Rettegés
Ma éjszaka soká olvastam egymagamban.
Éjfélt ütött, s akkor egyszerre megriadtam.
Már nem tudom, mitől, de félt egész valóm.
Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben
titokban megtörtént valami borzalom...
Valaki, úgy tetszett, lassan megáll mögöttem,
és vár egyenesen, figyelve ideles,
aztán nevetni kezd, szörnyű és ideges
kacajjal, s nem hallok semmit se. Gyötrelem!
Érzem, hogy érinti hajam és fejem,
és a kezével már a vállam fogja át,
és én szörnyethalok, ha meghallom szavát!...
Mindig reámhajolt, közel simulva hozzám,
s én bármit is teszek, csak ülök ott merőn,
moccanni sem tudok, lecsuklik gyenge főm.
Mint madarak, miket széjjelzilált az orkán,
vijjongva röpdöstek vad gondolatjaim
halálverejtéket sajtolt reám a kín,
s hallgattam a kihalt, kopár-üres szobán át
egymásra csattogó fogaim vacogását.
Egyszerre megreccsent valami. Tébolyultan
fölordítottam, oly halálos rettenettel,
ahogy még sohasem kiáltott itten ember,
aztán meredten és némán a földre hulltam.