Reszonnanciák: Tisztelt Szerkesztő Úr!
szerző: Nagy Endre
(Szabó Dezső új regénye: Segítség. - Genius-kiadás)
Nagy tisztességnek érzem, hogy Szerkesztő úr reám bízta Szabó Dezső roppant méretű könyvének méltatását. Jól tudom, hogy mikor Szerkesztő úr választott, nem a hivatásos esztétika, hanem az intelligens és elfogulatlan olvasóközönség reprezentánsát óhajtotta megszólaltatni. Előttem a hivatásos esztétikus mindig titokzatos és respektusos ember lesz, akinek nagyszerű terminus-technikusaira olyan áhítatos borzadállyal nézek, mint az operatőr műszereire. Az esztétikust majdnem úgy csudálom, mint a borkereskedőt, aki szájában megöblögeti a kortyot, de mindig kiköpi és míg az Anakreonok, Horatiusok, Csokonayk ködös bordalokat dudorásznak, ő hideg szabatossággal tudja taglalni a bor forgalmi értékeit.
De bármily nagy tisztesség is ez, alázatosan visszaadom azt. Erre az elhatározásomra az ezeroldalas könyv kétszáz oldalának elolvasása urán jutottam. E kétszáz oldal után nem éreztem már magamban annyi hajtóerőt, amennyivel az előttem tátongó betűsivatagnak neki mertem volna vágni. E kétszázadik oldalon a regény hőse, a gigász-erejű szobrász, a magyar Őserő délelőtt felrittyen egy kicsit egy ismerős családhoz, amelyben az anyával és tizenhatéves leányával szimultán viszonya van. Most is azért ment föl, hogy szokása szerint féktelen és gátján túlcsapó őserejét kissé szabályozza, ám amint belép, érzi, hogy itt már járt előtte egy másik őserő. "És mintha a dívány meleg barna húsában még halk vonaglások visszhangoznának." Bejön pongyolában az anya és elébetárul hullámtörőnek, de az őserő félretolja és ekkor az anya behívja tizenhatéves leányát: - "Gyere, gyere, mert Torony bácsi megver, ha föl nem tálallak neki!" És már tálalja is, ő maga pedig hallatlanul finom anyai szeméremmel kioson a szobából. A magyar Őserő rámordul a leányra, hogy ki volt itt az előbb, de a leány - óh milyen komplikált démoni lélek lakik egy ilyen tizenhatéves leányban - így felel: "A legalább fiatal. Csak nem szórakozhatom mindig egy vénnel" Erre a nagy szobrász, mint a sebzett bika, nekivág a világnak és észre sem veszi vérbeborult bolyongásában, mint ért ki a városból egy elhagyott kavicsbányába. A kivert bikáknak ezt a sétaútját különben jól ismerjük már az őserejű regényekből.
Nem is ezért hagytam abba a regény olvasását. Elvégre én nem művész, hanem kötelességtudó rabszolgalélek vagyok, akinek föladatát megszépíti a vesződés, amellyel annak elvégzése jár. Nagyon fájna, ha Szerkesztő úr engem kishitűnek, gyávának, nyámnyilának nézne, amiért ettől a nyolcszáz oldaltól visszahőköltem. Komolyabb, mélyebb okom volt rá. Íme.
A regény egyik hőse, a magyarság egyik reprezentánsa egy negyvennégyéves szobrász. Nem hiszem, hogy írott szóval a képzőművészet értékeit reprodukálni lehetne, de meg kell állapítanom, hogy Szabó Dezső leírása alapján biz ez gyengécske szobrász lehet. Az olvasónak pedig - sajnos - más adat nem áll a rendelkezésére, mint amit az író közöl véle. Ennek a szobrásznak van egy szobra, a Nagy Mű, egy fáradt öregasszony alakja, aki valószínűleg az irracionálisan kitermelt magyar földet jelképezi. És egy arisztokrata azt az ajánlatot teszi a szobrásznak, engedje át jópénzért ezt a szobrot, hogy az ő neve alatt szerepelhessen. A szobrász elszörnyed a magyar közélet e hallatlan romlottságán és a fölháborodása oly nagy, hogy körmönfont alkudozás után csak százötvenezer korona ellenében hajlandó belemenni a vásárba.
A regény másik hőse - az előszó nem hagy kétségben bennünket, hogy ez is az író kifurkált alakja - egy tizennyolcéves ifjú, aki Kolozsvárról jön fel a pesti egyetemre és már az első hónapban megborzadva látja, hogy milyen bűnbemerült fertő ez a Pest, amelyben az újságok nem akarják kiadni a verseit, holott ő azzal a programmal jött föl, hogy költészetével megváltja az ezeréves átok alatt szenvedő magyarságot.
Nos, Szerkesztő úr, én önkínzó, rabszolga-lélek létemre mindig gyáván megfutottam a beteljesülések elől. Ötször voltam már Itáliában és sohasem tudtam Rómáig eljutni, annyira vágytam rá. És most is... én úgy érzem, hogy az ezredik oldal végén a szobrász féktelen őserejével össze fogja zúzni azt a szobrot és annak a tizennyolcéves gimnazistának az ezredik oldal végén sem fogják kiadni a verseskötetét, ami pompásan jelképezi a magyar zsenik tragikus végzetét. Nem, Szerkesztő úr, én nem merem elolvasni azt a nyolcszáz oldalt, mert hátha igazán így végződik a regény.
Lemondok hát arról, hogy szakszerű méltatást írjak Szabó Dezső hatalmas regényéről. Ami itt következik, az csak néhány rendszertelen észrevétel lesz, amilyen csak egy rendszertelen és fegyelmezetlen olvasótól kitelik.