A lap feldolgozottságának foka

Remete Péter

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Remete Péter
szerző: Czuczor Gergely

Péter, a hires neves remete
Egykoron fejét reá vetette.
A pogányok ellen harcba menni,
S Jeruzsálem városát bevenni.
Sok keresztest öszveprédikála
S lelki hadnagyúl eléjök álla.
Ő ugyan, mint szegény magány lakója,
A gonosztúl jó magát megója,
S tiszteletben áll, amerre fordul,
Ám de csőcselékje fosztogat, dúl.
Igy közelget a magyar hazához,
S jötte hire eljut a királyhoz.
Kálmán ottan útra, útfelekre
Küldi őrhadát a véghelyekre;
Péter ezt gyanítva, jó előre
Futtatott néhányat kémlelőre;
S mert ezek sokáig elmaradtak,
Monda: "Oh az Istentül szakadtak!
Mintha látnám őket, mit csinálnak,
Valamely kocsmában pityizálnak".
S lelkeikre szólva hathatóul
A hadaknak, ő is kémnek indul;
S amint megy, s tekintget erre, arra,
Hátra és előre, jobbra, balra,
Kormos fölleg gömbölyög feléje,
Oly sötéten, mint az éjek éje,
Tompa és ijesztő mormogása,
Szemvakító közbe villanása.
A zarándok hadnagy szín után néz,
Míg el fog vonulni a dühös vész,
S villogás közt lát egy tanyaházat,
Arra tartja hát a zablaszárat,
Rúgja lassan nyergesét sarokkal,
De szamár a mén, s csak móddal, okkal
Boldogulni vele, mert alig van
Épség benne fejtül farkaiglan,
Minthogy a vidékek jámbor népe
Szőreszálát emlékül kitépte;
Mégis már a tanyaólban álla,
Hogy szakadni kezd a zápor árja,
Itt karóhoz kötvén paripáját,
S rendre ráncigálva szőrcsuháját,
Béfordul a háznak pitvarába,
S meglapulva ül a sut zugába.
Benn az őrlak pezsg vitéz fiaktul,
Hetyke, ficke, víg magyar hadaktul,
Áll boros hordó az asztal ormán,
Csapra ütve, s nincsen gége híján;
Friss cipók szép domborúra kelve,
Mint a serdülő leányka keble,
És a sültek szinte illatoznak,
A vitéz végőrök így lakoznak.
Pörg a kocka, harsog a toborzó,
Közbe-közbe hallik sok cifra szó,
Kacki lánykák sürgnek a karéjban,
Vincározva nyiltan és titokban.

   Péter látta ezt a sut zugábul
S mélyeket sohajta oldalábul.
"Ejnye, ez bizony nagyon hamis nép,
Már ez, mondom Istenemre, nem szép!"
Mind ezt gondolá csak úgy magában,
S megkonyulva ül szivbánatában.
Míg egy most beállt ujonc vitézke
Megkacsintva őt, elébe lépe.
"Hej atyus, mit búsul itt kegyelmed?
Jobb bizony, velünk ugorjon egyet,
Rút idő fúj ott künn a világban,
Annál szebb jár itt az őrtanyában.
Kell-e szép menyecske főzte, sülte,
Hócipó, arany bor, Ruszt szürötte?"
S egy nagy butyka korsót fog kezébe,
S ráköszönti szép szokás nevébe.
Vérszemet kap erre a zarándok:
"Én e borhoz, ugymond, nem nyulandok,
Mert tisztátalan kéz adománya,
Melyben kocka volt, és bűn leánya.
Szégyen ez neked, s pajtásaidnak,
Szent fenyítékbül kik úgy kirúgnak,
Mintha Isten, ég, pokol sem volna,
Lelketekre épen semmi gond ma.
S milyen kardotoknak markolatja,
Egynek sincsen olvasója rajta.
Szégyen, mondom, és örök gyalázat
Igy befertőztetni ezt a házat!
Kérlek üdvötökre, földre, égre,
Szálljatok már lelketekbe végre."

   Egyelőre a szidott vitézek
Csak bámulva erre arra néznek,
Ám de látván, mint fuj a zarándok,
S hogy nem pöhöly, amit szór reájok,
Egy méregbe jő, s asztalra jót csap:
"Mit papol nekünk az, ki nem is pap?"
"Ő, kiált egy másik, garaboncás!"
"Garaboncás, zúgnak, ő nem is más,
A szélvész egyszerre tért be véle,
Csak ki a szabadba, csak ki véle!"
"Hát ha kém ő a kereszthadakbúl?"
Szólt megint más szörnyű tág torokbúl.
"Húzzuk ágra, hogyha kém," kiált egy,
Ámde több kiáltja: "arra nem megy,
Mert kereszt van tűzve vállhegyére,
Ennek harcban folyhat még a vére."
"Ej de oly sokat miért kotoltok? -
Szólt a csap megől egy régi bajnok,
Simogatva torzonborz bajúszát -
Vessétek ki már az istenadtát!"
S míg az ember jobbra, balra pillant,
Péter laptakint szabadba villant.

   Most siet magát az ólba húzni,
Mert a záporárban restel úszni.
Jaj de onnan is hamar kiűzik,
S a szamárt utána ösztökézik,
Mert a délceg kényes orru mének
Hortyogának tőle, s tüsszögének.
Zúg azonban, csak úgy dűl a zápor,
Mit miveljen már az árva jámbor?
Kámzsáját fölrántja tar fejére,
S menni készűl zápor ellenére,
De bár rúgja, csípi a szamarat,
Házelőn túl nem megy egy tapodtat;
S bár miként kiáltoz: hő ne, hő ne!
Húzza őt a csepegőbe méne.
S öszveázik minden teste, lelke,
Hogy facsarni hétszer is lehetne.
A zarándok mindezt tűri békén,
S mintha otthon ülne sziklaszékén,
Elmerűl ahító gondolatba,
Néha néz csak föl, s ki a szabadba,
Míg a zápor elvonul sokára,
S földerülve kél a nap sugára;
Ekkor a szük ablakon beszólal:
"Isten áldjon égi földi jóval
Bennetek, kivánom; de ha nézek
Tettetekre, ti magyar vitézek,
Félek rajta, fántonfántra[5] juttok,
Hogyha majd csatába lészen úttok.
S milyen öllel most nekem ti mértek,
Olyan öllel mérnek vissza néktek."
Igyen szólva és imádva Istent,
A zarándok lassan lépve elment.
A vitézek nézték és nevették,
Végszavát azonban megjegyezték.

   Ime horvát földre nemsokára
Jő sebes parancsuk indulásra,
S folyton áznak menve, s visszatérve,
S jut eszökbe, Péter mit igére.
Majd a tengerparti normanokra,
Tábort jártak a pogány kunokra,
S mindenütt a zápor árja verte.
Jött megint eszökbe a remete,
S szájrul-szájra terjedett a híre,
Mit miveltek a végőrök véle,
Sőt maiglan a magyar bakáknál,
Péter régi hire s átka fennáll,
Mert ahányszor útazásban áznak,
Vége nincsen a szófurcsaságnak.