Radnóti Miklós versei (1940)
szerző: Bálint György
Megvallom, nagyon szeretek verseket olvasni. Sohasem értettem, miért nem tömegszükséglet a vers, miért akad mindig csak kevés olvasója és miért csappan meg az amúgy is csekély verskereslet, ha az élet válságosra fordul? Számomra a vers - éppen nehéz időkben - olyan fontos, mint a japánok számára a tea. A japánok, mint számos leírásból tudjuk, esténként leülnek szobájuk egy feldíszített szögletébe, szertartásosan elfogyasztják a szertartásosan elkészített teát és közben a nap apró válságai fölé emelkedve, kisimult idegekkel elmerengenek az élet örök dolgai fölött. A tea szerepe más, mint az ópiumé: nem kábít, hanem üdít, nem feledteti el az életet, hanem magasabb, bölcsebb szempontból mutatja meg. Így vagyok a versekkel. Időnként titkos vers-szertartásokat rendezek, ha nem is olyan ünnepélyesen, mint a japánok. Foglalkozásom erősen hozzáláncol a napi eseményekhez, de éppen amikor a legtöbb dolgom volna, néhány percre a könyvszekrényhez lopózom és vers-szenvedélyemnek hódolok. Már egy egészen kis adag líra is megteszi hatását; sikerül frissebben, szabadabban, fölényesebben szemlélnem az életet. Nem is értem, hogy tud a legtöbb ember teljesen versmentesen élni. De éppen így nem értem azt sem, miért ír az emberiségnek egy elég tekintélyes hányada verseket, ahelyett, hogy csak olvasná? Miért nem látják be, hogy sokkal jobb verseket olvashatnak, mint amilyeneket írni tudnak. Az igazán értékes vers nagyon ritka. Nincs vigasztalanabb a közepes versnél. Irodalmi életünk tele van átlag-költőkkel, akik amúgy is nehéz napjainkat nagyszámú közepes alkotásaikkal teszik még nyomasztóbbá. Körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtem irodalmi kritikákat írni. Nagyon sok fiatal költőről írtam akkor bírálatot. Mi lett a legtöbbjükből? Ha elhallgattak, az még a jobbik eset. Komoly, értékes oeuvre-t alig néhányan alkottak az akkori kezdők közül. E keveseknek is legelső sorában van Radnóti Miklós, aki most egy kötetrevalót válogatott ki tízévi terméséből.
Emlékszem, én írtam a Nyugat-ban első verskötetéről. Most viszontlátom azoknak a verseinek egy részét az új kötetben. Abban az időben sokan írtak kellemesebb és korszerűbb verseket. Radnóti lírája akkor nem hatott feltűnően, de nekem az első pillanattól kezdve gyanús volt: éreztem, hogy túl fogja élni és túl fogja fejlődni legtöbb ifjú kortársát. Azóta hét kötete jelent meg és mindegyik egyre meggyőzőbben igazolta gyanúmat. Jött egy korszaka - második és harmadik verskötete idejében -, melyet nem helyeseltem mindenben. A nyelvi felfogás korszaka volt ez, az ifjú Radnóti lázasan kísérletezett és megoldásait nem tartottam mindig szerencséseknek. Kissé túlságosan sűrű, bonyolult volt a nyelve: furcsa népies-archaizáló expresszionizmus. És mégis értékesek voltak azok a versek, erő volt bennük, kultúra, megnemalkuvó, önkínzó lelkiismeretesség, tisztaság. Ma már Radnóti régen túl van a nyelvi Sturm und Drang-on: hangja kristályosan harmónikus, nemesen higgadt, latinosan mértéktartó. És ami a legfontosabb: senkire sem emlékeztet a modern magyar lírában, sem a kortársakra, sem a régebbi nemzedék nagyjaira. Babits példája minden értékes fiatal költőnkre nevelően hatott: tőle tanulták a kemény önkritikát, mely nem tűr lazaságot, pongyolaságot, bőbeszédűséget, könnyű és hálás megoldásokat. Ennyiben nyilván Radnótira is hatott Babits, de csakis ennyiben. És hatott rá, valamivel erősebben, Berzsenyi is. Versei, bár tele vannak nyugtalan, váratlan, csaknem szürrealista képzettársításokkal és villanó, válságos hangulatokkal - alaphangjuk mégis a csendes, emelkedett, férfias pátosz. Légiesen könnyed, látszólag játékos táj-hangulatai, idillikus természetleírásai is súlyosak, szinte ünnepélyesek, ha jobban odafigyelünk. Hangulatskálája nem túlságosan széles, sok verse csak változata ugyanannak a hangulatnak - de az árnyalatoknak milyen gazdagságát találjuk bennük!
Költészetének alaphangja tragikus. Korának gyermeke; tudomásul veszi e kort és tíz év óta növekvő keserűséggel tiltakozik ellene. Nem éppen politikus költő, de szemlélete ösztönösen dialektikus. Feszültségekben, ellentétekben látja a világot, a társadalmat épúgy, mint a természetet. Minden élő mélyében megérzi a készülő halált, de érzi azt is, hogy a halál nem szakíthatja meg az élet örök, herakleitoszi patakzását. Remek, erős levegőjű természetleírásai tulajdonképpen mindig saját lelkiállapotáról adnak beszámolót. A fák, az állatok, az elemek mind megelevenedett hangulatok - hangulatait viszont lenyügöző erővel formálják e természeti jelenségek. A szemlélő és a szemlélt világ, a szubjektum és az objektum tökéletes egységbe forr e versekben.
"Elment s szigetek intettek feléje
a Kettős Zátonyoknál, fényes bóbiták.
És intenek azóta folyton,
s mint egy sötét virág,
közöttük Borneo is integet.
S az ég a tengert tükrözi,
a tenger az eget."
- írja egyik legújabb és legszebb versében egy matrózról, aki elment az ismeretlen és izgalmas világba. "S az ég a tengert tükrözi, a tenger az eget" - e kettős, kölcsönös tükrözés jelenti a költő és a világ örök, dialektikus kapcsolatát. Borneo, a sötét virág a költő vágyálma csupán, de e vágyálom nem született volna meg az igazi Borneo nélkül, mely a távolból küldi súlyos üzenetét. Más verseiben tárgyak, növények, hangok a halálfélelmet jelentik csupán, a víziók nyelvén - de ez a halál-érzés nem volna oly erős, ha a tárgyak, növények és hangok anyagában nem lappangana, nem érlelődne a reális halál. A halálérzés különben egyik alapmotívuma Radnóti újabb költészetének, melyben csodálatos harmóniában egyesül valóság és vízió. Végtelen érzékenységgel reagál a társadalomból, a történelmi helyzetből kiáradó halálveszélyre, - azután visszavetíti e hangulatot a konkrét világra, a konkrét történelmi helyzetre, mely az erőszakos, korai halál szimbólumává válik strófáiban. Az adott világ ijeszti és meggyötri - az ijedtség és gyötrelem megtestesülését látja tehát az adott világban. Ez a költő bosszúja, - erkölcsi bosszú, szigorú és tehetetlen, mint a kisgyermeké. De Radnóti nem marad meg e lírai bosszú álláspontjánál: fölébe nő, fenkölt elszántsággal hirdeti a megnemalkuvó munkát, a szellemi ember és a társadalomkritikus rendíthetetlen kitartását a veszéllyel és a halállal szemben.
"Ágyúdörej közt? Üszkösödő romok, árva falvak közt?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén mint
ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de addig is új levelet hajt."
Igen, a halált is le lehet győzni, ha vállaljuk és nem törődünk vele, mikor csap le; ha a halál közvetlen közelében is úgy dolgozunk, mintha örökké élnénk. Ilyen leckékkel csak a költészet szolgálhat manapság. Ezért van szükség ilyen szép versekre a mai időkben.