Ugrás a tartalomhoz

Regényes emberek

A Wikiforrásból
Regényes emberek
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1915. május 2. és június 27.
SZÉKELY FI AZ ARANYSÁRKÁNYOK KÖZÖTT


       A székely vitéz ment egy temérdek országúton. Nagyon bús volt kedve, mivelhogy nemrég még a muszka cár savanyú, keserű prófuntját ette, mely olyan kemény volt, mint a szikla és olyan színű, mint a göröngy. Egyszer nagyon elbúsulja magát savanyú rabságában, sötét temlecében, nekifohászkodott, és szépszerével kereket old. Hét napig csak ment-mendegélt. Aztán találkozik egy anyókával. Aggyon isten, kínai anyóka. Fogadj isten, magyar fiú. Köszönd, hogy kínai anyókának neveztél, különben leharapom a fejed, és nem mutatom meg, világ árvája, a pekingi országutat. Csak elkiáltja magát a vitéz. Lát egy rengeteg tornyot, színporcelánból, emeletes, szemrevaló csodatornyot, melynek milliom csengettyűje bolondul csengettyűz a szélben. Valaki jön eléje, színes napernyővel. Nem tudja, hogy ember-e vagy némber, de később látja, hogy csak bolond az istenadta. Kontyos-copfos szerzet volt, cifra, mint a papagáj, az arca sárga, mint a kólika, vidám is, szomorú is, a mosolygása cukor és epe. Erre nagyon elneveti magát a vitéz, mert észreveszi, hogy itt az emberek az orrukat összedörzsölik, úgy csókolóznak. Ételt is tesznek eléje, fűszerszám nélkül való rizskását, cukrozott tököt, nyersen, datolyával és mandulával körülteremtettézett édes malacot, paradicsomba hengergetett patkánycombot, sült cinegevelőt, tűzön pattogatott rigófüttyöt, aszalt fülemiletrillát és más egyéb keserves istennyilát. Sírni kezd a székely fi, abban a hitben, hogy csak bolonddá tartják a vendéglátói, s az anyjuk kínjába kívánja őket. Tréfás házikók, bolondos paloták közt ődöng sok éjszakán, csúnya lármában. Aranysárkányok vicsorognak rá, mint otthon a kuvaszok, s kilenc áspis ágaskodik feléje, s kilenc ördög tekergőzik a karjára. Mind levágja a földre. Akkor hirtelen észbe kap, hogy minderről már hallott egyszer, gyermekkorában. Az anyja mesélte neki, valaha székely földön. Megy még két utcát. Ott pedig túl az Óperenciás-tengeren már nincs semmi. Csak egy fekete lyuk van. Bizony a világ végére ért. Le is ül a földre, s körülnéz s csodálkozik, s lábát csendesen lelógatja, a semmibe.


RÓZSASZÍN HAJÚ TRAFIKOSKISASSZONY


       Vidéken, egy alföldi városkában pedig él egy trafikoskisasszony. Nemigen lehet kisasszonykámnak-lelkemnek nevezni. Amikor a dohánnyal kezdett foglalkozni, tizenhat éveske volt. Most legalább negyvenöt éveske. Ványadt, szegény kisasszony ez, az arca már töpörödött, a szeme vaksi. Haja rózsaszínű. Valaha barna volt. Később, egy tavaszi napon, megfestette ─ aranyvízzel ─ sáfránysárgára, aztán lenszőkévé fakult, majd a haladó évekkel lila, piros, végül rózsaszínt öltött. A trafik asztala mögött, míg a trabukókat osztályozta, és a bélyegeket szaggatta, várta a vőlegényét. Nem hozta meg semmi, sem a húsz, sem a harminc, sem a negyven éve, sem a sárga, sem a lila, sem a piros haja. Közben az ajka is felpöndörödött. Hogy a katonák a frontra mentek, és beszaladtak hozzá egy cigarettáért, egy csomag dohányért, mindegyiktől elbúcsúzott, mindegyiknek adott valami emléket, egy amulettet, egy érmet, hitvány kis ólomláncon. Most már van egy hazugsága és egy vőlegénye. Nem tudni, hogy a sok katona közül melyik az. Egy napon, mikor a veszteséglistát böngészte, halkan felsikoltott. Valakit kiválasztott a veszteséglistákból. Másnap gyászruhába öltözködött. Soha senkit nem gyászoltak ennyi hűséggel, mint ezt az alvó hőst az orosz síkon, akit senki sem, ő sem ismert. A világháború sokakat megfosztott a vőlegényüktől. Neki adott egyet. Nem vénkisasszony már, csak özvegy, holtáig búsuló ara, érdekes regényhősnő. Szegény kis beteg madár, üldögél a trafikban, és beszél róla. Már nyugodt és boldog. Önérzetesen válogatja a trabukót, és tépi a bélyegek recéit. Délutánonkint pirosra sírja a szemét, és rózsaszín hajával törölgeti.


MENYASSZONY A KÁVÉHÁZBAN


       Hajnal felé ─ abban az időben, mikor a kávéházi székeket az asztalokra rakják és söpörni kezdenek ─ bejő a pesti, körúti kávéházba egy fiatal hadnagy, egy leánnyal. A hadnagy hadifelszerelésén, a tiszti zsákján és a látcsövén látszik, hogy az arcvonalra indul. Valószínűen a reggeli vonatot várja. Kísérője, a leány, különösen van öltözve. Sem kalapja, sem fátyola, hajadonfőtt rohant az utcákon, kibontott, szőke hajjal, fehér ruhában, fehér cipővel. Ujjain szikráznak a briliánsok. Nagyon sok gyűrűje van. De nem tudni, a gyémántok hamisak-e vagy sem. Lehet, hogy most kelt fel az ágyából, valaki megkopogtatta az ablakát, és onnan ugrott ki, egyenesen a lovagja karjába, erre a hajnali búcsúra. Konyakot isznak mind a ketten, gyorsan. Egymás után gyújtanak a cigarettákra. A nő hadarva beszél. Néha hátraveti a fejét, trágár taglejtéssel, mint az utcai leányok. Aztán látjuk, hogy a két szeméből eszelős könnyek gördülnek. Feleség ez vagy szerető? Leány vagy asszony? Cseléd, aki felöltözött a kisasszonya ruhájába, vagy bolondos naiva, színésznő, aki egy arisztokrata hölgyet játszik, vagy egy arisztokrata hölgy, aki beül a kávéházba, életében először, a történelem rendbontó parancsára? Nem tudjuk, és sohase tudjuk majd meg. A rendezés hősi és nagystílű. Künn utolsót lobban a citromsárga, áprilisi telehold. Nem is kávéházi vendégeknek látszanak, csak színészeknek, akik a tragédia utolsó jelenetét játsszák. Úgy isszák a konyakot, a színes likőröket, mint a színpadon szokás. Szavuk egészen valószínűtlen. Talán csak mímelik a beszédet. Nem is kérik a pincért, az asztalra vetnek egy húszkoronást, a színpadi bankót, és elmennek. Mert szól a történelem csengője. Vége a felvonásnak.


ALFÖLDI BAKA A JÚNIUSI FÜVÖN


       Alföldi baka hever a júniusi füvön. Ő a magyar, a csodálkozó katona. Atyafi, mit látott? Nemigen tud felelni, de a szájára ráül a megilletődés, mint aki a meséből, a holdból pottyan a földre. Vándor bakancsa térdig gázolt a sárban, a homokban, a nedves gazban. Találkozott ismeretlen népekkel. Cserkesz lovasokat fogott el, akik törpe lovakon ültek. A keleti főurak zömökök voltak, hosszú-hosszú ősz szakállt viseltek, mint a törpék, szemükben a mesebeli emberek sunyi nézése, lábukon sárga csizma, ruhájukon sujtások tiszta aranyból, a kardjuk foglalata ezüst, markolatját pedig drága gyöngyök rakták ki. Ezek még a középkorból valók, fringiájukkal, gazdag csiricsáréjukkal. A németek már találkoztak az orosz földön élő germánokkal, de most a magyar káprázó szemmel látja, hogy arrafelé ilyen népek is laknak, melyek vele ─ szegről-végről ─ rokonok. Régóta elszakadtak tőlünk. Arcuk elsenyvedt az évszázados szolgaságban, bőrük olajzölddé cserződött, de a szegény vogulok és osztjákok házai még hasonlítanak a magyar kunyhókhoz. Gémeskutat találni ottan, akárcsak a magyar Alföldön. Ha összejön velük, az orosz zsoldban szolgáló vogullal és osztjákkal, félig-meddig meg is érti őket a mienk, mert a kéz náluk is kéz, a hal náluk is hal, és ─ istenem ─ a vér náluk is vér. Erről dadog a magyar baka, itt a pesti pázsiton. Mesét mond azokról a népekről, melyeknek egy éjszakán megoldódott a nyelve. Sokáig halljuk majd ezeket a meséket, később is, tíz-húsz év múlva, száz év múlva egy magyar falu gyertyafényes éjszakájában.


A BÁNYÁSZ


       Egy lengyel bányász sebesülten került ide, és csatakos februári éjjel együtt utaztam vele a villamoson. Mellém telepedett és megkérdezett, hol a pályaudvar. Minden megállónál emelgette a zsákját. Mint aki sokáig nem beszélt, és szó feszíti a száját, elmondta, hogy a feleségéhez utazik meg a két gyerekéhez, az egyik nyolc-, a másik kilencéves, az egyik fiú, a másik leány, ő pedig ércet fejt egy kis falu mellett. Nem emlékszem beszédre, amely végzetesebben érdekelt volna. Két idegen ember találkozott a földgolyón. Mind a ketten pedig egy képet láttak, oly egyszerűt, mint az ősi eposzban, a viszontlátást, az ősi viszontlátást. Valahol a hegyen állt a kunyhója. Három napig viszi oda a vonat. Ha megérkezik, a kunyhó ablakai világosak lesznek. Talán az üvegen át ─ a vörhenyes gyertyafényben ─ fel is tűnik az egyik gyermeke vagy az asszonya feje. A meredek úton néhány acetilénlámpa ég.

       Arca kemény volt és fakó, nagyon emlékeztető néhány modern mester fából faragott szobrára. Dülledt pofacsontok közt ágaskodott egy nyerges orr. Szemei pedig kicsik, összezsugorodottak, forrók, barnák, mint a föld alatt áskáló vakond szemei. Szegény vakond pislogva nézte a feje fölött égő fémszálakat. A körmei feleakkorák, mint az úriemberekéi. Csempék és csenevészek, nem is rózsaszínűek, fehérek, vérszegények, szálkások, mintha sziklákon koptak volna el a föld és kő szüntelen csikarásában. Hirtelenszőke bajusza búsan konyult alá. Gyér szakálla már világosabb, látszott, hogy fiatalabb a bajuszánál, és nem régóta hordja. A villamoson, ahol máskor újságot olvasunk, minden idegemmel körülkacsalom az idegen embert. Elkísérem a vasútig. Ő cseppet sem csodálkozik rajta. Megyünk együtt, természetes, mert közös célunk van, a hegyi kunyhó, a vörhenyes gyertyafény, a gyerek és asszony feje meg az acetilénlámpa. Megszorítja a kezem keményen. Isten vele, jó utat kívánok, sok szerencsét. Akárcsak századokkal ezelőtt.

       Emberiség, mondom magamban, sokszor egymás után. Em-be-ri-ség. Üres szó voltál mindeddig. Akárcsak ez a szó: végeladás vagy bútorraktár. A szótár papirosszava voltál, és máskor, mikor villamoson ültem, nem éreztem, hogy a tisztelt utazóközönség is beléje tartozik. Oly mélyen néztem pedig egy-egy idegen ember szemébe, hogy már fájdalom volt nem megszólítani. Nem volt hozzá bátorságom. Sokszor leszálltam egy-egy ember után, hogy egy darabig kövessem őt, mellékutcákon, sikátorokon át, a kávémérésig, ahol a délutáni kávéját issza, nagy kávé nyolc korona, kis kávé hat korona. Közelebb nem merészkedtem. Inkább továbbszőttem az életét, képzelettel, csak papíron. Milyen felszabadulás, hogy legyőztem ideges gyávaságom, és beszéltem egy emberrel, magával a szenvedő emberiséggel. Mikor először hallottam ezekről a kenetes fogalmakról, nem sejtettem, hogy ily rücskösek és kézzelfoghatók. Nem tudtam, hogy részük a bányász is, akivel egyszer majd a budapesti villamoson találkozom. Hiszen maga az emberiség is olyan lehet, mint ő. Nem színpadokon látni, görögtűzben, tablókban, ahol az Emberiséget E-vel írják. Bús és egyszerű az emberiség. Az arca gondolkozó és jó. Róla is a zsák lóg, egy nehéz-nehéz zsák, mint a bányász válláról.


LILIOMOS KATONA


       Múltkor láttam a liliomos katonát. Ne gondoljanak valahogy egy arisztokratára. Ennek a katonának semmi köze az Anjou királyi házhoz. Közkatona az istenadta, komiszbaka, szerény csukaszürke a többi csukaszürke közt. Kezében egy szál eleven liliom. A menetszázad az állomás felé tartott. Még csak a puskájukért mentek. Addig virágot vitt mindegyik. Ki szegfűt, ki borágót, ki kamillát. Bizonyára kitűnően állhatott kezükben a fegyver is, de a virág sem állott rosszul. Utolsónak az ezred végén baktatott a liliomos katona, érzékeny sváb, alig huszonnégy éves. Haja szőke, és a szeme kék. Merev szemét az égre szögezte. A liliomját pedig valami különös áhítattal cipelte, egyenesen, mint körmenetekben a szentelt gyertyát szokás. Aki észrevette, zavartan gondolkozott az úti porban. Hol látni liliomot? Tavaszi oltárokon, májusi délutánokon, mesékben, meg aztán a szűzek szobájában, akik krétaporral meg ecettel egyetemben liliompárával mérgezik magukat. A sváb ─ virágkereskedőfajta ─ szakértően tartotta selyemvirágját. Csöppet sem volt nevetséges. Azt mondta, ő meg a liliom, ég, föld, ember előtt, hogy ártatlan. Keze nem volt fehér. Cserepes volt, durva, vörös. Az arca se olyan, mint a kisdedek és primitív szentek képe. Egy felnőtt férfi, egy paraszt, egy senki visz a körúton liliomot. Mindenki utána fordult, és úgy érezte, hogy a kép stílusos. Ők tiszták. Kezükbe liliom való.