel előbb teljes biztossággal tudta, hogy elkövetkezik ez a menekülés, ennek a sejtelemnek a megszületése arra az időre esik, amikor a gondolataiban önmagát Ritter von Toggenburgnak kezdte nevezgetni. Már akkor észrevette önmagán, hogy bántja a fény, a zaj és hogy kelleténél többet foglalkozik a homályos dolgokkal. Azokkal, amelyeknek nincsenek határozott körvonalai, amelyek enyhén, alakjukat engedelmesen változtatva olvadnak össze az ember lelkével. Hanem ebbéli munkája közben a szeme elszokott a világosságtól, nem vette észre az öregség küszöbét, megbotlott benne és ettől fogva nem bírta a sebes járást. És mivel meggyengült szeme viszont a port nem bírta elviselni többé, amit az előtte-tolongók lába felvert, inkább kiállt közülük. Ettől fogva csak önmagával foglalkozott és sok olyan fontos, új dolgot állapított meg, amiről azelőtt sejtelme sem volt. Így az egyik estén rájött, hogy a keserű, szomorú szerelem, aminek gyakori orvtámadásai néha úgy elcsüggesztették, ami annyiszor csalta vermeibe, amelyekben összevérezte magát - tulajdonképpen nem is ellensége neki, valójában nem is az ő számára, nem az ő útjába ásta titkon a vermeket, ott voltak azok már az ő közeledte előtt is régen és ő kereste meg azokat, mert szeretett az asszonyok szívében csalódni, mert végtelenül szeretett a szerelem izzó lázában vergődni. És amikor ez már világosan állott előtte, amikor a régi, kedves hitről már lefoszlott a bűvös homály, elfordult tőle és csüggedten állapította meg, hogy ismét csalódott, de ezúttal nem az asszonyok szívében, hanem önmagában. - Fővárosi pompás lakásának virágdíszes balkonján ült a végzetes, pazar májusi estén, amikor megpillantotta az utcán azt az asszonyt, aki miatt annyit szenvedett. A tavaszi alkonyat napsugara bearanyozta a hűtlen asszony ragyogó, barna haját, szép volt az este, szép volt az asszony, szép volt, buján kínálkozó volt az alkalom a szenvednivágyók számára, de a ritter lehangoltan vette észre, hogy a könnyei, amik azelőtt olyan édesen simogatták alágördültükben az arcát, most elapadtak és nem jelentek meg. Kedves olvasmánya feküdt előtte: Ritter von Toggenburg történetét olvasta megint és ezredszer, de ma az sem volt segítségére a bánat előcsalogatásában.

- Ostobaság volt, hogy addig feszegettem az édes, szomorú szerelmeim titkát rejtő bűvös szekrény födelét, amíg az felpattant és a kedves homályba betolakodott a napfény, amitől a titkok ijedten elrebbentek. A világosság és a zaj hozza rám mindig a bajt. Szerencsétlen kezem is van: nem nyúlok többé a titkokhoz. Talán Rosabelwerde tündér, az átváltozások birodalmának tündérkirálynője, akinek eddig a vendége voltam, rám unt és ő átkozta meg a kezemet. Pedig érzem, hogy az én fájdalmas titkaim nem arra születtek, amit a hazug világosság művel velük, hogy ne maradjon más a helyükön, csak üresség. Csodaszép drágakövet kell hogy rejtsenek az én titkaim, ami azonban a napfényen nem látszik... Jönnie kell tehát helyettem valakinek, aki a megfejtés valódi kulcsát hordozza magánál. Őt várom ezután. Toggenburg lovag a szerelemre várt csüggedetlenül, azelőtt én is arra vártam, de már a titkok megfejtőjét fogom várni. Magamba rejtem a ritter lelkét, az erősítget majd a várakozásban. És ha ezúttal is csalódom, nincs itt több keresnivalóm. Régi, kedves sejtelmem, hogy csalódás okozza a halálomat!

Így tűnődött az említett májusi estén a szomorú emberke, és így változott át Ritter von Toggenburggá anélkül, hogy bárki is észrevehette volna a különös változást. Amikor dús vacsorája után lement sétálni, a közönyös járókelők a hitvány kis mindennapi bajlódások számára lefoglalt figyelmükkel meg sem látták a pompás, csillogó vértezetet, ami a lovag törékeny testét-lelkét védelmezte. - Ő pedig attól fogva még buzgóbban kereste a homályt és a csendességet, hogy a várakozásában senki meg ne háborgassa. Így került oda a Balaton-parti faluba és ott a szerencsecsillaga - úgy gondolta, hogy az - összehozta Szipoghy Menyhérttel.


A ritter minden baj nélkül keresztüljutott a maguk nagy udvarán és már ott járt az arácsi földesúrnak, Dömölki Lukácsnak szőlőjében. Ott már megbátorodott, keskeny, hatalmas szőlőtőkkel szegélyezett kis ösvényen járt, nem láthatta senki, és a szőlőlevelek lágyan simogatták az arcát. Az utolsó simogatás után korhadt falépcső következett - mindössze két fok -, és akkor már ott is volt Menyhért úr kopár udvarán és előtte feküdt a rozzant kis kastély. Feküdt a szélhasogatta, időrágta ház és aludt. A gazdája, Menyhért úr is valószínűleg alvással töltötte el ideje java részét, amint azt a ritter a házigazdájától hallotta.

Ez a feketenyakú paraszt, amióta a felesége megszökött tőle egy karcsú, sápadt tuberkulózis karján, unalmában a környező emberek elraktározásával foglalkozott, a saját rozsdás logikájából kovácsolt harapófogóval fogdosva össze őket.

- Szipoghy Menyhért nem szánt, nem vet, nem megy sehová, nem enged magához közel senkit, hogy meg ne zavarhassák. A bolond is kitalálhatja, hogy - alszik.

Jöttek a bonyolultabbak is, amelyeket a paraszt már befent a maga mérges nyálával.

- Menyhért úr megölte az édesapját, de mivel a nádorispán volt az apósa, futni engedték. Több ízben el is kártyázta már a vagyonát, pedig a Muraköznek vagy a fele az övé volt. És végül, hogy az isten büntesse meg Szipoghy Menyhértet, mert az ő dombjáról folyik alá tavasszal a töméntelen hólé és teszi tönkre az ő udvarát, ami nem is egészen tiszta sor, istenes ember nem tesz ilyesmit, mert ő - Danka - sok mindent látott már, de ennyi vizet egy dombról még soha, pedig már ötvenhat évet élt. - De a vége minden változatnak ez volt:

- Ez az ember sötétségben él, mint a vakond és soha egyetlen hang sem hallatszik a rongyos kastélyból!

- Annál jobb, azt hiszem, megtaláltam, amit kerestem! - gondolta a ritter.


Valószínűleg azoknak volt igaza, akik úgy tudták, hogy Menyhért úr valóban gazdag ember volt valamikor, jóllehet most csak a rongyos kis kastély volt az övé. Csakhogy az eltemetett vagyon sírja körül nem bolyongtak viharos éjszakákon Inguard, Szaladin szultán, Lear király és Macbeth, a piké-kártya szuverénjei, nem röpködtek elhalt cigánymuzsikák színes foszlányai, a sír füvét nem borzolta fel visszajáró, rizsporos arcú lányok selyemuszálya. A pénz szépen, csendesen, zaj nélkül folyhatott ki Menyhért úr kezéből, ami valóban nem is lett volna csoda, hiszen olyan finom, vékony ujjai voltak, amelyekkel bajos pénzt erősen tartani és amelyek valóban nem valók egyébre, mint arra, hogy a gazdájuk végigsimítsa velük a homlokát, amikor diadalmas gondolatok fészkelődnek odabent. - Az bizonyos, hogy Szipoghy Menyhértet soha, senki, még mint gyermeket sem látta ott, azon a vidéken. Néhány év előtt csak megjött valahonnét, elfoglalta az apja régi, elhanyagolt kis kastélyát és ott élt egy vén szakács meg egy süket kulcsár társaságában. Talán éjjel jött, mert még jönni sem látta senki. Egy tavaszi alkonyaton már ott ült az oszlopos tornácon, piros sállal betekergetett nyakkal, amiközben a nyájas alkonyati szellő barátságosan lengette deres szakállát.

A ritter megtépett lelke itt megelégelte a tudnivalókat, nem kutatott tovább, csodásan finom ösztöne figyelmeztette rá, hogy itt a pont, ahol meg kell állnia. Hogy az emberi dolgok tolakodó kutatója előbb-utóbb bizonyosan eljut odáig, amikor jobban szeretné, ha a füle bezáródnék, mint Zeyn Alaznam herceg palotájának kapuja, amikor a dzsinnek mérget akartak belopni rajta.

Amikor először ment át Menyhért úrhoz és belenézett nyugalmas szemébe, tudni vélte, hogy a különös öregúr diadalmas élet fáradalmait piheni ki az ősi tölgyfaszéken. Már hogy a diadalmas élet megnyilatkozott-e mások számára is, vagy csak ott bent, Menyhért úr lelkében zajlott-e le, az körülbelül mindegy - Szipoghy Menyhért ott ült becsavart nyakkal, gyilkos nyugalommal; a ritter a régi oszlopok ócska vakolatát pusztította a körmével és arra gondolt, hogy a lelkét jó helyre hozta gyógyulásra, hogy valóban megtalálta, amit keresett: a homályt és a csendességet. Utóbb ez a hite kőkeménnyé szilárdult, amikor bepillantott a kis kastély nyitva álló, koromfekete ajtaján. Akkor ugyanis az a bizarr meggyőződése támadt, hogy ott lakik a sötétség. Nem a gonosz sötétség, amelyik a mélységbe csalogat, sem az, amelyik kísérteteket, halottakat küld a remegő után és marcangolja a szívét. Nem az a rejtelmesen gonosz sötétség, amelyik sírós, lázas, beteg éjszakákon az embert a maga összetörött szívének cserepei közé csalja, hogy összevérezze magát és a sebeket a könnyeivel kelljen hűsítenie. És végül nem a kedves, nyájas, bodzateát forralgató sötétség, amelynek fekete, lágy testéből az álmok, a mesék válnak ki és apró kis testükkel befúródnak a szívbe. Nem. Ott az ajtó mögött a minden sötétségek apja, az Öreg Sötétség lakik, amelyből kiválva a kisebb sötétségek, bebarangolják a világot; ha elfáradnak, megtérnek pihenni elhagyott házakba, csüggedt emberek lelkébe, felnyitogatják a kripták fedelét, beletekintenek vak szemükkel és végül visszatérnek ismét apjuknak, az öreg sötétségnek testébe. - És ha így van a dolog, pedig kétségtelenül így van, akkor bizonyára ott lakik a sötétség ikertestvére, a csend is. Együtt élnek ők; nyomasztóan különös, ha az útjaik néha szétválnak. Félve járnál a pompásan kivilágított, fényben úszó kastélyban, amelyben csend van, mint a sírban, és félelem töltene el a sötétségben tomboló zaj hallatára is.

- Csodálatos dolog ez - fűzte tovább ezek felett való töprengéseit a ritter. - Itt minden más, mint egyebütt. A közönséges csendességet a zaj megöli. Úgy gondolom, hogy a csendesség, üldözője, a durva zaj elől menekülve, besurranik a beteg szobájába, ott összehúzódik, fázósan, mozdulatlanul fekszik és csak néha sóhajt mélyet, szomorút. Akkor azonban odalent az utcán, valami rohanó szekér kerekei alól előpattanik ismét a durva üldöző, a zaj, felrohan otromba, sáros csizmájával a lépcsőn, betaszítja az ajtót, durván előrángatja rejtekéből a csendességet és szíven döfi. A csendességnek vége: meghal. De a Menyhért úr csendjével nem bír az orgyilkos. Megfigyeltem már, hogy ha a faluból megindul valami idegen, durva hang, hogy idecsörömpöljön közénk, egyenesen a halál karjaiba rohan. A domboldalon még hetykén, szemtelen arccal lépeget felfelé, de felérve már sápadozik, és ahogy beléjut a csendesség bűvös körébe, meghal. Az ócska kastély csendje megöli... Mindenesetre a jó sors hozott ide. Menyhért urat és ócska kastélyát nem hagyom el többé!

Így gyógyítgatta magát Ritter von Toggenburg.

 



                                                          2. Az éjféli vendég

A ritternek elvonult, különös életében időnkint megpróbáltatásai is voltak.

Néha, ha a nap fényesen ontotta alá sugarait, ha a Balaton fölül illatos szellő csapott be a szobájába, megnézte halavány, gyúródott arcát gyöngyökkel kirakott kis kézitükrében, amit otthonról hozott magával társnak és támogatónak az emlékek megmunkálásához. Ilyenkor gyűlöletesen ostobának, nevetségesnek érezte elvonultságát; ilyenkor megragadta az ott kint táncoló, nevető élet és csalogatta ki magával a sötét szobából. Ilyenkor, sajgó szívvel, új, más élet kezdésére határozta magát, hogy megnyugtassa egyensúlyát vesztett lelkét. Már hajnalban lement a Balatonra; valahol a nádasban ócska halászcsónakot talált, azt kivontatta a víz tükrére és evezni próbált. A hatalmas, ólomnehéz lapátok, ahogy álmukból felriadtak, csodálkozva néztek a vézna tolakodóra, szelíden kisiklottak a kezéből és a vízen himbálózva, nedves testüket a napfényen csillogtatva, gúnyosan mosolyogtak vissza a ritterre. Amikor meg kedveszegetten hazafelé tartott ismét, pompás topánjait felsebezték a hantok, finom ruhája meggyűrődött és a szembejövő parasztgyerekek csodálkozva vigyorogtak össze a különös jövevény láttára. - Nem az én világom ez! - gondolta szomorúan, és sietve menekült vissza elsötétített szobájába a papíremberkék közé, hogy zavartalanul szíthassa, éleszthesse bánatát, hogy a világ nem fogadja be már. És ha renitens kérdések ébredeztek a lelkében, hogy hátha az evezőlapátok is azért hagyták cserben és a gyerekek is azért mosolyogták meg, mert mindezt ő a lelke legmélyén kívánta? - ezeket a gondolatokat csecsemőkorukban kegyetlenül megfojtotta finom, hosszú ujjú kezével. És a sötét kis orgyilkosság után, ha esténként nekiindult, hogy átmenjen a kis kastélyba, már nem volt semmi, ami hátulról megfogta és szomorú kedvét elrontva, visszarángatta volna.

Eleinte ritkábbak voltak a látogatásai, utóbb azonban annyira összeszoktak, hogy a ritter várva várta naponkint az alkonyat óráit, hogy elmehessen a rejtelmes Menyhért úrhoz. Néha ő is hívta azt magához, de csak ernyedt, üres szókkal, mert félt a bálványt idegen keretek közt látni.

Volt Menyhért úrnak egy hiányos, ócska sakktáblája, azt faragott fácskákkal, régi pecsétnyomókkal kiegészítették és kiülve az oszlopos tornácra, órák hosszat játszottak, közben lassan iddogálva a badacsonyit.

Boldog percek voltak ezek Toggenburg lovag számára; örömmel látta, hogy a lelkében sem történik már semmi szenzáció és hogy nem is kívánja, hogy történjék. Hogy teljesen kielégíti a nyugalmas csendesség, meg az a lassú, vontatott beszélgetés, amivel egyes lépéseiket kísérték. Egyetlen apró körülmény volt csupán, amely néha kissé megbolygatta a kedélyét. Már több ízben megfigyelte, hogy Menyhért úr, ha gondolatai nem kalandoznak el, játszva teremt olyan helyzeteket az ütközet folyamán, amelyek körülbelül már el is döntötték a játszma sorsát. Amikor azonban a helyzet kiaknázására került a sor, Menyhért úr mintegy készakarva megbontotta a csatarendet. - Ez bántotta némileg, lekicsinylő kíméletet és önhittséget olvasott ki belőle, ezért egy alkalommal szóvá is tette a dolgot. De Szipoghy Menyhért kedves mosollyal, szelíden válaszolta:

- Kár volna azt hinnie, ritter, hogy én ezzel azt óhajtom dokumentálni, hogy bármikor is kezemben tartom önt, vagy hogy bármikoron jobban játszom, mint ön. Szó sincs róla. Egész életemben elkerültem, hogy bárkivel is összehasonlítsam magamat, ez pedig mi volna egyéb? Valóban szándékosan hagyom néha kiaknázatlanul a helyzeteket, ennek azonban az a tapasztalatom az indítóoka, hogy az élet szép, diadalmas helyzeteit nem szabad végig kiélni. Azokat elteszem a gondolataim számára és csak magamban dolgozom fel őket, amivel elkerülöm azt, hogy olyasmi tolakodhassék közéjük, ami megmérgezi őket.

- Ez igaz, valóban igaz, ez megnyugtat - mondotta a ritter halkan, őszülő haját simogatva, de gondolatai csodálatos módon visszakalandoztak azokra a dolgokra, amelyeket Menyhért úr felől hallott. Hogy nem voltak könnyű lányok, nem volt kártya és cigány.

- Volt biz' az valamennyi - gondolta Toggenburg lovag. Voltak, de - láthatatlanok voltak. Menyhért úr talán közönyösen járt az emberek között és azok nem is sejtették, hogy ugyanakkor hóbőrű, gyémántszemű lányok ölelgetik, hogy a ruhájukból kiáradó gyenge parfümillat hozza ragyogásba a szemét és hogy a lépései régen elhalt barna kísértetek muzsikájától oly peckesek, amit azonban nem hallhat meg más, csak ő... És a lányok bizonyára visszajárnak és úgy lehet, hogy most is édes muzsika folydogál körül bennünket, arra figyel Menyhért úr, amikor néha úgy elnéz a semmiségbe, és csak én nem hallom.

Okoskodásai nyomán aztán csüggedés kóválygott a ritter körül. Félteni kezdte a sötétséget, a csendet és borongva nézte a feszes kis bábukat.

Szipoghy Menyhért azonban, akárcsak látta volna a gondolatait, hirtelen szétkergette azokat.

- A ritter nem figyel, rögtön nyakoncsípem a vezérét! Űzze el a gondolatait, nem háborgat bennünket senki és - mi kell több?

És ezzel vége is volt a kis borulatnak, a nap felragyogott újra, a ritter lelkére nyugalom szállt ismét; örömködve mentette ki vezérét a kelepcéből.

Így hullámzottak az érzései, így bolyongott a csendes vizek apró zátonyai között, amikor egyszer különös meglepetés várt rá.

Egyik estén, amikor átment, a sakkjáték vegyes legénysége nem feszengett a rozzant kis asztalon, mint rendesen. Menyhért úr sem ült az ősi széken; fel-alá járt a tornácon.

- Jöjjön csak, jöjjön - mondta a lovagnak. - Valami különös dologról szeretnék beszámolni. Érzem, hogy jobb lesz, ha ketten tudunk róla!

Szelíden lenyomta a rittert a székre, maga még néhányszor fel-alá sétált, végül megállt a vendége előtt és a szakállát simogatva így beszélt:

- Rendkívüli, szokatlan dolgok csoportosultak körém tegnap megint, mint ahogy mostanában gyakrabban megesett. De nem szóltam róluk, mert nem képeztek egy összefüggő csoportot és nem szeretem elsietni a dolgokat. A tegnapi eseményeket azonban tisztán meg tudom láttatni önnel is; ha van kedve hozzá, hallgassa meg őket.

- Tegnap este a holdfényben egy különös, ismeretlen emberrel találkoztam. Hogy azonban a dolog nyilvánvaló legyen, jöjjön csak velem, kérem!

Az eresz alul régi faggyúgyertyát vett elő, meggyújtotta és magasra tartva megindult befelé a kastélyba. Az álmából felvert, ódon falépcső szomorúan nyafogott; Menyhért úr megállt a közepén és azt mondta:

- Itt, pontosan itt találkoztam a rejtélyes emberrel... És most jöjjön fel a terembe, mert itt, a tető repedésein keresztül, becsurog az eső. Bizonyára esik megint mindjárt.

A ritter szólni akart, kérdezni akart egyet-mást, de Menyhért úr magasra emelte csontos mutatóujját.

- Nem az a fontos ezúttal, hogy az esetet kiderítsük. Nem megfejtendő talányról van itt szó. Figyeljen csak rám!... Tegnap este, vacsora után lementem az udvarra, amit máskor, abban az időben sohasem szoktam megtenni. De valami különös erő kényszerített, hogy lemenjek, mert... mert...

Menyhért úr elhallgatott, tűnődve simogatta a szakállát, fürkészőleg nézett a lovagra, majd hirtelen folytatta:

- Mert ismét az oszlopok alul észrevettem, hogy a holdfény megint azt a csodás, túlvilági táncot járja a fák nedves koronáján, amit csak egyszer láttam, még abban az időben, amelyben egy Lambi nevezetű asszony vezette pórázon a szívemet. Lementem, hogy közelebbről is lássam az éjféli táncot, mert halavány, akár a halott arca, olyan halavány sejtelmem volt, hogy a régen eltűnt Lambi szívdobogása veri a taktust a csodatánchoz annak az időnek az emlékére, amikor én még magasan, olyan magasan... ó lássa!...! csak most világos előttem a dolog egészen! - most már bizonyos, hogy ő volt, ő lopta le a holdfényt a legmagasabb fák tetejére, hogy emlékeztessen engem! - igen, amikor én még olyan magasan jártam egyebek felett, mint annak a sudár hársfának a koronája!... És hátha izen is valamit?... Lementem. A fák koronájáról, amint hajladoztak az éjjeli szélben, harmat hullt alá. Tehát jól sejtettem: izent. Könnyeket izent. Könnyeket küldött annak az időnek az emlékére... Lehet, hogy nem is ezért mentem le. De az ilyesmit nem kell kutatni, ugyebár?

Szipoghy Menyhért a széttárt két karjával megkérdezte újra: igazam van, ugyebár?

Aztán a sötétpirosra festett falszekrényben kezdett motoszkálni. Húst, kenyeret, bort szedett elő, mindezek mellé pedig odaállította a régi, kerek kis fadobozt, amelyben összeállott, paprikával vegyes nedves só lakott, szemmel láthatólag már régi idő óta.

- A dohány ott van a sarokban!

Az ablakhoz ment, kitekintett, majd elégedett arccal mondta:

- Lássa, igazam lett. Már esik, pedig egyre erősebben. De jól van ez így. Így nem mehetek le ismét és ez még jobb. Megbolygatná a nyugalmamat, pedig már nemigen bírom el az ilyesmit. - Azonban folytatom a történetet. - Amikor azután az udvarról feljöttem, a lépcsőn szép, elegáns, cilinderes uracska jött velem szemben. Ahogy a fordulónál a legfelső falépcső megcsikordult a léptei alatt, ahogy megpillantottam, ijedten megálltam. Ki lehet ez az ember és hogyan jutott ide? De nem szóltam, nem kérdeztem semmit. Háttal a karfához támaszkodtam és vártam. A vékonydongájú, pompás legényke pedig jött, egyre közelebb és szívetsimogató nyugalommal dudorászta:

- Auch ich war ein Jüngling mit lockigem Haare...

- Amikor közvetlenül elém ért, egy pillanatra megállt, fürkészve nézett rám nagy, ragyogó szemével, majd elmosolyodott és az ujjával nyájasan intett, hogy kövessem. De én nem mozdultam, nem is tudtam volna mozdulni, megfogott az éjszakai jövevény különös nézése és a ruhájának felém szálló, álomszerűen gyenge parfümillata. Féltem. Zsibbasztó félelem gyötört. De nem a kedves legénykétől féltem, hiszen őt szerettem volna átölelni. Nem tudom, mitől féltem. És a félelem mellett is a szívem mégis a szokott tempóban verte: is-me-red! is-me-red!

A jövevény pedig már ment is tovább. Már a lépcső alján állott, a sötétség már kezdte elnyelni karcsú alakját, amikor hirtelen megint megfordult, ismét mosolygott és mint az előbb, nyájasan intett, hogy kövessem. A felső lámpás fénye most egyenesen belevilágított nemes, halavány arcába. Ha még egy pillanatig vár, talán a nevén szólítom. De nem várt. Elment. Hallgatóztam, figyeltem, de nem hallottam sem a kapu zörgését, sem az udvar porondjának ropogását. Nem hallottam semmit, csak a folyosón alvó csendesség sóhajtásait. Elment. De én mindenkoron látni fogom csillogó szemét, és érzem a parfümillatot. Nem tudom még, ki volt a jövevény, de akárki volt, nem volt káprázat. Itt volt. Aminthogy a táncoló holdfény is itt volt nálam az udvaromon. És egészen bizonyos, legyen velem együtt meggyőződve róla, ritter, hogy nem véletlenségből voltak itt nálam mindketten egyazon éjszakán!...

A lovag vékony kis testébe borzongás fészkelődött. Különös helyzetbe került: amíg azon munkált, hogy érdeklődését az éjféli látogató kedves alakja köré fonja, ismét és ismét észre kellett vennie, hogy megzavarja a kellemetlen kérdés: miért mondotta el neki mindezt Menyhért úr és hogy az mit tart voltaképpen a dolgok felől, amíg nyugodtan, utóbb pedig - úgy vélte - fürkészően néz őrá. Nyugtalan gondolatai közt egyszer csak felbukkant a házigazdája, a nagykezű paraszt és szinte hallotta a hangját, amikor a Szipoghy Menyhért dombjáról aláfolydogáló hóvízről beszélt: nem tiszta dolog ez, nem szeretem én az ilyen embereket! Most pedig úgy érezte, hogy a paraszt, ha ott volna, azt dörmögné korholólag: Az úr is jobban tenné, ha hazajönne! Mit tudja, nem valami veszedelmes őrülttel ül-e itt szemben, aki egyszer csak felkel és ugyanolyan nyugalommal, mint ahogy az éjféli látogatójáról beszámolt, felkel, odamegy magához és valami hatalmas késsel keresztülvágja a nyakát!?

Elfogódottan mondta:

- Tehát mégis... bizonyos elmúlt szerelem,... Lambi nevű asszonyt említett,... tudja a jó isten, pedig én úgy képzeltem, hogy...

- Hogy mindig ilyen vén remete voltam - mondta Menyhért úr anélkül, hogy a hangjába a jókedvnek, a gúnynak vagy a neheztelésnek egyetlen árnyalata vegyült volna. - Hogy engem sohasem tépett meg a szerelem vihara. De igen, én is megértem ezeket a viharokat. Hanem a viharoknak többnyire én magam voltam a mestere. A villámlást leginkább magam dirigáltam a rivaldából és a mennydörgést magam produkáltam a kulisszák mögött. Csodálkozik? Nekem a szerelem is, a legtöbb esetben, sakkjáték volt: amikor a helyzet kapui feltárultak, én magam zártam be őket újra és mögöttük magam szőttem tovább a bonyodalmakat. És attól fogva az asszonyok csodás változáson mentek át, attól fogva nem voltak gonoszak és ostobák, attól fogva csak a ragyogó, a pompás szívüket hozták elém, - mert tudja, ugye, hogy minden asszonynak kettő van? - nem azt, amelyikben Flibbertigibbet manó lakik, aki a szolgálókat kornyikálásra, az asszonyokat meg ostoba nyelvelésre és hazudozásra serkenti. No lássa: ez a Lambi küldte el hozzám a holdsugarat!...

- És ha maga rendezte a viharokat: tudott gyönyörködni a villámlásban és a mennydörgésben? - kérdezte a ritter, aki már bosszankodva gondolt a házigazdájára, a buta parasztra és aki az éjjeli látogató alakját is tisztán vélte már látni.

- Igen - válaszolta nyugodtan Menyhért úr. - Gyönyörködtem, szenvedtem, csak úgy, mint bárki más. Hiszen, amint mondtam, magam voltam a játék rendezője, a játék sikerült és én a sikerben gyönyörködtem.

- Valóban: magam is meg vagyok győződve már, hogy a holdfény, a Lambi asszony izenete és a különös látogató nem véletlenül jártak az éjszaka önnél együtt...

- Nem, ő nem! - mondta hirtelen, meggyőződéssel Menyhért úr. - Ő talán mindig ilyen volt, ilyen kedves és jó. És itt volt valóban. Még nem tudom, ki volt, de érzem, hogy az isteni természet nemes idegenkedése, a horror vacui nem tűri meg lelkemben ezt az űrt és betölti a kedves látogató nevével. Higgye el, ritter, hogy nem válunk el anélkül végleg, hogy meg ne mondanám önnek...

- Azt hiszem, nem bírok hű maradni a fogadalmamhoz - gondolta a ritter -, hogy nem kutatom az emberi dolgokat.

- Nem gyötri a kérdés - kérdezte Menyhért úrtól -, nem gondolkozott felette behatóbban, vajon ki lehetett a jövevény?... De talán kár is ezt kutatnom, mert néhány elejtett szavából azt kell hinnem, hogy nagy szomorúság bontakozik ki belőle. Ön is úgy sejti, ugye?

- Nem... valóban nem tudom... de nem sejtek szomorúságot, hiszen akkor nem mondtam volna el önnek... Ne feledje, hogy már régen túl vagyok a szomorú emberek tirociniumán, amikor még jólesik a közlés!

- Nem, ne értsen félre - szabadkozott a lovag. - De kénytelen voltam azt hinni, hogy csak sok szenvedésből, sok csalódásból desztillálódik le ilyen csapadék, Menyhért úr, amelyik kristálytisztának, átlátszónak tetszik, mint a víz, de ha avatatlan kézzel megzavarják: homályos, felhős lesz... Mondja meg nekem, kérem, mondja meg: hol járt, merre bolyongott, mielőtt itt a sötétséget és a csendet felkereste?

- Bolyongtam ezer felé - mondta Menyhért úr mosolyogva -, talán nem is tudom, honnét kerültem ide. És nem tudom azt sem, hogy innét hová megyek. De el kell mennem, mert úgy érzem, mintha betelt volna az időm.

Ittak és hosszan hallgattak.

Az asztalon álló gyertya lobogó lángja nyomában lomha árnyékfoltok csúsztak ide-oda a terem boltozatos mennyezetén; a csodálatos éjszakát egyetlen idegen hang sem zavarta meg, nem hallatszott egyéb, mint Menyhért úr motoszkálása és halk dúdolása:

- Auch ich war ein Jüngling...

A múlt éjszakai látogató árnya kísértett az ódon teremben.

Mindez csodálatos melegséggel töltötte el a ritter fázékony lelkét. Amikor Menyhért úr borosüveget tett az asztalra, azt mondta neki halkan:

- Úgy érzem: valami középkori lovagvár termében ülök és most élem a valódi életemet. Sokszor töprengtem rajta már, én talán nem is úgy születtem, mint más, hanem kiestem valamelyik, felettünk régen elszállt század kurrikulumából, megütöttem, összezúztam magamat és most a sebeimet gyógyítgatom... Sokáig küzdöttem önmagammal, sokszor csalódtam, de úgy érzem: most jó helyen járok. Az akkori, a valódi kortársaimat is ilyeneknek érzem, mint amilyen ön, Menyhért úr: jóknak, csendeseknek, akik undorodnak a köznap zajától és... és mintha mindig várnánk valamit...

- Úgy van - bólintott Szipoghy Menyhért. - Várok. Várom türelmesen, amíg az éjféli látogató ismét eljön és talán elcsalogat magával. De a ritter is valahol messze kóborol akkor már, mert a ritter el fog hagyni engem, pedig most úgy érzi, hogy a szíve hozzám fűzi, hogy itt nálam feltalálta, amit keresett.

- Igen: feltaláltam, amit kerestem: a sötétséget és a csendet. Az ön lelkét is betakarja puha szárnyával a homályosság, az ön lelkében is csend van...

Szipoghy Menyhért mély szeme csintalanul csillogott, amikor mondta: Úgy látom, a ritter sokszor csalódott életében, de azt hiszem, most is csalódni fog. Ezúttal - énbennem. Hozzám már sokan jöttek a lelküket gyógyítgatni, de még mindenki elhagyott, mert még senki sem találta fel bennem azt, akit keresett... A ritter nincs egyedül... a ritter is el fog engem hagyni, szomorúsággal a lelkében. De egészen bizonyos, hogy találkozunk még. Hol? - mikor? - azt nem tudom!... Hanem most gondoljunk másra!


- Auch ich war ein Jüngling...


Amikor a ritter hazamenet ott járt már ismét az arácsi földesúr szőlővel szegélyezett kis dűlőútján, visszatekintett az ócska kastélyra. Az eső már elállt; a holdfény az ezüstgyöngyök miriádjait csillogtatta az esőcseppekben; csillogó szőnyeg takarta be a világot, csak a kastély ablakai voltak sötétek, mint a sír.

 



                                                          3. A rejtelmes kompánia

Másnap és még két napon keresztül szakadatlanul esett. A ritter ki sem mozdult szobájából, az ablakon keresztül nézte órák hosszán át az esőfonalak csüggesztően egyforma villogását. Este korán meggyújtotta lámpását és apró hiábavalóságokkal bíbelődött. Várta, hogy a paraszt meg a gyerekei lefeküdjenek és ne kelljen félnie, hogy valami buta kérdéssel rányitnak. Akkor elővette megint a papíremberkéket, gondosan kivagdosta és felállította őket az asztalra és halkan fütyörészte nekik az éjféli vendég dalát.

A rokokó-emberkék barátságosan billegették a fejüket, amikor pedig a muzsika átcsapott a Sirenenzauber-keringőbe, táncra perdültek olyan élénken, annyi hévvel, hogy a ritter a lehunyt szemhéján keresztül is meglátta a mesebeli bált. A cotillon után a lovag beszüntette a zenét, a tarka kis táncosok pedig szétoszlottak, sürögtek-forogtak és felszerelve a delizsánszot, visszaröpítették Ritter von Toggenburgot az elmúlt életbe.

A harmadik nap délutánján megállt az eső.

A lovagot gyenge kis láz kerülgette; utazókendőjébe burkolva aludt a kereveten, amikor a házigazdája felkeltette a hírrel:

- Az eső elállt, de a fekete agyagnak még két nap múlva sem lesz feneke!

A ritter Szipoghy Menyhértről és a faggyúgyertyának a bolthajtásos mennyezet felé szálló füstjéről álmodott. Amikor a hírt meghallotta, nagy meggyőződéssel mondta:

- Ha a fekete agyagon keresztül egyenesen a pokolba süllyedek is, átmegyek!

A paraszt bután bámult rá és megcsóválta a fejét.

- Álmában beszél! Alszik,... mindég alszik!

Vállat vont és kiment. A ritter felkelt és a délutáni alvás meg a külső hűvös idő okozta barátságos, apró kis didergést forró, erősen rumos teával enyhítgette, ami nem pusztítja el azt, csak magába olvasztja és rábeszéli, hogy legyen jóbarátja a gazdájának és vele együtt ápolgassa a hangulatát. - Korán megvacsorázott, mert érezte, hogy ma hosszasabban lesznek együtt.

A paraszt ezeréves kakukkos órája kilencet huhogott, amikor Toggenburg lovag óvatosan bepólyázva megindult.

- Tudtam, egészen biztosan tudtam, hogy ma eljön! - mondta Menyhért úr, a kezét barátságosan dörzsölve. - Magam is alig vártam, hogy ez a pocsék eső elálljon... Mit művelt a ritter ezekben a napokban?

- Aludtam. Álmodtam önről is, Menyhért úr, meg a különös látogatójáról. Tudott-e meg felőle valamit?

Menyhért úr azonban csak dörzsölgette a kezét, érthetetlen szókat motyogott és tuszkolta befelé vendégét a terembe. Az asztal már meg volt terítve; különféle hidegpecsenyék, sajtok és más egyebek között karcsú borosüvegek várták ernyedten a sorsukat.

- Lássa, bizonyosan tudtam, hogy eljön. Mennyi mulasztást követtünk el azóta a badacsonyival szemben! Most azonban kipótoljuk. A ritter odaül a karosszékbe, amit az ő számára készítettem oda, rágyújt erre a száraz szomolnokira, én pedig - mielőtt szóhoz engedném jutni, hogy tovább kérdezősködhessék - elmondok neki bizonyos régi dolgokat. A ritter, ha elunja, szólni fog. Ha nem szól, azt hiszem majd, hogy figyelmesen hallgat. Eleinte majd nem érti a dolgokat, tűnődni fog - de hiszen éppen azt óhajtom -, később azután minden rendbe jön. Figyeljen tehát, kérem.


Volt nekem egy testvéröcsém, de még gyermekkorában elhalt. Magam is egyre betegeskedtem, ezért félénk, elvonuló gyerekek voltunk és olyan mulatságokat eszeltünk ki, amelyeket szüneti délutánokon, a meleg kályha mellett ülve, halk beszélgetéssel is le lehetett bonyolítani. - Többek közt mi ketten nagy, lehetetlenül, mérhetetlenül nagy urak voltunk. Talán legjobb lesz, ha úgy mondom, hogy bosszantó módon nagy urak voltunk. Csoda, hogy a világegyetem valamelyik hatalmas idegszála meg nem pattant, hogy valaki pozdorjává nem zúzott bennünket infernális dühében és végül, hogy önmagunkat meg nem gyűlöltük, ha egyikünk vagy másikunk, csak úgy csendes, közönyös beszélgetés közepette még valami, aztán megint és ismét valami pótlást függesztett amúgy is mérhetetlen hatalmunkhoz. - És végtelenül okos urak is voltunk, mert a hatalmunk határvonalait soha egyetlen szóval sem említettük, súlyát sohasem méricskéltük, nehogy egy vigyázatlan mozdulatnál kicsússzék a kezünkből, a porba essék és az abszurdum mohón utánakapva, összeroppantsa durva kezével. Végre is: aki tündérkertbe téved, nem a kert kerítését kezdi keresgélni, vagy ha mégis azt teszi, bizony isten megérdemli, hogy kitaszítsák onnét. - Így aztán nyugodtan kérdezgethettük egymástól: emlékszel, amikor tavaly elhengergettük a földtekét? - És nem kellett olyan apróságokon töprengenünk, hogy mire is álltunk az elgördítés fontos percében. De ilyen nagy fontosságú esetekre csak ritkán került sor. - A hősök - mert több kiváló jóbarát környezett bennünket - rendszeresen betartották a programjukat, amelynek fénypontja az esti lakoma volt. Ezen a világ legszebb asszonyai és legtökéletesebb, legérdekesebb gavallérjai gyűltek egybe. De mi ketten ezek felett is mérhetetlen, abszolút magasságban álltunk. Ez különben a jövőre nézve is, minden körülmények között fennáll; ha akármit hall is, mindig gondolja oda: mi ketten azonban... És most sorba állítom a társaság legkiválóbb tagjait. Különös, lehetetlen, naiv fantasztikumokkal teleaggatott emberkék ezek, de hiszen beteges gyerekek izzó fantáziájából pattantak elő. Már a nevük is badar és hősiesen szokatlan. A legősibb két jóbarát volt: gróf Frankotisz Adorján és Nyixitor Pál. - Frankotisz hatalmas termetű, pompás fekete fiatalember volt; rettentő izmai, vigyázatlan ugrándozásuk közben nemegyszer szétrepesztették a ruháját. - A díjbirkózókat felkereste és többnyire humorosan, de kegyelmesen végzett velük. Tudja, hogy a gyerek szereti a gonosz nagyságoknak pompás, főúri humorral fűszerezett tönkretételét. - A nőket valósággal ette - nem, nem! - a nők maguk másztak be a torkába, a hófehér fogai közé, hogy felfalhassa őket. De mindezek mellett jószívű volt; lehetetlenül jószívű volt. - Itt azonban, közbevetőleg, figyelmeztetnem kell a rittert valamire, amiből ismét kitűnik, hogy a hatalmunk mellett ravasz urak is voltunk. Frankotisz mérhetetlenül erős volt? - Igen, de meg is volt a hozzávaló óriási termete, amiben a csodás erő láthatólag elférhetett. - A nők bemásztak Frankotisz fogai közé? - Igen, mert olyan szép volt, mintha Apolló és Adonisz vetélkedéséből született volna. - És következetesen így tovább. Igen: őt mégis csak meghagytuk az emberi lehetőségek határain belül, csak az arányait torzítottuk rettentő nagyokra. - De mi, mi ketten! Hohó, nekünk már nem volt szükségünk arra, hogy a végtelenül erős voltunkat, a határtalan okosságunkat és nőcsábászati képességünket külsőleg is megjelenítsük. Igen: ravaszul megelőztük a csődbe jutást, sőt a helyzetet mindjárt ki is aknáztuk a magunk javára. Mert hiszen szó sincs róla - mi is hatalmas termetűek, mi is szépek voltunk, de csak annyira, mint sok más szép és hatalmas férfi és mégis... mégis... Ekként természetesen mi lettünk a legérdekesebb lények a világon, sőt ezzel ravaszul kisiklottunk a mással való összehasonlítás alól is. Ez pedig sokat jelent, kedves ritterem, nagyon sokat jelent. Hogy akkor, gyermekkorunkban, hogyan vetettünk számot ezzel a nagy jelentőséggel, arra már nem emlékszem. Most, vén koromra elkényelmesedtem és a zárkózott életmódom hajlamossá tett arra, hogy a gondolataimat, ha ingadoznak, másnak hiányában szimbólumokhoz erősítsem. - Denique az emberi összehasonlításokat olyanformán látom, mintha azok frissen, életerővel telve, rugalmas lépésekkel nekiindulnának a célhoz vezető útnak és közben csengő, üde hangon erősítgetnék a maguk igazát: majd meglátjátok!... én mondom!... tudom bizonyosan! - Egyik ezen az úton indul, a másik amazon. Ezek az utak az elejükön kivétel nélkül pompás, illatos növényekkel vannak szegélyezve, később azonban porosak, szürkék, legutóbb sötétek és félelmetesek lesznek, mert hontalan balsejtelmek kóvályognak rajtuk, mint mindenünnen kiűzött csavargók. De akkor már csak a nagy fogadkozások miatt is lehetetlen visszafordulni. Az utak végül összefutnak egy sivár, unalmas téren, amelyen nem jár senki, csak egy undok, vén szipirtyó üldögél az egyik elhagyott küszöbön és egyre mondogatja: ma így van, de holnap másként lesz! A bálványod ma még aranyból van, de holnap megtudod, hogy tévedtél, hogy nem ő van aranyból, hanem a másik bálvány! - Erre a fáradt megérkezettek szégyenlősen összenéznek, a dicső fogadkozásokat hirtelen, orozva beletaszítják a legközelebbi pocsolyába és megindulnak visszafelé, hogy megkeressék azt a másikat. Aztán megint visszajönnek, visszamennek, visszajönnek, amíg egyszer útközben a lábuk fáradtan összecsuklik, mint a krajcáros bugyli, összeesnek és meghalnak, szívükben a keserű méreggel, amit a vén banya nyafogása lopott beléjük... De miért nem állít meg engem, ritter, miért nem? Hová nem tévelyedtem!?... De folytatom már! Mondom: nem mértük magunkat senkihez sem. De van itt még egyéb is. Figyeljen csak: mi Frankotisz grófot soha, semmiféle téren nyilvánosan le nem győztük. Ha valami dologban kiélesedett a kérdés, mi csak ránéztünk, csak mosolyogtunk, amire ő azonnal visszaszívódott. A mi hatalmunk soha senkivel, semmivel szemben a maga mérhetetlen nagyságában meg nem nyilatkozott. Ugye, kedves ritterem, ugye hogy még senki sem hallotta a leghatalmasabb mennydörgést? A felhő elvonul, az égbolt kárpitjának lángszínű hasadékai bezáródnak és maguk mögé rejtik a titkot: amikor akarom, porrá zúzom a világot! Most még nem tettem meg, de amikor akarom... A második ősi jóbarát Nyixitor Pál volt. Őt a fantáziánk remekbe szülte meg, a szülés minden fájdalma nélkül. Valamelyik gyönyörű, álmokkal telt téli éjszakára következő boldog, meleg szüneti reggelen a mi halk suttogásunk ritmusára diadalmasan, jókedvűen, a cilinderét elegánsan lóbálva lépett elő a függöny mögül, odajött hozzánk, megcsókolt bennünket és a fülünkbe súgta: itt vagyok! - Ennek a fess, vézna, halaványarcú fiúnak minden szabad volt. Lerészegedett, a nőket gyerekek gyanánt kezelte, a férfiakat mérhetetlenül szellemes mondásokkal dobta ki a nyeregből. Hős volt, negatív hős, könnyelmű és dicső, aminőnek a gyereklélek szereti kényeztetett kegyencét látni. Negatív hős volt a kis Nyixitor, mert ilyen viselkedés mellett gyakran bajba került és nekünk mindannyiszor meg kellett őt mentenünk. Pompás, gyönyörű megmentések voltak azok! A megmentés tényét magát többnyire Frankotisz végezte, vagy a többi hatalmas jóbarát, mi akkor is csak korholólag, de szeretettel telve bólogattunk. Ő pedig, a gonosz kis Nyixitor mindezt végtelenül természetesnek találta, sőt hellyel-közzel kifogásolta a megmentés egyik vagy másik mozzanatát. - A nők imádták. Tehetett velük szemben, amit akart, annál makacsabbul imádták. De úgy, hogy amikor az ölükbe vették, amíg szőke fejét simogatták, dús, illatos frizurája mögül vágyva, epedve néztek ránk. Mi azonban következetesen - átengedtük őket. Frankotisznak, Nyixitornak vagy a többieknek. Itt sem dobtuk a nyílt színre soha a hatalmunk teljességét, nem játszottuk el a még várhatók sejtetésének hatalmas tőkéjét, pedig ha az akkori apró kis sejtelmünkkel sejtettük volna már, hogy milyen nyűg a respektusmegőrzés, kétségtelenül sutba löktük volna, éppen végtelen hatalmunknál fogva. - De most már a kastélyunkra kerül a sor. Képzelje el, hogy tündérien szép kastélyunkra leszáll az est, a pompás termekben felgyúlnak az aranykandeláberekben álló gyertyák, a fényes, frakkos szolgák, mindmegannyi gép, fel-alá járnak, a hősök pedig egyenkint jelennek meg egy-egy hercegnővel a karjukon. A férfiak egyike Wallenstein-egyenruhában, a másik XVI. Lajos korabeli kosztümben, mások ismét minden következetesség nélkül térdnadrágban, a fejükön barétával, oldalukon arannyal kivert egyenes kis karddal. Csak le kell hunynom a szememet, ritter, és ott vagyok ismét közöttük... De miért is jártunk mi ilyen csodás ruhákban? És miért éreztük ezeknek a csodás ruháknak a láttára, hogy már éltünk valaha abban a korban? Azt kell hinnem, kedves ritterem, hogy a história maga sem egyéb, mint ilyen pompás, fantasztikus ruhába öltöztetett fantom, aki néha végigsétál közöttünk, ránk néz megüvegesedett halott szemével, halavány halottarcával, szomorúan int jéghideg halottkezével: szebb volt, dicsőbb volt! Szeretnénk ellépdelni utána, fényes csatos topánjainak nyomába, szeretnénk megfogni drága mentéjét, hogy elvigyen bennünket magával oda, ahová visszatér. De nem lehet, mert a cifra fantom nem tér vissza sehová, csak jár, csak ődöng tovább és suttog.

Menyhért úr szünetet tartott, Ritter von Toggenburg pedig kedves megdöbbenéssel emlékezett vissza a papíremberkék ma esti báljára meg a bűvös delizsánszra; szeretett volna szólni, szeretett volna valamiképpen hozzákapcsolódni Menyhért úrhoz, de addigra az már abbahagyta ismét a járkálást, megállt és folytatta:

- Tehát jöttek a cimborák, de a kompánia csak akkor lett teljes, amikor ott volt már Haranghy Ábel, Toronydönthy Kain, báró Vérkuthy Viktor és gróf Sivó Keresztély is. - Haranghy Ábel rettenetes, gorillaszerű ember volt, aki duhaj kedvében fejére kapta a világ legnagyobb harangjait, és úgy sétált fel-alá. Sőt egyszer, jól berúgva, felkapta a híres moszkvai Iván-Veleki templom lezuhant óriás harangját és megrázta úgy, hogy szörnyű hangjára a cár néhány perc alatt megőszült. Ekkor nevezték ki orosz nagyherceggé. Emellett ő is vég nélkül jószívű, de körvonalazhatatlanul faragatlan fickó volt, aki a nőknek mindenféle kaján disznóságot mondott. De ezt már részint megszokták tőle, részint pedig mi ketten egy-egy istenien megbocsátó, pompás fejcsóválással észretérítettük. Nagy ritkaság volt, ha néha kupánvágtuk, amire ő állati röhejjel felelt. - Az ő pandanja volt Toronydönthy Kain, aki viszont szesztől átitatott agyvelejének időnkint való pajzánságában a világ legnagyobb tornyait döntötte fel szörnyű vállának egyetlen mozdulatával. Egyebekben nagyon hasonlított Haranghyhoz; mivoltának egyetlen kiemelkedő, de az aztán a szó legszorosabb értelmében kiemelkedő pontja a rettentő nagy orra volt, amire még majd szó kerül. Könnyen meglehet, hogy ez a rémesen nagy orr mint akadály térítette őt el attól, hogy ő is a harangemelés tudományának éljen és az vezette inkább a toronydöntés terére, ahol viszont néha a kezére is járt: kisebb tornyokat pusztán az orrával is képes volt feltaszítani. - Vérkuthy báró, a hideg, hallgatag mágnás a vívás és a hazárdjáték csodája volt. Ővele egy időben lett barátunkká gróf Sivó Keresztély, akire sokszor gondolok álmomban azóta is; a pajkos kis Nyixitor után őt szerettem legjobban. Tisztán, élesen látom őt magam előtt. Középtermetű, széles vállú, karcsú ember volt; koromfekete, fényes haja féloldalt elválasztva, pompásan árnyalta be halavány, éles arcát. Szótalan, komoly, ideges ember volt; csontos, hófehér kezével rövidre nyírt bajuszát gyötörgette és időnként végigsimította a haját. Mondom: szótlan, szomorú ember volt, mint aki felett sötét, bús emlék tartja kiterjesztve a fekete szárnyát. Csodálatos ritkaság volt, ha néha felderült, ilyenkor kedves, zengő baritonhangján különös, sejtelmes történeteket mesélt el, mialatt éjfekete szeme tündéri fényben csillogott; bánatos mosolygása alul elővillant hófehér foga. Ilyenkor nagy erővel ragadta magához a lelkeket; a nők lenyűgözötten, sóvár félelemmel lesték szavait és még az állati Haranghy is abbahagyta rettentő szörcsögését és csámcsogását, amit evés közben művelt. A történet végén pedig a bűbájosan szép Klarissza grófnő, a szomszéd kastély úrnője, aki udvarhölgyei kíséretében minden este a vendégünk volt, elővette a gitárját és Sivó grófnak el kellett énekelnie különös, rejtélyes dalát. Hallgassa meg, ritter, ezt a bizarr, zagyva dalt; sem a szövegének, sem az áriájának eredetéről nem tudok számot adni, nem hallottuk senkitől, nem olvastuk sehol; valamelyik havas karácsonyi éjszakán önmagától rakódott talán össze ilyen csodálatos mozaikká azokból a szavakból, amelyeket különös vagy félelmes voltuk miatt, mint becses drágaságokat, dugdostunk el a fantáziánk apró fiókjaiba.

Szipoghy Menyhért felkelt, sürgős kis léptekkel a terem egyik homályos sarkába sietett és ott egy ajtót nyitott fel, amelyről a ritternek eddig sejtelme sem volt. A feltárt ajtó mögött koromfekete éjszaka nézett kíváncsian vak szemével a ritterre, aztán elnyelte Menyhért úr alakját. És nemsokára valami ódon zongora félénk nyöszörgése hallatszott, amihez Menyhért úr reszketeg, öreges hangon énekelte:

Sétálni voltam a halállal...
Széltől borzongott a haraszt,
- Ne félj, ne félj, halvány szerelmes,
- Esküdj meg, hogy velem maradsz!

Megesküvém s ő szólt nevetve:
- Veled maradok íme, lásd!...
...Összezsugorodott kicsinnyé
És a szívemben vett lakást.

Azóta véle járok egyre,
Odaadva néki kényre-kegyre,
- Ó, hagyd el szörnyű lakhelyed
- És fojts meg inkább engemet!

A dal bús hangjai, mint a széttépett lélek ragyogó foszlányai félve siklottak elő a sírfekete, ismeretlen helyről, riadozva rebbentek ide-oda a teremben és vergődve megbújtak a sötét sarkokban.

Ritter von Toggenburg szívére nyomasztó érzés nehezedett; mindez oly különös, oly nevetségesen bús, oly bizarr módon szívet tépő volt, mintha apró gyermekek ártatlan tudatlanságukban lelopnák édesanyjuk holttestének ujjáról a jegygyűrűt és azzal játszadoznának hangos nevetéssel. Az eszelős, különös aggastyán reszketeg énekének minden hangja láthatatlan kis kalapács módjára verte a ritter halántékait. A lovag sugalmat vélt hallani: menj, siess, menekülj, amíg nem látja senki! Fel akart emelkedni, de vézna lábszára reszketett. A dal pedig ekkor véget ért, és Menyhért úr magas, szikár alakja megjelent a sötét ajtóban. Arcán kedves, természetes mosoly játszadozott, ami azonnal elsöpörte mindazt a kellemetlen érzést, ami a rittert előbb megkörnyezte. Szinte fájt már neki a gondolat, a szökés gondolata. Menyhért úr ismét leült vele szemben és könnyedén folytatta:

- Ez volt Sivó Keresztély gróf dala. Hej, lovagom, csodás lakomák voltak azok, csodás lakomák! Mámoruktól néha szinte megszédülök ma is és azt hiszem: ha megint... ha ő még egyszer... igen, azt hiszem: a sírba is mámoros fővel szédülök bele! Különösen, rejtett zenekarok játszottak bűvös áriákat, közben feltárult egyik vagy másik, aranyveretektől nehéz szárnyas ajtó és a szolgák lakktopános, hajlongó sorai közt új meg új párok léptek be, mialatt a levegőt édesen kábító illat töltötte be. Legvégül, mindig és következetesen legvégül jöttünk mi ketten. Ennek már így kellett lennie. Épp úgy, mint annak is, hogy az ajtóból még vissza is szóltunk valakinek, még csevegtünk, szellemes bókokat mondtunk, késlekedtünk, mert hiszen mindezt az érdekesség legelemibb törvényeinek ismertük. És a lakomák maguk olimposziak voltak. Tudja, kedves ritter, az édesapánk gazdag ember volt, gyakran állt nálunk nagy cécó, ránk tehát nem nehezedett egyéb feladat, mint a valóságos menüket kombinálni és hatványra emelni. Grandiózus ital-skálákat is állítottunk össze, amelyeknek egy-egy fontosabb állomását tokaji, az oportó, a chablis, a tarcali furmint, ezek után a vővklikó, - ennek okvetlenül kellett lennie, mert különös nevének gyakori, hanyag említése már magában véve is elárulta az igazi, rutinos vivőrt, - egyéb pezsgők, csodás kotyvalékok, végül pedig a háromcsillagos francia konyak és a kordiál medok képezték, amely utóbbit a hercegnők szürcsölték, gránátajkaik közül megitatva vele a pajzán kis Nyixitort is. Kivétel csupán Haranghy volt, aki az első pecsenye után egy hajtásra kiivott egy átalag bort és attól fogva, a csemegére is, kizárólag csak törkölypálinkát ivott, amiben valódi férfiassága és marconasága domborodott ki. Éjfél után, nyári éjszakákon lesétáltunk a pompás parkba, bejártuk rejtett útjait, karöltve a bűbájos hercegnőkkel és be-betévedve egy-egy kis rejtett filagóriába, ahol újabb hevítőitalok vártak ránk. Amikor pedig a hajnal már kezdett belekontárkodni a dologba, a kis Nyixitor felállt az egyik faun-szobor piedesztáljára és hangos szóval mondta, de mindig és következetesen minden hajnalban ugyanezt mondta: uraim, szomorúan mondom nektek, hogy az agónia itt kóvályog körülöttem!... Mosolyogjon csak, kedves ritterem, mosolyogjon csak! Bolond dolgok ezek, sötét szomorúsággal teljes bolondságok! Akkor azután az egész kompánia levonult a kastély pincéjébe és megkezdődött Nyixitor temetése. A szolgák addigra már meggyújtották a fáklyákat, lehordták az italokat és felállították a pompás ravatalt a színaranyból vert koporsóval, abba fektettük bele a kis kedvencünket, aki keresztbe tette mellén a kezét, lehunyta a szemét, ahogy az illemes halottak teszik, mi pedig körülállottuk, levettük barétáinkat és énekeltünk:

Circum dederunt me...

- Folyt az ének búgva, csattogva és hullámai a pince sziklaboltozatain összetörve hulltak vissza az édes kis halott halvány arcára.
Quoniam Deus magnus dominus,
Et quia in manus eius sunt omnes fines terrae...

- Oh ritter, ritter, minő pompás, minő isteni dolog volt komázni a halállal!... Zengett a rejtelmes kompánia alvilági kara és a lelkeinket édes sejtelmek szorongatták. De amikor az énekkar odáig jutott:

Et altitudines montium ipse conspicit...

szétpattant a színes fantázia-buborék, szétfújta a felcsattanó kacagás, mert a kis Nyixitor felült a koporsójában és rámutatott Toronydönthy rettentő orrára, mutatva, hogy látja immár a hegyek magasságait!...

- Így élt, kedves ritterem, így élt a rejtelmes kompánia! Így élt, így tobzódott mindaddig, amíg egy rettentő szerencsétlenség porrá nem zúzta, szét nem fújta, mint a pelyhet!... Meghalt az öcsém!... Minő szörnyű dolgok történtek akkor! Én, a világ leghatalmasabb ura, a félisten, zokogó, álmában sikoltozó kölyökké zsugorodtam, aki hívja az édesanyját, ha a falon emberalakú árnyak siklanak ide-oda... Sivó Keresztély gróf leszaggatta a hárfa húrjait és magában üvöltötte zokogva: engem, engem fojts meg, te nyomorult csontlegény, én vagyok az esküdt cimborád, nem ő volt!... Frankotisz a világ leghatalmasabb díjbirkózóit porrá morzsolta és kiáltozva őrjöngésében: zokogjatok, dögöljetek meg! Meghalt a vezér! Az acéllelkű Vérkuthy felragadta legpompásabb toledói pengéjét és felkoncolta a nyomorult, szájtátó szolgahadat, amiért az átkozott csontembert be engedte surranni a kastély aranyveretű kapuin; a hercegnők koszorút fontak a park pompás virágaiból, lemetszették aranyszőke és éjfekete hajukat, hogy lágy és illatos legyen a vezér túlvilági fekhelye; Toronydönthy feltaszította rettentő vállával a Szent Péter-templom legmagasabb tornyát és odaborult alája, hogy a romok temessék el őt is, ha a vezér meghalt!... és Haranghy, a szörnyű vadember megőrült fájdalmában, felragadta a moszkvai óriás-harangot és megdöngette a hatalmas öklével, hogy az egész világ megtudja: meghalt a vezér!... A kis Nyixitor pedig eltűnt!...

- Aztán jöttek az évek, jöttek és elmentek, jöttek újak, elmentek azok is; az én szívem elhervadt, bezáródott. A kulcsát félve őrizgettem, úgy gondoltam: kinyitom még egyszer, mielőtt elmennék a vezér után. De ha erre gondoltam, elfogott a félelem és egyszer, amikor éjszaka az erdőn bolyongtam, elhajítottam a kulcsot. Azután ismét jöttek évek, bemázolták a hajamat fehérre, rám vigyorogtak gúnyosan és mentek tovább a maguk útján. Én is nekiindultam a világnak, céltalanul morzsolgatva az időt, amikor egyszer elém állott egy barna szemű, Lambi nevezetű asszony, átölelte a nyakamat, megcsókolt és azt súgta a fülembe: megtaláltam az erdőn a szíved kulcsát!... Minő évek voltak azok, amelyek most következtek! Lambi kinyitotta a szívemet, amitől én úgy féltem, mert azt hittem, hogy hideg, merev hullákkal van telve és édes boldogsággal kellett látnom, hogy a hullák helyén pompás virágok nyílnak. És amikor a boldogság, mint az aranyeső, hullt rám, hullt a szívemre, a Lambi - elhagyott! Elment, elvitte a kulcsot is. A pompás virágok elhervadtak, elfogytak, a szívem tárva-nyitva áll, mint az elhagyott ház és hideg van benne, huh, ritter, ha tudná, milyen kegyetlen hidegség van benne!... Azóta várok. Igen: azóta várok!


Szipoghy Menyhért lehajtotta a fejét, körmével különös alakzatokat vájt az asztal kopott festékébe. Egyetlen hang sem kelt sehol, a gyertya is végét járta; lobogó lángja kormos füstcsóvákat lövellt magából.

A lovag is hallgatott; a sejtelmeivel küzdött.

- Még itt a sötétség, itt a csend, most volna jó átröppenni a másik világba! - gondolta.

Nem nézett Menyhért úr arcára, de sóvárogva várta, bár őtőle is hallhatná:

- A sötétség és a csend!...

De Menyhért úr hallgatott.

Időnkint szél kerekedett és megzörrentette a szivárványos ablakokat. Szipoghy Menyhért felkapta a fejét és csodálkozva mondta:

- Zivatar készül ismét!...

Az ablakhoz sietett, feltárta a homályos, nyikorgó szárnyakat és kitekintett. A terembe hűs lég áramlott be és meglobogtatta Menyhért úr deres haját.

- Csodálatos! - mondta visszafordulva -, csodálatos ez! Három napig szakadt az eső, most tiszta, csillagos az égbolt nagyobbik fele, csupán a szél dudál és kelet felől jön vágtatva egy sötét felhő és én mégis úgy érzem, hogy rettenetes idő közelget. De csak hadd jöjjön, hadd jöjjön!

Sürgős léptekkel sétálni indult a teremben, szórakozottan dudorászott, majd elmosolyodott és néha-néha fürkészőleg nézett a lovagra, aki bámulva látta a csodálatos változást. De Menyhért úr semmivel sem törődött, két új faggyúgyertyát keresgélt elő, az egyiket beleállította a százéves fatintatartóba, a másikat odaforrasztotta a sótartó fedeléhez és meggyújtotta őket. Azután csordultig töltötte a poharakat borral, nagyot ivott, hátratette a kezét és tovább járt fel-alá.

Egyszer aztán egy hirtelen kanyarodóval odaállt Ritter von Toggenburg háta mögé, szelíden megsimogatta a haját és a fülébe súgta:

- Tudom ám már, ki volt az éjféli vendég!... Látom: ön is tudja már. Igen, ő volt, a kis Nyixitor! Csak ő lehetett oly kedves, oly úrian tapintatos, hogy nem mondotta meg a nevét! Félt, hogy baj ér, ha váratlanul meghallom újra a kedves nevet! Ki tudja, hol bolyongott azóta, de most bizonnyal a vezértől jött; ő küldte értem!... Közeledik tehát az idő, ritterem, közeledik!... Hohó! - nevetgélt diadalmasan -, tudom ám, hogy amikor majd kiterítve fekszem, megnyílik lassan a ravatalterem ajtaja...

Menyhért úr itt lassú léptekkel, lehajolva, kiaszott kezeit széttárva a lovag elé ment, odahajolt hozzá, szemeit a mennyezetre emelte, úgyhogy a remegő ritter csak a vérrel befutott fehéreit láthatta és egyre emelkedő hangon folytatta:

...megnyílik lassan a ravatalterem ajtaja és jönnek be rajta egyenkint, halk léptekkel a daliák, kezükben tartva tollas barétáikat, szomorú arccal körülállják a ravatalt és a gyertyák vérvörös lángját megrebbenti a felharsanó dal:

Circum dederunt me!...

- De amikor a karének odáig jut:

Et altitudines montium ipse conspicit...

én nem ébredek fel és nem nézek diadalmasan Toronydönthy hatalmas orrára!... Miért is néznék?... Ismerem én már a hegyek legmagasabb ormait, láttam a legszédítőbb magasságokat magam alá gyűrve, igen, hiszen már le is zuhantam róluk! Lezuhantam közétek, apró kis bogárkák, összetörtem magamat, de az isteni tűz az itt van, itt belül, itt él a lángmadár csendesen a lelkemben és vár türelmesen! De én szétszakítom a börtönét, kiengedem rabságából és tüzes szárnyakon visszaszállok a magasságba!


A ritter rettegve, reszkető inakkal lépett ki az ócska kastély kapuján és tapogatózva indult meg. A keleti égbolton a tenyérnyi felhő akkorra már óriássá duzzadt. Időnkint egy-egy villám száguldott végig a mennybolton és messze a szőlőleveleken már hallatszott a kövér esőcseppek nehéz koppanása. Amikor a ritter odaért ismét Dömölki Lukács szőlőjéhez, amikor lelépett a két kis falépcsőn és bejutott a szőlőtők közé, hirtelen rettenetes csattanás rázta meg a világot és a ritter háta mögött vakító világosság csapott fel az égre. Toggenburg lovag összegörnyedt félelmében és reszketve tekintett vissza. A szíve megállt egy pillanatra, majd őrült ugrándozásba kezdett attól, amit látott. Az ócska kastély lángban állt; a szörnyű világosságban tisztán látta, amint Menyhért úr odakint állt az udvaron és mialatt a vihar tépdeste ősz haját, karjait kitárta az ég felé, amelynek rettentő zenéje megreszkettette a világot.

- Elszabadult a lángmadár! - rebegte a ritter. - Elszabadult és megölte a sötétséget és a csendet! Csalódtam ismét, de ez volt az utolsó, az én utamnak is itt a vége!

 

                                                          4. Ritter von Toggenburg utolsó csalódása

Ritter von Toggenburg ébren várta meg a hajnalt, akkor összetépett idegzettel, beteg szívvel elhagyta a falut. Visszaköltözött a fővárosba, magányos lakásába és várta csalódásának önmagával már kialkudott gyümölcsét, a megváltó halált.

De az nem jött.

A ritternek csalódnia kellett magában a csalódásban is.

És Szipoghy Menyhért másik jóslása is bekövetkezik majd: találkozni fognak még. Talán ötven, talán száz év múlva, de találkoznak bizonnyal. Megismerik egymást, bármilyen alakban járnak-kelnek, de Menyhért úr mosolyogva megy tovább, a ritter pedig elkapja a fejét és félénken, szomorúan befordul a mellékutcába.