Raffay tisztelendő ur
szerző: Thury Zoltán
A mult szombaton, a mikor a hittan órára csődült össze a parókiára a fiu- meg a leányiskola, különösen kegyetlen kedvében volt a tisztelendő. Sorra kérdezte a katekizmust s könyv nélkül mondatta fel a szentek csodatételeiről szóló történeteket, a melyek mind igen szépen meg vannak irva a vallásos elmélkedésekről szóló könyv utolsó harmincznyolcz oldalán, a függelékben. A ki valamire nem tudott megfelelni, annak belekapaszkodott a hajába s rázta a sivalkodó kis kölyköt, még csak bele nem fáradt a keze.
- Gombozni, istentelenkedni a templom udvarán, azt tudsz, de tanulni nem. Majd megtanítalak.
Akkor már tanította is. A szomszédok elszörnyülködve sugdostak, hogy ezt már még se lehet türni s meg kell jelenteni a dolgot a tanfelügyelőnek.
Ezt különben folyton tervezték, de soha se lett belőle semmi.
- Kiss Ferencz, mit tudsz szent Antalról? Mondd szóról-szóra.
Mikor a gyerek hallgatott, közelebb ment hozzá. A fiu is hátrált egy lépéssel s maga elé emelte mind a két kezét, mig jajgatva siránkozott.
- Tudtam, tudtam, de elfelejtettem... Csak egy kicsit gondolkozom...
A hátráló s már a falhoz lapult gyermeket látva, rettenetes dühbe jött a tisztelendő. Sürün csapdosott a pálczájával a fejére és a vállára s mig egyet-egyet ütött reá, az arczába kiabálva kérdezte tőle:
- Tudtad, elfelejtetted, tudtad...
Aztán kiverte az egész gyereksereget, közéjük suhintva a pálczával, a mig menekültek előle s mikor már egy se volt a szobában, fáradtan esett le a díványra. Nagy durva teste lihegett s egy kék kendővel törülte magáról az izzadságot. Tompa kábultságba esett a nagy csöndben. Feje a mellére hanyatlott s bután bámult a padló deszkájában egy szöget. Mikor már sokáig nézte, tánczolni kezdett vele az egész ház, megindult alatta a divány s forgott körben, mindig körben sebesen, sebesen. Csak akkor állott meg, ha behunyta a szemét. Igy egyszerre nyugalom lett körülötte.
Arra rezzent föl, hogy künn gyermekek kiabáltak az ablaka alatt. Félre huzta a függönyt és kinézett.
Az utcza tulsó oldalán egy kis fiu játszott egy leánykával. Simogatta a haját és ölelte s valami olyast beszéltek, hogy: te leszel a mama, én az apa, aztán megyünk, megyünk kézenfogva a gyermekkel...
A pap egy darabig hallgatta s érezte, hogy az agyába tódul a vér. Az volt az első gondolata, hogy jó messze lemegy a kertjében, megkeríti őket, rájuk ront és üti, üti, hanem aztán még se ment odáig. Csak fölrántotta az ablakot és kikiabált, hogy a két gyerek egyszerre elrebbent, maguk után hagyva a porban a babát, egy czifrára mázolt, szegényes kis rongyos jószágot, a miben igazán nem volt semmi szép se, csak a neve, hogy ő a gyerek. Két ártatlan cseppség szeretetében odaelőlegezett jövendő.
Mikor a tisztelendő visszafordult, Mari asszony már fölterítette az asztalt. Egy gyürött, foszlott szélü asztalkendőt terített az asztal sarkára, rátett egy tányért, egy poharat s indult kifelé, hogy behozza az ételt. Akkor azonban a tisztelendő hirtelen megingott, ujra azt érezte, hogy forog körülötte minden. Nekiesett a falnak s megkapaszkodott egy székben. A vén asszony hozzászaladt s támogatta a diványig, a mire ugy végig esett mint egy oszlop.
- Mi baj az istenért, már megint...
- Igen, szédülök.
- Csak maradjon egy kicsit magára, feküdjék nyugodtan. Hunyja be a szemét, ha ugy jobb, ugy...
Szürke kendőt kötött a fejére s elszaladt. A pap utána meresztette a szemeit s a mikor már elment, akkor is mindig az ajtót nézte fáradt bámulással. A pilláit már nem birta nyitva tartani, mint valami elromlott redőny, barna, ránczos szemhéja mindegyre lehullott s szemmel láthatólag erőtlenedett el az egész ember. Mintha valami láthatatlan rémség kerülgette volna s azt vigyázná, ugy hallgatott, visszafojtva a lélegzetét is s csak néha hörögve, ha már nagyon kiigyekezett belőle az erő.
Mikor az orvos jött, fáradtan, lustán panaszkodott.
- Megint kerülget. Itt van mellettem, csak a kezem kell kinyujtani s megfoghatnám, hogyha teste volna. Iszonyu, borzasztó nyavalya, még senkise látta s mégis ugy szorítja a torkom, de ugy...
- Megint bosszankodott tán a gyermekekkel?
- Igen, megint... Aljasok, hitványak... Most is itt kettő, egy fiu meg egy leány...
- Hagyja... Lássa, ez a baj. Minek izgatja magát. Nem kell ugy rájuk erőszakolni a hittant. Hagyjon nekik békét. Adjon be neki annyit a vallásból, a mennyi nem rontja meg a gyomrukat, de beléjök öklözni, bottal... Minek?
A pap csak nézett. Belsejében forrott a méreg s nem volt ereje ahhoz, hogy kitörjön. Az a csendes öreg ember, a ki mellette ült a divány szélén, dühbe hozta. Nem tudta, hogy mi baja van, de érezte, hogy az orvos képtelen felfogni a baját. Csendes lett és igyekezett megmagyarázni, hogy mit érez.
- Nem az a baj. A vallás, meg a könyv, meg a csodák, az mind semmi. Ha már jönnek, az is dühbe hoz, magamon kivül vagyok, nem birok magammal, perczről-perczre érzem, hogy mint hatalmasodik el bennem a vadállat. A sok kölyök mind olyan egészséges és szép... Doktor, maga is olyan papforma ember félig, magával lehet komolyan beszélni, esküt tett maga is arra, hogy nem jár el a szája, ha valamit kikottyant az ember maga előtt egy-egy bolond pillanatban, hát higyje el, hogy csak félig vagyok ember, a testem az, meg a reverendám, meg a formám, hanem a másik felem, a kutya...
- Ugyan, ugyan...
- Lássa, erről kellene maguknak irni egy könyvet, erről a félig emberről, a kinek, mikor a szemét behunyja, vége van nem jön utána senki. Arról, hogy embertelen dolog engem körül venni gyermekekkel a mi mind a másé, hogy... mondja is meg az iskolában, hogy ide többet ne küldjenek egyet se, mert kitekerem a nyakát...
Kimerült, csendesebb lett s aztán már csak sugva mondta el azt, a mit behunyt szemmel maga előtt látott.
- Ha nekem csak egy volna... Egy leány, a kinek vennék szép kis fehér ruhát, a haját befonnák világoskék pántlikába, azután jönne a püspök, megbámulná, férjhez menne és folytatódnék az Isten mun-munkája... Vagy egy kölyök, egészséges, verekedő ficzkó, a ki okos, a ki szép...
Ugy nézett maga elé, mintha ott látná valahol a ködben a fiut is, a leányt is.