Remete József Aeneis-fordítása
| Remete József Aeneis-fordítása szerző: Arany János |
P. VIRGILIUS MARO AENEISE. Fordította Remete József. Győr, 1863. Hennicke Rudolf.
Emlékszik-e, fiatal olvasóm, egy avas könyvre, az összefirkált falú tanterem s czifrán befaragcsált padok idejéből? Fürtös leveleit csak lazán tartja már össze az ütött-kopott bőrkötés, melyen a hajdani aranyozásnak puszta rovátkái maradtak fenn; czímképe rézbe metszett istennői tintabajuszszal ékesítvék, s minden elő és utó tiszta lapján az időszerinti birtokosok nevei, jelmondatai és tollpróbái gebeszkednek a halhatatlanság után. Sodrott leveleinek régi divatú szöges nyomása közé megannyi írott sor van beékelve, mely az idegen szöveg tartalmát szemrontó hűséggel tolmácsolja az anyanyelven; itt-ott néhány sor bekörmözve (—), másutt meg, oh öröm! egész lap X-olva keresztűl, annak jeléül, hogy minden további vesződés nélkül átugorható. — íme a római classicus, a hogy nálunk a legtöbb iskola-hagyott emlékezetében kisért, — a mennyiben tudniillik merőben el nem feledheti. Csuda-e, ha rossz hírbe keveredik egy szépirodalmi lap, mely költőkről beszélve, még Virgilt, Horáczot is azok közé számítja!
Iskoláinkban majdnem kivétel nélkül (én legalább nem igen sejtettem még kivételt), a nyelvtani oldal minden, az aestheticai jóformán semmi. A szegény tanulónak tudni kell mindazt, a mit valamely szó vagy mondat nyelvtani értelmezésére Németország összes commentatorai feltaláltak — ez esetben igen jól megy a tanítás —; néhol már a szanszkrit hasonlítás is kezd felkapni: de arra, hogy költőt költőileg élvezzen a tanítvány, a mennyiben én tudom, minél kevesebb gond fordíttatik. A legjobb tanuló is nyűgnek tekinti a classicus költő olvasását, melyet ha le bír küzdeni, ha mindazon tudós lomot, melylyel a nyelvtani magyarázat jár, emlékezetében bírja tartani, érez ugyan némi diadalt, de ez nem a költői olvasmányból merített aesthetikai gyönyör. Hányadik eminens tudná például megmondani, mi a meséje Homér vagy Virgil eposzainak, melyek benne a főjellemek, hogyan folynak be a cselekvényre, az utóbbi hogyan bonyolódik, fejlődik ki; mik benne a jelesebb episodok, szóval az egésznek szerkezete mi? A legtöbb csupán egyes részeket ismer; azt legjobb esetben elfúja, minden szavát jól megfejti, ha épen valami leírás vagy eféle talál előfordulni benne, azon mulathat is — a tanító nem tesz ellene kifogást; de arról, hogy a mit olvas, az mű, része egy nagy, tökélyes egésznek, ritka ád neki fogalmat.
De bár hát az olvasott hely költőiséget tanulná meg érezni a növendék. Olykor szóhoz tapadó, szolgai fordítást kívánnak, tele latinismussal, melyet a szegény tanulónak még egyszer kellene magyarra fordítni, hogy gyönyörködhessék. Másutt megelégesznek, ha a költői nyelvet pőre prózára vetkeztetve, a mint szokták mondani: az értelmét adja vissza; például ezt aethera carpit csupaszon így: „repűl.” Volt egy régibb modor, mely a classicus író finomságait zsiros szájú magyar kitételekkel szokta fűszerezni, midőn például az ünnepélyesen gyöngéd: favete linguis jól magyarúl így hangzott: „csitt! patt! egy kuk se legyen!” — Egyik mód sem való arra, hogy a tanítvány szép iránti érzelmét gerjeszsze, ápolja, erősítse; hogy benne vágyat költsön a classicus író oly részeivel is megösmerkedni, melyek a tanodában agyon X-olva maradtak, s törekedni az egésznek élvezetére.
Innen az a mai közvélemény, hogy míveltség, irodalom nagyon el lehet a classicus írók ismerete nélkül. Fogyton-fogytán azok száma, kik a nyelvi akadályokon túl, a valódi élvezet forrásához jutottak: a többi csak unalommal gondol vissza holmi félig kisúgott, félig kilesett rossz fordításra, mely Virgilt vagy Horáczot képviseli emlékezetében. Melyik kezdő ne írna különbet azoknál! Melyik ne tudna több szellőt, felhőt, hullámot, villámot rakni versébe, mint azok! Aztán meg ki ne hallotta volna félfüllel, hogy Virgil csak másolója Homér-nak s Horácz eredetisége jól járt, hogy a görög ódák elvesztek. Döntő bizonyság, hogy Furulyás Pista különb Horácznál, Virgilnél, az összes római költészetnél.
Ám legyen. Én sem kívánom ez „utánzók” utánzását. Nem a tíz-húsz énekes eposzokat, római mintára. Nem a „Hová ragadtok pieri szent szüzek?”-féle lelkesedést. Nem a hitrege sallangjait, az ódon versformákat, semmit a mi korunk szellemével össze nem fér. De azért a classicusok tanulmányát nagyon kívánatosnak tartom. Lehet például Virgil, Homér nagyságához mérve, alkotásban, jellemzésben gyarlóbb: de ha egyebe nem volna, mint nyelvbeli tökélye, azzal is megérdemelné, hogy mindenkor, minden nemzet költészetének iskolája maradjon. Ugyanez mondható Horatiusról.
E remekséget így foglalhatni össze: erő és báj.
Erő és báj: ép ezek indultak veszendőbe a magyar költői nyelvből. Mint oldott kéve, lazul a mondat napról-napra. Rövidsége nyúlik, biztos körvonalai elmosódnak, ruganyossága ernyed. Csak el legyen mondva, két-három szó nem tesz különbséget. Ha rövid a vers Procrustes ágyába, toldjuk; ha hosszú, nyessük, vagy túllógatjuk a lábát. Ha a saját szó nem jut eszünkbe, rokon is megjárja. Prózánk körülíró lapossága, germanismusa, hírlapi frázisai a költői nyelvbe is bekapnak. Sok, eredeti magyar szólam, velős, rövid kifejezés, mely még pár évtizeddel ezelőtt országszerte kelendő volt, egymás után kivesz, idegennek, pongyolának adván helyet. Szóval a magyar stíl, próza, vers egyaránt, pantalonra vetkezik.
Nem azért óhajtom a classicus írók tanulmányát, hogy nyelvünkbe idegen sajátságokat erőszakoljunk; hanem hogy szokjunk úgy bánni nyelvünkkel, mint ők a magukéval. Mondani épen azt, egészen azt, a mi kell, nem többet, nem kevesebbet. Szólani erélylyel, bájjal; hatalmasan, zengzetesen. Valamint ők lelkét, legfinomabb árnyalatait bírják nyelvüknek: oda törekedni saját nyelvünk használatában. Nincs nagy költő e nélkül, s ha egyszer a nyelvérzék elhomályosúl, nagy költő is lehetetlen. A nyelvromlás kora még sohasem esett össze virágzó költészettel. Az eredeti népköltészet jelessége nagy részét a tömeg nyelvérzéke maradandó voltának köszöni.
Jó hosszú bevezetés oly rövid czikkhez, a minőt Remete VIRGIL-jének szántunk. De alkalom s ideje volt elmondani a mondottakat. Most térjünk a fordításra.
Oly mű ez, mely egy emberkorba s emberéletbe kerűlt. Szerzője még fiatalon 1841-ben kezdé, s 1859 végén fejezte be. 1862-ben meghalt, a nélkül, hogy megérte volna műve kiadatását. Barátjára, Horváth Károlyra bízta ezt. Megható a levél, melyben a halálát érző intézkedik műve felől. A kór — úgymond — Aeneisem szüleménye, úgy elfogott, hogy tüdőmre adva magát, nem sokára sírba viend. De épen e körülmény okozza, hogy hozzád fordulok; ha már vesztem okozza az Aeneis szeretnék miatta örömet is élvezni. E végett akarlak én téged valamire kérni. S ez nem kevesebb, mint, hogy szerezz nekem kiadót, vagy add ki magad. Barátja teljesíté a kérelmet, Hennicke győri könyvárusban kiadóra talált; de a fordító öröm-élvezetét meghiúsítá a halál. Teljesűlt volna-e egészen, ha életben marad?
Virgil eposzát egészben adja Remete. Sor sornak felel meg, egygyel sem több, mint az eredeti. Mindazáltal a szóhűség is annyira meg van tartva, hogy alig van szó az eredetiben, melynek a fordító megfelelőt ne állítna szembe. Tehát az anyag mind beszorítva, ugyanannyi térbe. Nehéz munka, nagy érdem fordításnál; de nem minden, még nem is fő. Lássuk:
Fegyver s végzet-űzött hősről szól énekem, a ki |
Kerülöm a latin idézeteket, a hozzá értő olvasó legyen szíves kisérni az eredetiben. „Fegyver s végzet-űzött hősről szól énekem.” Először nyújtott. Menynyivel erélyesb Virgil hangja! Aztán fordítónk a négy megelőző sort is adja: mondata így kezdődik: „Én, a ki egykoriban”... úgy hogy szókötése ez lesz: én — hősről szól énekem. Végre az a nem is törvényes kihagyás: fegyver(ről), s két értelműség a legkitűnőbb helyen, mert így lehetne olvasni s nagyobb joggal: „fegyver(űzött) és végzetűzött hősről szól énekem.” — „Lavin partra.” Itt az eredetiben pont. Méltósággal nyugszik meg, azután új mondatot kezd hőse hányatásairól emlékezve. Fordítónk összefoglalja, s elvész a hang. „Junó végetlen haragáért.” Nem végetlen, de nem feledő. „Haragáért” a j kihagyása ízetlen, s nem is ért az, hanem miatt. „Égi erőtől.” Nem ok nélkül van ez, eredetiben, a Juno haragja előtt. Amúgy általában égi erőt mond, mielőtt a speciálisra, Juno haragjára térne; így csak verspótlónak látszik. — „Honnét — levének.” Virgil ünnepélyesen kihagyja a levének szót: a fordítás ezzel prózává lapúl.
Múza, okát említsd s mondd, mint lőn sértve hatalma, |
Az „okát említsd” után, (mely az eredeti szép hangzatával nem versenyezhet) a mondd betoldása fölösleges. Oly classicus, mint Virgil, nem használ hézagpótlót: erre egy jó fordítónak is ügyelni kell. „Kegyességére kiváló férfi.” Szórói-szóra; még sem az eredeti. Mert szokatlan, mert nehézkes, mert lebcses. „Oly nagy haragúak a mennyei lelkek.” — Haragúak! lelkek! A latin kihagyásos erélye elbágyasztva, az animus animára. gyöngítve. — Csak még egy keveset:
Néném Anna, minő álmok rettentenek engem stb. stb. IV. Ének.
|
E helyet Kazinczy Ferencz is fordította, kísérletül. Ő fiatalabb nővérnek veszi Annát, és úgy kellemesb is a jelenet. Azonban talán helyesebb a néne. „Félénk nőt.” Ebben csak az általános női félénkség van kimondva; az eredeti épen a jelen való aggodalomra vonatkozik. Nem is álmok rettentik Didót, hanem álmatlan képzeletek. „Ére lakunkba.” Más árnyalat. Az ér mindig az út folyamával kapcsolatban gondoltatik. Ide jött is elég volna. „Termete mily nyúlánk.” Itt nem csak a nyúlánkságról van szó: az egész hősi, félisteni maga hordozást kifejezi a latin. „Taszítson Erebnek halvány árnyaihoz.” Eredetiben az árny kettőztetve, igen hatályosan. Itt elvész a figura. „Ám de előbb.” Gyakori eset e fordításban, hogy a mely hangzón egyik szó végződik, azon kezdődik a következő, s így kellemetlen hiatus áll elő. Általában a verselésnek sok hiányait lehetne kimutatni. Nem olyat, hogy a mérték ki nem megy: hanem a mi a vers finomabb fordulataihoz tartozik.
Im e rövid mutatvány is elég, hogy általában jellemezzük e fordítást. Ha csupán értelmi hűséget kívánunk: nem igen lehet panasz. Körűlbelől az van mondva, ugyanannyi sorban, s többnyire megfelelő szavakban. E részben a hűséget, a nyelvtani hűséget alig lehetne többre vinni, tekintve a latin szöveg tömöttségét, mely a magyarba oly nehezen fér be. Fordítónk, több éven át, lelkiösmeretes gonddal fáradozott, hogy e nagy munkát véghez vihesse. Tette pedig ezt majd minden külső buzdítás nélkül, leginkább saját lelki erejéből merítve kitartást. Műve fölvette a magyar nyelv haladásának előnyeit, meghaladván e részben az előbbi Virgil fordítmányokat. Akármelyiknél ezek közül alkalmasabb, hogy a latin nyelvet nem biró, értelmét vegye az Aeneisnek. De Virgil művészete nincs visszaadva oly művészettel, mely az övét nyomon kisérné. Virgil fordítójában kell lenni abból a szikrából, mely az eredeti írót lelkesíté. Nem elég azt mondani el, a mit ő; törekedni kell úgy mondani el, mint ő. E részben sok mindent elmosódva találunk itt. Lehetne kevésbbé hű fordítás, mely mégis inkább megfelelne Virgil szellemének. Egykét szó ha elmarad, nem a világ: de baj, ha az elmondott nem teszi azt a hatást, mint az eredeti. S költői műben nem a puszta értelem a fődolog, hanem a benyomás, melyet tesz az olvasóra. Ez utóbbit olykor némi hűtlenséggel lehet elérni, feláldozván a szóhűséget, melyre fordítónk, vagy nem akart vagy nem bírt emelkedni.
Mindazáltal a magyar Aeneist, hosszú fáradság és ernyedetlen buzgalom ez egy oldalról sikerűlt vívmányát, jó lélekkel ajánlhatjuk a közönség figyelmébe; kiadója pedig, a ki e nehéz időben ily munkára vállalkozott, megérdemli, hogy minél melegebb pártolásban részesüljön.
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.