Rippl-Rónai József (Elek Artúr)
szerző: Elek Artúr
Századunk első esztendejében, 1900 telén, a nem sokkal előbb épült Royal-szálló házcsoportjának egyik szárnyában, annak is az első emeletén képkiállítást hirdetett a kapura tapasztott falragasz. Szokatlan eset volt még abban az időben, hogy egyetlen művész egész kiállítást foglaljon le a maga számára. És szokatlan volt a környezet is. Művészeink a nyilvánosság előtt a városligeti Műcsarnokban szoktak megjelenni. Megvolt már akkor a Nemzeti Szalon is, de azt még nem vették komoly kiállító-helyiség számba.
A Royal-szálló bérházi szárnyában megüresedett egy lakás - az utcára néző szobák tekintélyes sora - s a gazdájától elhagyott szobák kopott-szakadt tapétás falain képek és rajzok függtek. A képek sem mindig keretben, a rajzok mind rajzszeggel a falra tűzve.
A kiállítás látogatóinak száma nem volt éppen nagy. Állandó vendég benne egy nagykarimájú, kerek kalapú férfiú volt - mert a fűtetlen szobákat kalaposan és télikabátosan járták végig a nézők - egy nagykalapú, sötét szőke bajuszú, választékosan öltözködött, kamáslis cipőjű férfiú. Ő fogadta az ismerősöket és kalauzolta őket a képek előtt. Rövid mondatokban beszélt, dörmögő mély hangon és változatlanul komoly arccal. Kevés szóval magyarázgatta a képeket és arcrezdülés nélkül tűrte a bizalmasabb ismerősök tréfás megjegyzéseit.
A tréfás kedvet a rajzok és festmények címe csalta ki a nézőkből.
Soha akkora fesztelenséget a képcímekben. «A vén tölgy Batthyány öreg erdejéből» - magyarázta az egyik kép felírása; «Fleischhammer úr pipálgat», «Piacsek bácsi olvas», «Törő Treszka és Bökő Nacza», - kommentálta a másiké és a többié. Kaposvárnak és környékének egész festői népe felvonult a képcímekben. «Seper úr - az aszkéta», «Lajos öcsém fia, a Guszti», «Mit csinálhat az a «szegény» Sándor gyerek?» Ilyen furcsa címekre keresztelgette képeit az a komoran komoly úr, a képek festője, aki soha el nem mosolyodó arccal kisérte vendégeit.
Rippl-Rónai József volt.
Tíz évi távollét után abban az esztendőben tért haza Párisból. A nyár elég idő volt neki ahhoz, hogy somogyi hazájában két teremre való képet megfessen, a többi termet megtöltötte Párisból hozott munkáival.
A képek elnevezésénél csak a megfestésük módja volt különösebb. Csupa olyan állapotú kép, amilyent itthon vázlatnak volt szokás nevezni. S vázlatot abban az időben még nem illett a nyilvánosság elé vinni. A Műcsarnok kiállításai egészen más állapotú képekhez szoktatták a nézők szemét. Itthoni művészeink a valóságot igyekeztek megérzékíteni tájban, emberi és állati alakon. Gondosan megrajzolták, amit megábrázoltak, azután felrakták rá a színt, de vigyázva, hogy a rajz el ne torzuljon tőle. Pontosan és híven idézték vászonra a természetet, a kép egészén is, részein is teljességre törekedtek. Mint a becsületes kézmíves, akkurátusra, minden izében készre festették műveiket. Az ilyen természetű festés lassú munka volt. Még a termékenyebb festő is úgy érezhette, hogy szorgalmasan töltötte idejét, ha éveként néhány képet elkészített. Igaz, hogy a kor ízlése a nagyméretű képeket kedvelte, a tréfás, vagy szomorú életképet, azt, amit genre-nak neveznek. Bihari Sándor, Margittay Tihamér voltak a kor népszerű festői.
Hozzájuk mérve, a Párisból érkezett fiatalember olyan volt, mint egy dúlt hajzatú cigány. A művészete fésületlen művészet, játszi nekiiramodás és félúton megállás. A sok kép és rajz legtöbbje kicsinyméretű, alig két tenyérnyi, rajtok egy-egy sejtelembe takart arc, amelyen a formákat néhány kúszált húzás jelezte. Amilyen hányavetien címezgette meg képeit a művész a fölületes néző számára, oly hányaveti módon festette is meg őket.
Általános elszörnyedés fogadta Rippl-Rónai első kiállításait. A sajtó, mint olyankor szokott, ha nagyon újszerűt lát, kifigurázta a művészt. Alig egy-két kritikus kelt a védelmére. De akik legkegyetlenebbül lebírálták, azok művésztársai voltak. Azzal vádolták meg, hogy tudatlan és hogy azért mutogat csupa vázlatot, mert képeit nem tudja készre festeni. A szín is csak arra való neki, hogy eltakarja vele rajzbeli tehetetlenségét. Olyan vádak ezek, amelyek végigkísérték itthoni pályáján Rippl-Rónai Józsefet és csak élete végső szakaszában gyengültek el.
Rajta azonban se csúfolódás, se rosszakarat nem fogott. Ahhoz túlontúl fel volt vértezve önbizalommal. Azzal a meggyőződéssel tért haza, hogy ő Párisból valami újat hozott. Párisba tíz évvel azelőtt mint kezdő művész ment ki. Munkácsy nagy szeretettel fogadta, műtermet adott és munkát szerzett neki. Néhány éven át a Mesternek segített Rippl-Rónai. Másolatokat festett Munkácsy népszerű szalon-képeiről. A Mester néhány ecsethúzással rátette oroszlánkörmei nyomát a másolatra s aláírásával hitelesítette a képet. Amerika törte magát akkoriban mindenért, ami Munkácsy műterméből kikerült.
Munkácsy közelsége jó ideig árnyékba takarta Rippl-Rónai művészetét. Első nagyobb festményei Munkácsy nagy életképeire emlékeztető kompoziciók voltak. De amilyen mértékben megismerkedett a magával egykorú franciák művészetével, olyan mértékben távolodott Munkácsytól. Inkább lemondott arról a sok jóról, ami a Mukácsy-palota fényűző környezetében gondtól mentesítette az életét. A felesége francia nő volt - Lazarine, a jóban, rosszban hű élettárs -, akit Rippl-Rónai élete mindenféle helyzetében annyiszor megfestett, s neki bizonyosan nagy része volt abban, hogy férjét a vele egykorú francia festők szívesen fogadták a maguk körében.
Párisi életét, a környezetet, amelyben tíz évet eltöltött, a művészeket és írókat, akikkel megismerkedett, maga Rippl-Rónai írta le érdekes Emlékezéseiben. Az első francia művész, akivel összebarátkozott, Aristide Maillol volt, korunk nagy francia szobrásza. Akkoriban még ő is festő akart lenni. A magyar művészt ő ismertette meg barátaival, egy sor fiatal franciával, akit részint a közös törekvések köteléke, részint a barátság fűzött egymáshoz. Bonnard, Vuillard, Roussel, Ranson, Sérusier, Maurice Denis voltak ennek a művészcsoportnak jelesei. Akkoriban még mind a pályája elején.
Rippl-Rónai leginkább Bonnard-t és Vuillard-t érezte rokonainak. Azok is rögtönző festők voltak, mint ő maga. Egy nekilendülésre végeztek a maguk elé kitüzött feladattal. A törekvésük az volt, ami az impresszionizmusé alakulásának végső fokán: megragadni és megállítani a pillanatot, minekelőtte a következő pillanat megváltoztatná a színbeli, vagy formai élményt. A természet jelenségei, amiket a laikusok szeme olyan egyformának lát, a művészember sokkal érzékenyebb szemében pillanatonként változnak. Más-más ugyanaz a női arc a nap állása szerint, az áttetsző, vagy a reá sűrűsödő árnyékban, a ború, vagy a napfény különböző fokozatainak kitéve. Más-más a model a belsejében végbemenő érzésváltakozások szerint is: más a színbeli, sőt a formai kifejezése is, ha unatkozik és fáradtnak érzi magát és más, ha véletlenül olyasmire gondol, ami a boldogság színével melegíti át az arcát. De megmásul az ábrázolás a festő lelkének pillanatnyi állapota szerint is. Ennyi tényezőnek egymásra hatásából tevődik össze az, amit a festő egy pillanatnak érez és impressziónak nevez.
Aki ilyen felfogással néz körül a természetben, annak számára a jelenségek világában nincsen értékbeli különbség a jelenségek, vagy motivumok között. Annak az emberi alak, vagy az állat, a fa, vagy a víz egyformán festői motivum s mellékes, hogy az emberi alak öreg-e, vagy fiatal, szép-e, vagy csúnya. Festői. S festőiségében megfestésre kívánatos. Ami még ahhoz szükséges, hogy a nézőt érdekelje, hogy figyelmét megragadja, sőt, hogy kedvét lelkesre szítsa, azt a művész adja hozzá a magáéból: az életöröméből, a boldogságérzéséből, a zajgó, vagy csendes fájdalmából.
A festésnek ez a módja a szubjektív festés. Ugyanaz, ami az irodalomban a lirizmus. A művész a valóságra néz és az, amit lát, megindít benne valamit. De az a valami már más, mint a tárgyi valóság: annál talán kevesebb, de valójában több nála: egy művész színjátszó lelkén át megszűrődött, megszínesedett és megillatosodott képe a valóságnak.
Így ábrázolta a világot és jelenségeit már fiatal korában Rippl-Rónai József. Nem válogatta képeihez a címet, mert képeinek a tárgyát sem válogatta. Az életet költötte új életre úgy, ahogy jelenségei elébe vetődtek. A mi itthoni természetábrázoló festésünk ünnepélyes hatású volt az övéhez képest. Bihari Sándor, vagy Vágó Pál nagyméretű vásznain ünnepélyesre kifényesítve jelent meg a hétköznap is. Rippl-Rónai József művészete az övékhez mérve maga az ünnepélyesség nélkül való fesztelenség volt.
Ez a fesztelenség, képeinek első látszatra laza és elhanyagolt rögtönzöttsége, még sokáig háborgatta itthon a kiállítások közönségének ízlését. Igen nagy idő eltelt addig, amíg a nézők megtanulták meglátni Rippl-Rónai művészetében azt, ami lényege: a csodálatosra finomodott ízlést, amely a szinek összeválogatásában és fokozatainak egymáshoz igazításában nyilvánult; a játszi voltában is biztosra menő rajzot, amellyel alakjainak mozgását életszerűvé tudta tenni. És ezeken a képességein által magát a művészt, aki az életnek nagy élvezője volt, az élet szépségeiben érzékies örömmel gyönyörködő varázsló és ajándékozó.
Ő türelmesen és fölényesen megvárta a maga idejét. Sokat nélkülözött, a művész-ínséget kevés nagy művész ízlelte végig a keserű aljáig annyira, mint ő. De fölényességéből nem engedett. Nyugodt öntudatossággal lobogtatta művészsörényét széleskarimájú művészkalapja alatt. Mindig választékosan öltözködött - szegénységét befelé fordítva viselte. És fáradhatatlanul dolgozott. Fáradhatatlanul és könnyedén. Megfestett mindent, amit az élet elébe vetített, sokszor ugyanazt többízben is, de mindíg más-másként. Más festő unalmat kelt motívumainak sűrű meg-megismétlésével. Rippl-Rónai kifogyhatatlan volt az újabbnál-újabb változatok megtalálásában. Késő korának egy hosszú szakaszán végig egy feketehajú fiatal leánynak az alakja foglalkoztatta érdeklődését. Valóságos ciklust festett róla, a Zorka-képek sorozatát. Megfestette azt a finom leányalakot lételének úgyszólva minden helyzetében. Megfestette egész alakban és megfestette félalakban, színes krétával és nagy pettyekben felrakott olajfestékkel. Megfestette a legkülönbözőbb szabású és színű ruhákban és kalapokban, a napvilág és az esti világítás minden változatában. És mindegyik képe más-más lett. Ha valaha összegyüjtik majd a Zorka-ciklus képeit, csodálkozó érzéssel fogja megállapítani egyugyanazon arcnak harminc, vagy negyven ismétlődése előtt a néző, hogy nem puszta ismétlése egyik a másiknak, hanem az ismétlésen túl más-más érdekességű változata egymásnak. Az egyik rajzának a kifejezőerejével megragadó, a másik sejtelemszerű színeivel, a harmadik színeinek virító üdeségével bűvöli el a szemet.
A női szépségnek élete végső órájáig csodálkozó élvezője volt ez a művész. A szépséges női fejeknek milyen gyönyörű galériáját lehetne összeállítani női arcképeiből! Nem minden modelje ismerne bennük magára. A hasonlatosság kérdése soha sem érdekelte Rippl-Rónait. Ő a pillanatot igyekezett megfesteni, azt a pillanatot, amelyben a női arc mint színes jelenség legkívánatosabbnak mutatkozott, amelyben emberi vonatkozásain túl a tiszta festői mivolta takarózott ki rajta.
Töprenkedés, sőt gondolkodás nélkül festett, festett ez a művész. A föléje gyűlő évek terhe sem bírta ellankasztani. Minden képét «egyszerre festette», egyetlen nekivetemedésre. Vagy sikerült, vagy nem. De mennél előbbre jutott az időben, annál gyakrabban sikerült. Művészete egyre biztosabb, finomabb és nemesebb lett. Mint a monda Midás királyának kezében, minden megaranyozódott a keze alatt. Minden, aminek ábrázolása más festőnek nehéz feladat, könnyűvé lett, amint hozzányúlt. Kései korában kezdte a Balatont festeni. Kicsi pasztellképein néhány húzással és néhány színpettyel a balatoni levegőég és víz egész végtelenségét tudta fölidézni. Amit más keresve-keres, azt ő első szétnézésre találta meg. Mint a nagy művészeknek általában, meg volt az a csodás képessége, hogy a természet jelenségeiben, s még a legbonyolultabbakban is, első rápillantásra meglássa a lényegest, azt, amiben a sok, sőt a legtöbb is kevéssé foglalódik össze. S miután meglátta, a játszadozva is biztos kéz, a soha meg nem bicsakló izlés vonalakba, színfoltokba rakva, idézte a vászonra, vagy papírosra.
A sors végre is kegyes lett hozzá. Megérhette, hogy művészetének fölserdüljön és hozzáérjen a közönsége. Volt olyan kiállítása, amelyen valósággal szétkapkodták munkáit. A Szépművészeti Múzeumban, mint egyetlen az élők között, külön szobát kapott. A gond elsuhant feje felől. Az élet mosolygósra símult körötte. Békés öregkor következett a küzdelmes ifjú- és férfikorra.
Életét megosztotta kaposvári kis kúriája, meg a főváros között. A telet itt töltötte s mutatós művészalakja, megfehéredetten is lobogó üstöke, kifejező feje mindenhol látható volt, ahol az élet valami érdekeset vetett föl. Szeretett írók közé járni, sok barátja volt közöttük. Kivált a fiatalabbakhoz vonzódott, talán mert küzdelmes sorsuk a maga fiatalságára emlékeztette. Jó barátságban volt Ady Endrével, arcképet is készített róla, csak úgy, mint az Ady-kör számos más tagjáról. Megragadó arcképekben rögzítette meg Osvát Ernő, Móricz Zsigmond, Babits Mihály és mások vonásait. Önmagának valamikor elegáns alakja megterebélyesedett és egyre inkább emlékeztetett azokra a családi arcképekre, amelyeken nagy szakállú édesapját, azután Ödön bátyját és gitárt pengető, nagykalapú Lajos öccsét örökítette meg. A termete elnehezedett, de a szeme, a keze nem.
Élete végső éveiben többször megfestette önmagát. Fiatalabb éveiből is maradtak önarcképei, de azután évek hosszú során át nem foglalkoztatta önmagának külső megjelenése, mígnem az öregkor küszöbén ismét önmaga felé fordult az érdeklődése. Kiváncsian ült le a tükör elé, hogy megfigyelje benne, milyenné változtatta emberi mivoltát az eljáró idő. Amit a tükör feléje mutatott, nem volt vigasztaló látvány. Öregember nézett reá az üvegről, megereszkedett formájú arc, fehérbajuszú, fehérhajú fej. 1924-ben festette egyik legmegkapóbb önarcképét. Félrevágott francia művészsapka a fején, pirosszínű, a nyaka körül ugyanolyan színű sál. Télikabátosan, félprofilba fordultan, a szemére húzott sapka alól sötéten és komoran néz reánk az arc. A fiatalos dac még nem ernyedt el rajta. Így néz szembe a végzettel az elszánt ember, aki számot vetett magával és tudatában van annak, hogy ő a mulandósággal szemben is olyan valaki, aki megmarad ezen a földön, mert életének munkájával szebbé és gazdagabbá sikerült azt tennie.
Még három esztendőt hagyott neki a sors. Élete utolsó esztendejében, 1927-ben, agyvérzés érte. Barátai megdöbbenve néztek össze és gondolatban búcsúra nyujtották feléje kezüket. De csodálatos életereje, amely annyi elragadó alkotással ajándékozta meg nemzetét, feltámasztotta. Lábraállt, újra tevékenykedni kezdett, a festőállványa elé ült. Néhány hónappal a halála előtt készült el utolsó önarcképével, a fekete sapkással, élete legmeghatóbb és egyben a legfájdalmasabb alkotásával. Az öreg kéz kuszálva húzta meg az arc, a sapka és a kabát vonalait és reszketegen dörzsölte szét foltokká a papíroson a színes krétát. A sápadt arcból megmerevedett tekintettel néz reánk a mélyen beesett szem. Arca az olyan ember kifejezését mutatja, aki egyszer már belelátott a Borzalmasba, s a megdöbbenés, amely akkor megrázta, letörülhetetlenül rárajzolódott az arcára. A tükör, amelyben az agg művész önmagát felidézte, a félig összeomlott ember képét mutatta. És a kézben volt erő és a lélekben volt szilárdság ahhoz, hogy remegő és kúszált vonalakkal bár, felidézze a Félelmetest és életre hívja a gyógyíthatatlanul fájdalmast.
1927 októberének elején került kiállításra ez a műve néhány más képének társaságában. Megrendülten álltunk meg előtte. Tudtuk, hogy az, akit a kép ábrázol, otthon ül kaposvári szobájában és csöndes kétségbeeséssel törődik bele abba, hogy dolgozni nem fog többé.
Éreztük, hogy ez az arckép Rippl-Rónai József búcsúzása az élettől. Az élettől, amelyet annyira szeretett, amelyet mérhetetlenül élvezni tudott és amelynek szépségéből olyant mutatott meg kortársainak, mint előtte és utána senki sem.