Reménytelen öregemberek álma
| Reménytelen öregemberek álma szerző: Cholnoky László |
1.
A fehérarcú Rozália lelke, amikor átröppent a túlsó világra, magával ragadta férjének, a Keszeg nevezetű svábnak lelkét is és ezt oly különös módon, annyi boszorkányi furfanggal intézte, hogy bajosan tud bárki is hasonló esetről.
Kreiszegg Illéshez, Arács falu egyetlen sváb parasztjához három jellegzetesség tapadt oly erősen, mint bő kék bugyogójához a koldustetű, ha forró nyári délutánokon a szérű mellett leheveredett a puszta földre. Először az, hogy bár Kreiszegg volt a neve, mindenki Keszegnek hívta, mert a magyar paraszt nem tudta másképp kimondani a nevét. Második jellegzetesség a kérdőjel alakú mutatóujja volt. A cséplőgép szíja tépte szét egyszer a bal tenyerét, három ujját tőből leszakította, a mutatóujja megmaradt, de összezsugorodott és olyan alakot öltött, mint a kérdőjel. Keszeg piszkos, nagy, barna mutatóujja mindig kérdezett és persze, mint Keszeg részlet, oktalan és buta kérdésekkel gyötört a nagy mindenségben mindent és mindenkit akihez hozzáférhetett. A gazdája nem is tudott róla, annak a silány kis esze talán azon járt, hogy estére minő furfanggal tud majd átszökni a kocsmába, vagy hogy megadja-e a Danka a negyven krajcárt, amivel már oly régen tartozik? - az ujj egyre csak kérdezett. Ha az égbolt derült és világoskék volt, a mutatóujj feltekintett a magasba és megkezdte kérdezősködéseit.
- Miért van az, hogy az ég kék és vidám, az én gazdám szíve meg sötét és szomorú akár az elhagyott temető?
Ha a közelgő éjszaka fekete bársonyát átégették a csillagok, az ujj azt kérdezte:
- Mi lesz holnap? Egyáltalán mi lesz? Még inkább: mi van?
Általában véve: miért ténfereg a gazdám már ötven éve itt e szép nagy árnyas fák alatt meg a behavazott kis utakon, és miért van az, hogy olyankor is, ha a tavaszi virágözön jó szaga megcsapja nagy, vörös orrát, meg akkor is, amikor a hó mindent elborít, annyira elszomorodik, hogy minden percben sírhatna, ha tudna a maga nagy szomorúságáról, ha nem volna oly vég nélkül buta? De hát voltaképpen miért is oly rettentően buta? Te akartad, tekintetes Isten úr, hogy ily vigasztalanul buta legyen, hát légy szíves és magyarázd meg, hogy miért akartad?
Keszeg harmadik, legmakacsabb függvénye azonban a felesége, a Rozália volt, akit már messziről ki lehetett ismerni a nap égette parasztasszonyok közül, mert arcán a tuberkulózis tejfehér derengése reszketett.
Rozália már közel harminc éve bőszítette makacs ellenállásával a tüdejében fészkelő bacilusokat. Harminc éve köhögött, harminc éve szivárgott tüdejéből a vér, de közben egyetlenegyet sem lépett a sírgödre felé. Ezen kívül Rozália olyan volt, mintha kilenc reménytelen vénleányt és két annyi viperát zsúfoltak volna össze ráncos vénasszonyi bőrében és a kígyók szakadatlanul mardosták volna a kényszerszüzecskéket.
Keszeg szíve évek óta szakadatlanul reszketett, remegett, riadtan ugrándozott, mert Rozália nem olyan volt, mint a többi kiszáradt vénasszony, akik csak megtépik a férjüket. Rozália megtépésben még csak egy volt velük, de egyébként kerülte őket, mindenkit került, halk, nesztelen léptekkel járt, még a tarló sem roppant meg a léptei alatt, mintha repült volna a sárga, enyhe kis dárdák felett. És mindig, mindenütt nyomában volt a férjének. Keszeg alkonyatkor kiment a földjére, hogy megnézze mi van, hogy van? Hatalmas tökfejét lehajtva eltűnődött szomorú rémüldözései felett, majd hirtelen riadtan hátranézett nem jön-e utána az asszony? De a vidék puszta és üres volt, ő volt az egyedüli élő lélek. Leszakította az útjába eső búzavirágokat, nézdelte, simogatta őket, mivel a kékségük olyan volt, mint a Rézike szemének a derűje. A Rézike a szomszéd faluban lakó egyik ismerősének tizenhárom éves kislánya volt, akit félénk, jóságos szívével végtelenül szeretett, mert olyan különösen tudott nevetni a kérdőjel felett, ha Keszeg, felnyújtva a magasba, ide-oda himbálta azt. Azután a látóhatárt vizsgálta: nem a halál angyala-e az a sötét nehéz árnyék, ami ott a messzeségbe felbukkanva belefúródik az alkonyatba? Szemérmes, félénk boldogsággal várta, hogy az angyal az ő hajlékuk fel irányítsa lebbenését, de a háta mögött akkor már felhangzott a száraz köhécselés.
- Hol jársz itt? Mit csinálsz?...Vigyázz, végzek veled, ha rossz útra tévedsz!
Keszegnek bent a faluban is volt csinos kis háza, de azért majdnem az egész éven át a pincéhez ragasztott tágas, sváb tiszta előhajlékban laktak mivel az nyaranta hűvösebb, télen melegebb volt. Egyetlen szobaforma volt az egész, benne együtt minden: a tűzhely, két magas faágy, teletömve májvörös dunyhákkal, a srófos lábú asztal, körülötte a mindig hideg, nehéz székekkel és a sarokban az óriási tölgyfa szekrény, megrakva régi, kutyaszagú parasztruhával. A parasztruha, ha megázik vagy ha elöregszik, kutyaszagú lesz.
Keszeg boszorkánynak nevezgette a feleségét, de ez eleinte csak dugva, mások előtt cselekedte, de később már, ha csak úgy magában tűnődött a dolgai felett, így szólongatta hangtalan suttogással: vén boszorkány! Mindez eleinte csak a Rozália félelmetes dühödékenysége körül kóválygott, de aztán titkos, gyötrő sejtések is tolakodtak Keszeg ilyen gondolatai közé.
Mert utóbb különösebb, riasztó dolgok is következtek.
Egy éjszakán melynek nappalán Rozália rettentően meggyötörte a férjét, Keszeg nem tudott elaludni. Együgyű, silány kis gondolatai ki-kinyújtották félénk csápjaikat erre-arra, nem tudva mit keresnek, de egyszer véletlenül közéjük ügyetlenkedett a rózsaszínű, illatos kérdés: mi lenne, ha a Rozália meghalna és ő magához venné a Rézikét? A csápok mohón megragadták áldozatukat, elragadták az illatát, pompás színét pedig belopták Keszeg vergődő szívébe. Keszeg mélyet sóhajtott és hánykolódni kezdett. Akkor nem tudott sem a Rozáliáról, sem önmagáról, de rögtön vége lett mindennek, mert a sötétségben felhangzott a száraz köhögés.
- Miért nem alszol? - kérdezte az asszony rekedt suttogással. - Miért sóhajtozol?...Meg akarsz szabadulni tőlem? Örök esküt esküdtél nekem, tőlem nem szabadulhatsz meg! Ha én elmegyek, neked utánam kell jönnöd! Ha nem jössz, visszajövök érted!
Keszeg összedermedt szívvel hallgatott.
Hajnalban felkelt, az asszonyt betakargatta, megcsókolta kusza, őszes, verejtékes haját és azt mondta, hogy kimegy a szérűre, mert valami dolga akadt. A felesége akkor nem szólt semmit, csak nézett rá mereven, fátyolos, láztól ködös szemével.
Keszeg megindulta szérűje felé, pedig nem volt semmi dolga. De nem bírta már kitartani otthon. Hátra-hátra nézett, amíg a pincéje el nem tűnt a domb mögött.
A nap akkor bukkant elő a Szent-Ilmay kastély mögül és amint a sugárözön szétömlött a lapályon, Keszeg a messzeségben megpillantotta a szomszéd falu tornyát, ahol Rézike lakott.
A nagyfejű svábnak hirtelen könnyes lett a szeme, erővel mosolyogni próbált, majd felnyújtotta a kérdőjelet a magasba és hangosan, boldogan mondta:
- Nevess édes kis galamb, nevess és gondolj rám álmodban!
Mivel nem tudott mihez kezdeni leheveredett a boglya tövében, lehunyta a szemét, hallgatta a legyek, darazsak röpködését, beszívta a lila színű zsálya lelkét mindaddig, amíg visszaszédült az álomba. A kislányról álmodott valami szívsajgató dolgot és amikor felébredt, akkor már az egész silány kis világa, ami a tudatában élt, ott hevert a Rézike kékeres mezítlába előtt.
Az asszony ezen és még két következő éjszakán nem szólt semmit és az utánjárások is elmaradta, mert Rozália már csak egy-két órára bírt fölkelni.
A péntekre virradó éjszakán Keszeg szinte részeg volta a tulajdon gyönyörű gondolataitól és a legapróbbig kidolgozott mindent, hogy hogyan lesz, ha majd a Hexi elhallgat örökre. Elrendezte újonnan a kis lakást, ahogy majd lesz, ha a Rézike eljön, - mert már régebben elhatározta, hogy a kislányt elkéri magához gazdaasszonynak, - és már körülbelül rendbe is volt minden, amikor a felesége ágya felől neszt hallott. Felriadt félálmából és az ablakra akasztott rongy felett behulló holdfényen látta, hogy a Rozália felült az ágyában és felemelve barna csont-karját megfenyegette őt.
Pár pillanatig csend volt, akkor az asszony így beszélt:
- Nem hagyhatsz el engemet, visszajövök érted!...A másvilágon is velem kell lenned!
Keszeg reszketett a félelemtől és meg sem mozdult.
Szinte pitymallott már, amikor végül elnyomta az álom.
Amikor pedig reggel felébredt, a felesége már holtan feküdt az ágyban olyan sajátságosan és csüggesztően összeaszalódva, mint valami elhasznált, öreg bőrbugyelláris.
2.
Keszeg csak a temetésre következő harmadik napon költözött vissza, addig a faluban lakott és a szomszédoknál éldegélt.
Péntek volt ismét, a Rézikének holnap, szombaton este kellett megérkeznie. Keszeg már kora délután nekiindult, odakint akart lenni, mielőtt a zápor leesik, mert a falut már beárnyékolta a viharfelhőt és a sötétzöld rét a mennyei vizek gyönyörteljes várásában megborzongott.
Útjának felén járhatott a sváb, amikor villám szaladt át az égen és az eső suhogva aláereszkedett. Keszeg futni kezdett, de mivel a zápor néhány pillanat múlva már szürke fonalakban robogott alá, le kellett vágnia az úrtól és bemenekülnie a réten álló elhagyott kis csőszkunyhóba. Ott lapított térden állva, összehúzódva, de a víz eleinte apró, kanyargós erekben, utóbb nyílt egyszerűséggel befolyt oda is. Látnia kellett, hogy a térde alatt a talaj nyúlós, fekete sárrá hígult és hogy a víz a kunyhó szalmatetején keresztül is odaférkőzik hozzá. És mégsem érzett sem bosszúságot sem félelmet. Kibámult, nézte a víz tomboló táncát és a lelkén inkább valami boldogszerűség ömlött el, amiről azt sejtette, hogy a végtelen szabadságból és a beözönlő illatból fakad, aminek pedig valójában az a tudat volt az anyja, hogy most nem kell szembenéznie a saját félelmével, mert most nálánál nagyobb hatalmak tolták el az időt, amikor majd újra fel kell nyitnia a régi ajtót. Már odabenn a faluban is sokszor megremegett erre a gondolatra, de akkor ott voltak körülötte a régi emberek, a vidám emberek és jóvátettek mindent és az utolsó reggelen már csak a lelkének legmélyebb mélysége rezzent meg néha, mert valami ködszerű zavart font maga köré, hogy hátha a nagy percben is ott lesznek körülötte a jókedvűek?
Most itt volt a nagy perc, ő már ott állt az ajtó előtt de a jókedvűek nem voltak sehol. Nem volt senki sehol, csak ő volt egyes egyedül, és az elvonuló felhőrongyok mögül Rozália lelke pillantott vissza rá.
Amikor az ajtó feltárult és arcába csapódott a nehéz, fülledt sötétség egy pillanatra megszédült és ráncos arcán két könnycsepp siklott alá.
A régi tavaszok lebbentek el a szeme előtt.
De odabenn már szétfoszlott az egész délibáb, a letiport paraszt szomjasan esett neki a szabadságának és részegre itta magát belőle. Szétdobálta az ágyneműt, boldog, értelmetlen suttogások között keresgélt, motoszkált és alkonyatra már minden készen állt a Rézike fogadására.
Akkor bezárta újra a pincét és visszament a faluba. A szomszédok adtak neki vacsorát azután pedig bevette magát a kocsmába.
Ezt a nagy pillanatot már nagyon régen várta. Ezt a pillanatot, amikor ott ülhet ismét a régi helyén és nem kellett reszketnie a múló időtől. Csak az utolsókkal ment el, azok szétoszlottak a faluba, ő pedig dalolgatva megindulta a dűlőúton. A hold teljese fényében úszott a zeniten, a lapályon nedves szél verte szárnyát.
Keszegben akkor egy kissé dolgozott a bor hát eszébe sem volt a félelem. Az ajtót is csak azért zárta be, mert ismerte az arácsi parasztot, de odabenn nem is gyújtott világot, eleget látott a behulló holdfényben is. Ledobálta a ruháit, végig vágódott az ágyon és azzal a boldog tudattal hunyta le a szemét, hogy hajnalban csak akkor kel majd fel, amikor neki éppen tetszik.
Oda kinn egyre erősebb lett a szél és behallatszott, amint meg-megcsóválta a fák nedves koronáját. És a sváb érezte, hogy ennek a suhogásnak a szárnyán közeledik feléje az álom.
Hanem a suhogásba lassan, észrevétlenül új hang vegyült.
Odakinn, valahol a közelben valami elhagyott vagy elűzött kis fickó fütyürészett hol élesebben, hol halkabban, de tisztán lehetett hallani, hogy nem jó kedvében fütyörész, hanem csak hogy a félelmét elűzze. Keszeg eltűnődött, hogy ki lehet az éjszakai bolyongó, de akkor a füttyszó hirtelen elmélyült, vontatottra vált, mint a beteg kisgyerek panaszos sírása. A sváb feszülten figyelt és amikor végül a hang olyanná vált, mint a bölömbika üvöltözése a zsombékok között, szívdobogva felült az ágyában. És ahogy így a helyzetét megváltoztatta, azonnal tudta, hogy sem a kis fickó, sem a csecsemő, sem pedig a bölömbika nincsen sehol, hanem a szelelőlyuk kis bádogkéménye bömböl a szélben.
Keszeg ezt a hangot soha még ilyen tisztán, ilyen élesen nem hallotta. Talán mert eddig még figyelni sem tudott másra, mint Rozália parancsaira.
Megnyugodva feküdt vissza, lehunyta a szemét és gondolkodni kezdett, hogy hogyan vethetné végét a félelmetes muzsikának, ami mégis megzavarta pompás gondolataiban. De erre már nem volt szüksége, mert néhány pillanat múlva az ágya alól, de egyebütt is a padlóból pompás, buja borostyánbokrok kezdtek kinőni és úgy elborították őt, hogy nem férkőzhetett hozzá semmi hang.
Hálásan simogatta a lombokat, nézdelte őket és ahogy egyszer kipillantott a hézagai közül, az a csodálatos dolog történt vele, hogy bár fel sem emelte a fejét, kilátott a holdfényes lapályra és látta amint a messzeségből a Rézike siet feléje, gyorsan emelgetve kékeres, apró mezítlábait, alig érintve a földet, magasabbra lebbentve meg újra aláereszkedve, mintha valami pompás kis gumilabda gördült volna feléje az ezüstöt gyepen. A lányka kezében apró ezüstfejű kalapács volt és Keszeg tudta, hogy a kedves kis vendég azzal kopogtat majd be hozzá.
Boldogan mosolygott, de hogy Rézike kedvét el ne rontsa, úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.
Várt.
Akkor az ajtó háromszor megkoppant.
Keszeg bámulva nézdelt erre-arra és rájött, hogy nem is az ajtón kopognak, hanem az ódon szekrény ajtaját verdesi valaki belülről. És azt is kellett hallania, amint a szekrény kettős laza ajtaja meg-megrezzenik. - Abba a szekrénybe rakta bele a sváb a meghalt felesége ruháit.
- Oh édes Jézusom, ...Rozália! Visszajött a Rozália! - rebegte gyámolatlanul ide-oda fordulva, miközben homlokát kiverte a verejték. A szekrény felé lépett, de nem bírt tovább mozdulni. Ott állt sokáig egész testében remegve, amíg a hajnal kéksége el nem ömlött a keleti égbolton. Akkor holtfáradtan visszarogyott az ágyába.
3.
A Balaton tükre felett sirályok kóvályogtak, a víz sötétkék síkját itt-ott egy-egy mély, fehér seb hasította fel, amit az alkonyati szellő ütött rajta. És a nyugati égboltot a naplement nyomán szomorú sárga fátyol fedezgette, amelyen keresztül már az ősz tekintett alá jövendő birodalmára.
Keszeg oda kint állt a pince ajtajába, nézegette az égboltot, kezében falevelet gyötörgetett és zavartan motyogott valamit, hogy éjszakára aligha nem feléled újra a szél és holnapra meghozza az esőt. A kislány ott ült az ajtó mellett, régi malomkövön, lenézett a földre és nem felelt. A batyuja még felbontatlanul hevert mellette, vagy egy órája csak hogy megérkezett.
A szerencsétlen, megtépett lelkű sváb nem így képzelte el ezeket a perceket. De ezt felesleges is megemlítenem. Semmi sem úgy történik, ahogy szebb és színesebb volna. Az Isten az a házsártos, öreg, kopott, önmagát is unó színigazgató, aki minden darabból épp a legszebb részeket törli, mielőtt színre hozná őket. - És amikor utóbb bementek, a helyzet egyre csak nyomasztóbb lett. Hiszen tudjátok, hogy a serdülő leány milyen nyűgös idegen tud lenni a legközelebbiéhez is. Bizalmatlankodva, kutatva nézett, ostobaságokat kérdezget, amikor pedig neki kellene felelnie, konokul és bután hallgat. Keszeget többször megkerülte a kísértés, hogy felemelje a kérdőjelet, hogy aztán az első meleg kacagás rózsapirosra fessen mindent, de mindannyiszor ernyedten visszaeresztette a kezét, mert érezte, hogy Rézike nem az többé, akit ő ismert, és hogy most már majd a lány fog feladni neki kínos, rejtelmes kérdéseket.
Az enyhülést csak a késő este hozta meg.
A sváb ott bent volt a faluban a kocsmában és amikor hazament, nyájas, bolondos szavakkal nyitott be. A vacsora már készen volt, a lányka előkeresett valami abroszt, gondosan leterítette az asztalt és valahol a szekrény tetején megtalálta a régi csontnyelű késeket és villákat is. A sváb gyönyörködve nézte a dolgokat, már vagy harminc éve csak úgy az asztal sarkáról evett. Amikor pedig neki ültek, a terített asztal elvégezte a többit. Az abrosz, főként pedig a tarka abrosz kitűnő villanyvezető, ha a fizikusok másként tudják is.
Lassan-lassan minden a régi lett megint.
Csak az az egy, az a mérhetetlenül nagy, egyetlen különbség volt, hogy amíg azelőtt a Keszeg a lány nevetésének hallatára valami jó, tréfás nagybácsinak képzelhette magát, most azt kellett éreznie, hogy a torka összeszorul, a melle pedig szakadásig kitágul, amikor a hullámos, édes hang belefolydogál a szívébe és amikor a lány hófehér foga elővillanik.
A lány pedig?...Hát a leány lelkében valószínűleg, nem történt semmi különös. Kétségtelen csak ennyi: a Rézike akkor már tudta, hogy az öreg sváb lázban ég az ő közelségében, azután meg, hogy az ő vérét hullámossá bodrozta, hogy egyedül van egy szerelmes férfival, ha az buta és csúf is és végül, hogy a lelke leghomályosabb sikátorában már ott bujkál a még gondolattá nem erősödött sejtelem, hogy a Keszeg gazdag ember és hogy annál hamarabb elmegy a Rozália után, minél inkább marcangolja a tulajdon szívét.
Keszeg egy este a homlokára ütött és boldog dörmögéssel kezdte szidni önmagát.
- Szamár vagy! ...Vén szamár vagy!...Miért iszod te a zsidó borát, amikor van otthon magadnak is elég?...Igyál otthon, vacsora után!...Akkor majd adhatsz belőle a Rézikének is!
Ez estén, vasárnap, a Rézike pompás vacsorát főzött: birkatokányt meg gánicát. Keszeg, amikor már az utolsó csepp zsírt is kimártotta, teletöltötte a poharát a szép, sűrűsárga borral és odanyújtotta a Rézikének. A lány rávillantotta a szemét, aztán mosolyogva nagyot hörpintett a borból és visszaadta a poharat Keszegnek. Az mohón kapta el tőle, titokban megkereste a leány maszatos szája helyét és azt illesztve az ajkához, leöntötte a bort rézvörös, ráncos nyakába.
Azután következett a többi pohár és Keszeg beszélni kezdett. Bután és esetlenül feltárta a lelkét, elmondta hogy mennyit kellett szenvednie, amíg a felesége élt, és hogy olyankor, amikor nagyon szomorú volt, mindig csak őreá, a Rézikére gondolt. Azután boldogságos áradozásba kezdett, hogy íme jó az isten, mert végül mégis csak odavezérelte hozzá az ő kedves kis pajtását, és tudja, hogy mit kellett tennie, hogy Rézike el ne unja magát. És mindjárt el is mondott a kislánynak valami otromba tréfát, amit még katona korában hallott és amit már régen őrizgetett e pompás alkalomra.
A lány figyelmesen, mozdulatlanul nézett rá acélkék szemével, miközben az esze azon járt, hogy jó lenne még egy kis bort inni, mielőtt az öreg az utolsó cseppet is leönti. Hanem amikor Keszeg a tréfa durva csattanóját is kitálalta, akkor őszintén, visongva, nyerítve nevetni kezdett, puha fehér kezével feddőleg, gyengén képen törölte a svábot, majd leborult az asztalra, úgy nevetett tovább. Nem törődve vele, hogy aranyszőke haja leesik a fejéről és szétfolyik az asztalterítőn.
Az aranyeső láttára Keszeg szíve őrült táncba kezdett, égő szeme előtt a szivárvány legtündöklőbb színei lebbentek el. Szólni akart, de a torka összeszorult, fölibe hajolt a lánynak, nagy, remegő kezével simogatni kezdte a haját, azután pedig letérdelt melléje, magához húzta a kezét és megcsókolta.
Rézike akkor abbahagyta a nevetést, felemelte a fejét és csodálkozva nézett rá.
- Mit csinál?!...Ha még egyszer hozzám nyúl, itt hagyom!
Keszeg lehajtotta a fejét, újra megcsókolta a lány kezét és megadással várta, hogy a szerelmes delírium a rabszolgájává tiporja. Ekkor aztán remegő hangon suttogni kezdte azt, amit ő maga meg sem értett, amit a szerelem őrületet hintett a nyelvére.
- Nem!...Nem mégy el!...Nem mehetsz el többé, mert én belezártalak a szívembe!...Onnét nem jöhetsz ki soha!...Az enyém vagy te már örökre!
Gyötrelmében megizzadt kezével átszorította a leánykáét, de a következő pillanatban riadtan elengedte ismét, két karját esdeklőn az ég felé tárta és úgy, térden állva, halál sápadt arccal felsikoltott:
- Óh uram istenem!
Mert abban a percben újra felhangzott a három koppanás.
Pár pillanatig halálos csend volt, csak a megdermedt kérdőjel faggatta a magasságbelieket:
- Miért?...Miért?...
A következő percben az ismeretlen rémület átragadt a lányra is.
Riadtan nézte az előtte fetrengő hatalmas testet, látta a svábnak a szekrényre szegzett holtmerev tekintetét és az ösztöne megmondta neki, hogy mi történt.
Hátracsapta a haját, mert az omlós, szőke bűn égette a szemét és sikoltozni kezdett.
- Oh istene, Rozália néni lelke visszajött, mert vétkeztünk!
4.
Reggelre megérkezett az ősz.
Amikor Keszeg felnyitotta a szemét, egyedül találta magát. A lány ágya összedúltan, üresen meredt feléje.
Befúródott a takarója alá, mert kegyetlenül fázott. A lánykát nem is szólította, nem is kereste, tudta, hogy mindez így lesz majd. Fáradt, legázolt lelkét égette a tegnap minden emléke: rajta kapott szerelemes kölyök szégyene, a rémület láza és az elveszett édenkert rózsáinak itt maradt illata.
Sokáig feküdt mozdulatlanul, nem volt semmi terve. Vén szíve megnyílt és ontotta magából a keserűséget. És ha a napi munkájához próbált menekülni a gondolataival, csüggesztő unalmat érzett. Az élete nem folyhatott tovább már úgy, mint azelőtt, a régi, csendes kazánja átégett.
Végül is az éhség csalta ki az ágyából.
Azután megint sokáig ácsorgott az ablakban és nézte a szakadó apró, hideg esőt, a szivárványos üvegen aláfutó apró patakocskákat. Gondolta: majd ezt meg amazt teszi, de csak állt és nézett.
Egyszer aztán a faluból átcsendült hozzá a déli harangszó.
Akkor kapott észre először, akkor kezdett csak gondolkodni a tennivalója felett.
A faluba nem mehetett be ebédet kérni, mert akkor meg kellett volna mondania, hogy Rézike elhagyta. Keresgélni kezdett hát és amit talált, abból valami ebédet kotyvasztott magának, ahogy valaha a feleségétől látta. Egy pohár bor is maradt, ezt felhajtotta, rágyújtott a pipájára, visszadobta magát az ágyára és ott akarta bevárni, amíg az eső szűnni kezd.
De alig feküdt néhány percig, új gondolat kezdett fészkelődni elborult tudatában. Felkelt, kinyitotta a pincét, előkeresett valami régi ládát, azt összehasogatta és a fahasábokkal keresztül szegezte a szekrény ajtaját.
A kalapácsütések hangja félelmes szomorún csattogott a rémekkel teli csendben. Keszeg a tulajdon szívébe vélte beverdesni a csillogó, fehér kis tőröket, de kívánta a szenvedést és amikor készen lett, csontos öklével megfenyegette a lezárt poklot.
-Mégsem viszel magaddal, átkozott boszorkány!
És amikor ezt kimondta, mélységes, szomorú sóhajtást hallott és a következő percben ismét felhangzott a három koppanás gyengén, szelíden szinte kérőn.
Keszeg érezte, hogy a torka összeszorul, remegve állt ott sokáig mozdulatlanul, amíg újra halotti csönd lett a szobában.
Akkor bement megint a kocsmába.
A zsidó különösen nézett rá, ebben az időben a paraszt nem szokott kocsmázni, főként nem a sváb paraszt és legfőként nem a nyárban. De nem kérdezősködött, mert félt, hogy a Keszeg, akiről tudta, hogy felesége nemrégiben halt el, valami vég nélküli mesébe, hazug kesergésbe kezd.
A sváb bevette magát a sarokba, ott iddogált és pipált magában. Ő volt az egyedüli vendég, a kocsmáros is kiment a dolga után.
Az ablakok tárva álltak, a beözönlő jószagú levegőben darazsak döngte, merev, szögletes repülésük közben neki-nekicsapódva az ablak üvegének.
És mindez oly különös és szokatlan volt most a Keszegnek, hogy a tekintetét nem bírta levenni az asztalról, aminek deszkájába valami szerelmes legény valami szívet vágott. Egyszer valaha gyerekkorában ő is vágott valahová ilyen emléket, de már nem volt képes visszaemlékezni rá, hogy mikor és hova. Szomorúság fogta el, lehunyta a szemét és akkor életének vagy negyven éve észrevétlenül kiröppent az ablakon és úgy lett, hogy Rozália nem is volt soha, csak az édesanyja mesél neki róla, akinek most az ölében ül álmosan és fáradtan és amikor végre az anyja azt mondja neki, hogy a gonosz boszorkány aztán örökre elszállt a seprűnyélen, akkor ő átfogja a mesélő nyakát és sír, zokog és a szíve olyan szomorú lesz, amilyen lehetett a Krisztusé, amikor szörnyű reménytelenségében az Atyát hívogatta. A Rézike akkor valami hitvány, buta kis rovar volt, amíg a csoda tudja hol bujkál a leperzselt fű között, de akárhol is, a Keszeg csak úgy nem láthatja, mint a többi milliót. A buta svábnak akkor mily drága volt a mérhetetlen butasága, mert attól nem tudhatta, hogy miért olyan szomorú és miért félt, hogy a szeme megint könnyes lesz, mint a minap.
Hanem ennek is vége lett mert egy idegen lépett a kocsmába. Valami lekopott úrifajta volt és egy kissé, de valójában csak kissé be volt már csípve. Eleinte ő is bevette magát a másik sarokba, de később kezdett átbeszélgetni Keszegnek, végül pedig oda költözött hozzá. És annyi bolondságot fecseget össze-vissza, hogy a Keszeg elernyedt, legázolt lelke boldogan fürdött a vidámságba. Ittak megint és újra, a sváb fizetett, ivott és fecsegett ő is és boldogan érezte, hogy a szívét ismét táncoltatja a szerelem, hogy a vére megint égeti a testét és akkor már bizonyosan tudta, hogy még ma este elmegy a Rézike után.
Délután hat óra volt, amikor elindult hazulról. Egy üveg bort is vitt magával, hogy Rézikét ismét megkínálhassa, mint a tegnapi tündéri éjszakán.
Kapatos volt kissé, de mivel nagyon bírta a bort, hamar úrrá lett a mámora felett. A legyőzött mámor pedig, mivel a testével nem bírhatott, befészkelődött a lelkébe, azt tüzelte, hevítette.
E pompás nyár végi délutánban a nap ismét nevetve hessegette el az időnek-előtte betolakodott őszt és bőségesen öntötte alá aranyos sugárözönét. A levegő táncolt a hegyek boltozatai felett és Keszeg szeme előtt a Rézike aranyszőke haja kezdett lebegni. Azután rácsavarodott szerelemes, izzó testére és húzta-vonta a szomszédos falu felé.
Amikor megérkezett a nap már lebukott a Csákányhegy ormának kőcsipkei mögött.
Keszeg a kertek alatt, a sövény mögött bujkálva ment az ismerős házig, ott leült a patakocska partján, amelyik a Rézikéjék kertje alatt folydogált. A régebbi időkből tudta, hogy a lány mit mikor csinál, tudta, hogy nemsokára le kell jönnie vízért.
A lány ma késett, mert valami tökfilkó parasztlegénnyel hancúrozott. A sváb vagy félóráig várt és nézte a vizet, amint a tükrében lassan feltünedeztek a csillagok.
Végül ott állt előtte a lány.
Keszegnek nagyot dobbant a szíve, hebegni kezdett, de hirtelen abbahagyta, mert a lány hidegen, nyugalmasan nézett rá, hűvösen mosolygott, hogy a bűnösségben való közösséget már jó eleve lerázza magáról, mint a kutya a vizet. Azt mondta:
- Itt van a bácsi?...Tudtam, hogy eljön utánam!
Keszeg összefüggéstelen szavakat suttogott, kérlelte a lányt, hogy jöjjön vissza hozzá, majd reszkető kezével elővette a borosüveget.
Hanem a lány úgy tett, mintha nem látott volna semmit.
Akkor a szerencsétlen ember rebegni kezdett, hogy őt a leány nem hagyhatja el, mert emlékezzék csak vissza rá, bezárta őt a szívébe.
De a Rézike elővillantotta hófehér fogát és nevetve azt mondta:
- A bácsi tegnap este is részeg volt, most is az!...Különben is udvaroljon csak a Rozália néninek, most is bizonyosan ott van a szekrényben!...Menjen csak szépen haza!
A visszaálmodott boldogság mindössze ennyi volt a valóságban megdermedve. Amikor a lány alakja eltűnt a sötétben, Keszeg megtörölte a homlokát, felállt és megindult lefelé a folyócska partján. Az is hazavezette, sőt vagy ötven lépésnyire az ő pincéjétől kanyarodott neki a Simoga-völgynek.
A telihold a nyugati égbolton vele szemben akkor bukkant elő a felhőfoszlányok mögül és behintette fényével a nyugalmas éjszakát. A kutyaugatás a harmadik faluból is áthallatszott, a messzeségben az álmából felriadt Balaton köszöntötte zúgva a teliholdat.
Keszeg tűnődve gázolta a nedves füvet és vagy félúton leült ismét a folyócska partjára és a borosüveget beállította nyakáig a vízbe. Nézdelte a füvet, egy-egy elkésett éjszakai bogárkát, azután a folyócska hosszan-kanyargó fényes testét, a hegyek fekete boltozatát, a tó titokzatos síkságát, fekete házikókat, az alvó falvakat és a szorongása egyre nőtt, hogy talán majd el kell válniuk örökre, holott ötven év óta most látja őket csak másodszor. Először, nagy régen, akkor látta őket, amikor Rozália még leány volt, azóta csak úgy járt-kelt, mint vak, ügyet sem vetve rájuk.
Ivott, az üveget visszaeresztette a vízbe és úgy érezte, hogy a szíve széthasad, szétnyílik, a Rézike kilép belőle és elmegy, eltűnik az éjszakában és hogy nem is kívánja, hogy visszajöjjön. Csodálkozott, hogy ilyen könnyen lepattant szívéről az erős lakat és arra gondolt, hogy mi lenne hát akkor a Rozália túlvilági erejének az a rongy pár fadarab, amit ő odaszegezett a szekrény ajtajára, ha felakarná szakítani azt, hogy torkon ragadja őt és elhurcolja magával?
Kiitta a bort egészen, az üveget bedobta a folyócska sodrába, hogy a fényes kis hullámokon letáncolhasson egészen a tengerig, amiről valaha a tanítójáról hallott. Azután megindult újra, lassan, vizsgálódva, de hirtelen meggyorsította a lépteit, mert észrevette, hogy az a hosszú, hófehér felhőfoszlány, amelyik a hold előtt elúszik, olyan mint Rozália menyasszonyi fátyla volt és hirtelen aggodalom fogta el, hogy hátha Rozália azóta már ismét kopogott és ő nem volt ott, pedig most már okvetlenül meg kell tudnia, hogy miért kopog az elköltözött. Hátha már várja is őt menyasszonyi ruhában, hátha mondani akar valamit talán azt, hogy ő sem feledte el a régi nyári éjszakát, amelyen a hold éppen úgy sütött és a réti virágoknak olyan kedves illata volt, mint ma? És hátha még életében is azért járt mindig utána, hogy ezt megmondja neki, de nem merte, mert félt, hogy ő majd nevetni fog, mint ma este a leány, amikor szerelmet említette előtte?
Egyre jobban sietett és amikor a dombhoz ért, mely mögött a pincéje állott futni kezdett.
A dombocska tetejére érve szemébe tűnt a házikó a holdfényben fürödve. Egyetlen kis ablaka úgy ragyogott, tündökölt a mennyei fényességben, mintha odabenn valami pompás mennyegző állt volna. Keszeg akkor már bizonyosan tudta, hogy még ez éjszakán meglátja Rozáliát menyasszonyi ruhában.
- Jövök már, édes-kedves, jövök már!
Feltárta a megfeketedett ajtót, boldogan nyomakodott befelé, meggyújtotta a faggyúgyertyát, előkereste a fejszét és elkezdte lefeszegetnie a léceket a szekrény ajtajáról.
- Itt vagyok édes, itt vagyok már!...Vártál ugye?!...Kopogj kedves, kopogj, most már nem kopogsz hiába, mert már itt vagyok!
Amikor dolgával végzett, remegő kezével felszakította a szekrény ajtaját és a gyertyát magasra tartva belenézett a fekete sötétségbe.
Rozália már nem volt ott, halotti ruhái lent hevertek a fenéken, a szekrény háta ketté volt hasadva és a hasadék körül, nagy fekete nedves foltok, a minapi szörnyű zivatar nyomai sötétedtek. De Keszeg nem látta őket, azt hitte, hogy a lobogó láng vetette árnyékok siklanak ide-oda a deszkán.
Sírni, rimánkodni kezdett, majd az égő gyertyát hirtelen ledobta a szekrény fenekére a ruhák közé, hogy pusztuljanak el, mert Rozáliának van szép, fehér menyasszonyi ruhája, azután megint boldog melegség ömlött el a szívén, mert eszébe jutott, hogy Rozália bizonyára kiment utána a szérűre, mint szokta.
- Megyek már, ...megyek már!
Kisietett és a világos éjszakában integetnie kezdett az asszonynak, hogy várja meg. Az élő kérdőjel ide-oda lendült és aggodalmasan kérdezte: megtalálja-e?
És nemsokára Keszeg pincéjének szalmafödeléből vékony kis lángnyelvek röppentek fel a holdfényes égbe, de a Keszeg azt már nem láthatta, mert Rozália kósza lelke átragadta magával a túlsó világra, amint megmondotta.
Reménytelen öregemberek álma rózsaszínű fátyol, mely ide-oda lebben a szél szárnyán, de holdas őszi éjszakán leszáll a megholt hitves sírkeresztjére és ott lobog, vergődik, amíg a hó be nem takarja.