A lap feldolgozottságának foka

Reinitz Béla és Farkas Ödön Ady-dalai

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Reinitz Béla és Farkas Ödön Ady-dalai
szerző: Csáth Géza
Nyugat 1910. 17. szám

       Beretvás Hugóval ─ aki Ady-dalaival elsőnek jelent meg a hangversenypódiumon, (az elmúlt koncertszezonban) egy időben és jóval előtte is zenésített Ady-verseket Reinitz Béla. Reinitz Ady-dalait a Nagy Endre kabaréban mutatták be. ahol szép sikerük volt, de csak most jelentek meg nyomtatásban. Valami kevéssel előzte meg Reinitz Ady-füzetét Farkas Ödön dalciklusa a Holnap-dalai. Farkas dalainak túlnyomó része szintén Ady-szövegekre készült, úgy, hogy most már három Ady-komponista áll a porondon. És valóban nemes küzdelemben van részünk, mert megesik, hogy ugyanaz az Ady-vers mind a hármukat megihleti. Beretvás dalairól részletesen írtam annak idején. Dalai elmés és szimpatikus kísérletek, de nem megoldások.

       A másik két komponista közül Reinitz áll az előtérben. Néhány dala már átment a pesti köztudatba, (Repülj hajóm!). Ady maga is írt a dalokról, mintegy szentesítette őket. Reinitz dalai valóban fölülmúlják szépségben, ötletben és erőben Farkas dalait, bár hasonlíthatatlanul kisebb apparátussal készültek. Van bennük tűz, frissesség. Én csak a congenialis voltukban kételkedem. Nem találom meg t. i. Reinitz dalaiban azt, amit Ady egyik legfőbb tulajdonságának ismerek, a banalitástól való aggódó irtózást és tartózkodást. Nem találom meg továbbá az enerváltan szubtilis mesehangulatokat. Ady lírájának arra a pontjaira gondolok, amelyek bizonyos rokonságot mulatnak Maeterlinckel. (Példának idézem a Szívek messze egymástól című Ady-verset.) Reinitz ezekbe a hangulatokba nem tud belehangolódni; ezeknek a zenei akvivalensei nála hiányzanak. Előre kellett bocsátanom, hogy a Reinitz Ady-dalait nem tartom mind congenialisaknak. Reinitz más temperamentum mint Ady. Egészségesebb művészet az övé, hogy így mondjam sűrűvérű, majdnem flegmás. Innen van harmóniáinak német egészségessége. Kedveli az egyszerű jól hangzó kadenzáikat. Nem riad vissza az alsó dominánstól, sőt még a felsőtől se. Persze ez kissé túlzott karakterizálás, de korántsem akar gáncsolás lenni.

       Reinitz Béla 20 kiadott Ady-dala közül legjobban szeretem a magyar versekre komponált zenéket. A Repülj hajómat, az Éneket a porban, a Magyar vigasságot. Különösen ennek az utóbbinak egyszerűsége,monotóniája és ereje kapott meg.

       Viszont naivnak találom a Tisza-parton megkomponálását. A gangez-parti álmodozás orientális akkordjait egy magyar csárdás-motívum váltja fel, mire az énekes recitálja:

...„Gémes kút, malom alja fokos”!...

       Ez nem előkelő. És nyoma sincs az egész dalban annak az erőnek, plaszticitásnak és szerencsének, amiknek annyira örültünk például a „Magyar vigasságban”.

       Az Ének a porban eleitől végig a basszus D orgonapontján épül; de milyen invenciózus, kemény dolog! Emlékeztet Schubert Steuermannjára, de amellett hamisítatlanul magyar, őszinte, csaknem könnyes! A záróstrófában a ritmus változtatása elmés és meggyőzően hat.

       „A májusi zápor után” mezei hangulata üde és kedves. Emellett azonban nem tudom és nem akarom megérteni ennek a dalnak a végét. Itt a vers fordul egyet; a mezőnek és a napnak mámoros dicsőítése után („Kérem az Urat: Álld meg ezt a csókos mezőt!”) valami tömör erotika következik:

Itt is ott is asszony csapat
Kapál, hol majd Élet terem,
Óh mégis, mégis élni jó
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen.

       A dal itt kellemetlen triviális melódiába csap át. Érezzük, hogy a dolog ─ a zeneszerző részéről szándékos, de nem értjük mit akar vele. Az utolsó frázis ismétlése egy az olasz operákból ismert közhely, a stretták végén vannak ilyen ritenutok, kitartott magas hangokkal a tenoristák örömei. Ez meglep és elképeszt, de csak azért, mert nem értjük, hogy Reinitz, aki az énekszólamot olyan ízlésesen, modernül rakja föl s akinek a prozódiája kifogástalan, hogyan képes ilyet is leírni. Én azt hiszem, ezt a dalt nem lehet a vers befejező soraival végezni. Itt más megoldást kellett volna keresni; például ismételni az előző sort: Oh mégis, mégis élni jó! A zeneszerzőnek ilyenkor szabad keze van, s hogy Reinitz sincsen ellenkező véleményen, azt onnan gondolom, hogy az „Örök harc és nász”-ban megváltoztatva látom az eredeti Ady-szöveget. (Mellékes, hogy a változtatást a zeneszerző maga csinálta-e vagy esetleg az ő felszólítására maga a költő végezte.)

       Szeretem Reinitz dalaiban az egyszerűségre, világosságra való törekvést. Sem az énekes, sem a zongorázó nincsenek nehéz feladat elé állítva. Reinitznek van manírja. Amit leír, karakterisztikus, egyéni. ─ Hajlama van a monumentalitásra. A dalai dalok ─ a szó régebbi értelmében. Felfogása arról, hogy hogyan kell egy verset megkomponálni, jobban hasonlít Beethovenéhez, mint Debussyéhez. A zongorakíséret szerepe nem szimfonikus, nem zenekart imitál és nem is „zongora-satz”. Inkább egy nagy hárfa vagy gitár szerepét tölti be. Előtérben az énekes áll, aki érces, erős hangon (ez hozzátartozik a Reinitz egészséges, pasztózus, öblös zenéjéhez) recitálja a dalokat.



       Farkas Ödön Ady-dalai egy másik végletet képviselnek. Ő túl finoman akarta ezeket a dalokat megkomponálni. Természetes, hogy Farkasnál, akinek melodikája hosszúlélegzetű ─ jól ismerjük a régebbi munkáiból ─ és harmóniái Wagnerrel vannak rokonságban ─ ez a franciáskodás nem hat őszintén. Improvizálások ezek a dalok kottapapiros mellett, s lépten nyomon érezzük bennük a tudós zeneszerző elhatározását: hogy „most megmutatom én ezeknek a fiataloknak, hogy tudok én is!...”

       Farkas dalai zsúfolva vannak alterált alakkordokkal, apró mozaikszerű motívum-játékokkal. Igen szépen, logikusan, nagy tudással vannak kiépítve, de egy pillanatra nem győznek meg és nem ragadnak el. Debussy és D'Indy reminiszcenciák kísértenek. Az öthangú skála lépten-nyomon, szűkített és bővített szeptimen és nonakkordok egymás hátára hányva; az átélés és szükségszerűség azonban hiányzik. Itt van például a Zozo levele; ezt megcsinálták Beretvás is, Reinitz is, Farkas is. Beretvás Puccini-féle Musette és Mimi hangulatokkal dolgozott. Farkas nem akart ezzel a bevált zenei romantikával operálni. Finomabbat óhajtott. Csupa alterált akkord és erőszakos finomkodás lett a dalocskából és szétesett darabokra. Reinitz ellenben erős kézzel fogta meg a dolgot. 10 taktusos kis sanzont írt rá szomorút, egyhangút ─ a nyomor sötét színeivel a basszusban ─ és a második strófára ismételte az első melódiáját. Ez sikerült, kielégítő megoldás és a legegyszerűbb. Farkas nem érti és nem érzi, hol kell egyszerűnek lenni. Ő föltette magában, hogy komplikáltan fog írni ─ és a sok machinációból nem marad a fülünkben egyetlen ötlet, a szívünkben egyetlen érzés.

       Különösen bántó a dalok őszintétlen és erőszakolt diszharmonikus végzése. Szokatlan, de nem meglepő. Mindig valami polgári zamat kísért. Olyanféle benyomást keltenek, mint amikor egy kedélyes, jó, aranyszívű, szerény ember elhatározza, hogy no most mától kezdve komor, rosszindulatú, gőgös leszek. Nem sikerül, naturam expellas furca! Farkas modernkedései is műmodernségek, neuraszténiája ─ műneurasténia.

       Az ő Ady-dalai mégsem eltévelyedések, hanem becsületes kísérletek. A kísérletező azonban elfelejtette kiküszöbölni a kísérleti hibákat. Improvizált, át nem érzett, véletlen-zene ez, amelyet igazi tudás öntött ugyan európai formákba, azonban az invenció nettoértékét föl nem emelhette.