Remélj!
| Remélj! szerző: Eötvös József |
Máriához
Reményed eltűnt, pusztán áll jövendőd;
Szólsz sóhajtva, s én elhiszem neked;
Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,
Mi biztosan a szív, mely szenvedett!
S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,
Mit nem gyanít a zajgó néptömeg,
Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,
Bút, bánatot, mit ők nem értenek.
Mert, lám, szerettem én is szép napokban,
Szerettem hőn, hivebben nem lehet;
S én is csalódtam, s néma bánatomban
Én is elátkozám az életet.
S egy szív ha volt, mely szívemet megérté,
Mely értem érezett, egy hű kebel,
Már rég pihen, s a néma sír fölébe
Az elhagyott hiába térdepel.
Magam vagyok. Ifjú és elhagyatva
E nagy világon, hol szeretni kell.
Ki bánja ezt? ők sorsomat irígylik
S e puszta fényt, nem ismert terhivel.
Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,
S ha kedv derűl fel néha arczomon,
Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,
Mert nem remélhet annyi sírokon.
Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,
Kit gyermekek mosolyganak körűl,
Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?
Ki még szeretni tud, az még örűl.
Oh nézd a rózsafát, téli napokban
Oly búsan áll, virágtalan, komor;
De zöld borítja újuló tavaszszal,
És száz virágtól vídám a bokor.
S e szív, mely hajdan elragadva érze,
Mely forrt, feszűlt gyönyör érzelminél,
E szív ne vetné messze téli álmát,
Ne hajtna új virágokat? - Remélj!