Radó Sámuel
szerző: Radó Sámuel
Radó Sámuel úr, tisztelt és kiváló munkatársunk, a következők közlésére kéri fel a Nyugatot:
Végszó. Az a polémia, melybe akaratom ellen keveredtem Farkas Pállal és illusztris sajtófőnökével, Herczeg Ferenccel, nagy tanulsággal járt rám nézve, melyet így tudnék legjobban összefoglalni:
Ha a budapesti közönségben és különösen munkapárti körökben közlelkesedést akarsz kelteni, nem kell egyebet tenned, mint Farkas Pálék túlkapásait erélyesen visszautasítanod.
Herczeg Ferencnek nemes bajtársa ügyébe való erőszakos beavatkozásáról sokan mondták: Es tut mir lang schon weh, dass ich Dich in der Gesellschaft seh'!
De mentségére felhozom, hogy bizonyára nagyon fontos érdekek késztették őt az intervencióra. Mert azzal csak tisztában van mindenki, hogy ez a hűvös és praktikus eszű ember nem "elvtelenségem"-en való erkölcsi felháborodásból eresztette meg ellenem dühös cikkeit. Neki, aki Kristóffynak, mint a rajongó hévvel követelt általános titkos választójog hirdetőjének behódolt, nagyon óvatosnak kell lennie az elvtelenség vádjával. Herczeg Ferenc és az erkölcsi felháborodás nagyon messze esik egymástól. Még ürügynek is rosszul hangzik az ő szájában. Egészen más ok lappangott e kirohanás mögött. Herczeg Ferenc tudvalevőleg a Singer és Wolfner cégnél a mindenesnek hálás szerepét tölti be. Én pedig a cég népszerű dauphin-ja ellen, bár csak jogos önvédelemben, némi felségsértést követtem el.
Nosza kimondták, hogy ezt a vakmerőt menten ki kell végezni. És a serény Herczeg Ferenc igazán nem látta át, miért ne lehessen ezt a megbízatást éppúgy vállalni, mint egy vasárnapi karcolat megírását.
Volt azonban egy kis nehézség a dologban. Cikkem a trösztkérdésről szólt, a szindikátusokról, az olasz biztosítási monopóliumról és egyéb dolgokról, melyekről a szegény belletrista nem is sejti, mi fán teremnek. Mert Herczeg Ferencnek minden írásából kirí, hogy ő tudatlan ember, ami a bakfisirodalom művelésében nem akadály, de már öreg hiba, ha az ember komoly vitába akar bocsátkozni. Ha Herczeg megfelelő politikai műveltséggel bírna, akkor tudnia kellene, hogy pl. a Bankokrácia alapgondolata Roosevelt eszmeköréből ered, hogy az írásaimban kifejtett szociálpolitikai nézetek majdnem azonosak Lloyd George őexcellenciájának, Joe Chamberlain őexcellenciájának és John Burns őexcellenciájának felfogásával, nem lehet tehát a magyar udvari tanácsosnak bűnül felróni, ami a brit kegyelmes uraknak örök dicsőségére válik. Herczeg Ferenc azonban még mindig a Gyurkovics-fiúknak, a bájos huncutoknak nívóján áll. Azóta szellemi életünk óriási átalakuláson ment át. Az irodalom minden terén izmos tehetségek léptek a porondra. Az írók köztársasága, la république des lettres, mint a franciák mondják, forrongásnak indult. Minden ponton észrevenni a haladás, az elmélyedés örvendetes jeleit. De Herczeg Ferenc nem tanult, nem fejlődött, nem haladt. Nem lehet csodálni tehát, hogy ezt az átalakulást, mely őt háttérbe szorította, rossz szemmel nézi, bosszankodik, irigykedik, és ezt a Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Kaffka Margit, Biró Lajos és az egész új generáció ellen táplált csúnya érzését a destruktív eszmék elleni nemzeti harcnak kereszteli el.
De ebben a keserves állapotban is Herczeg Ferenc szép pozícióra jutott, melyet ő figyelemreméltó ügyességgel lefoglalt magának. Mert ha valakinek tehetsége elbágyadt, írói vénája kiaszófélben van, az még mindig eleget tud ahhoz, hogy a képviselőház tucatpolitikusai és statisztái seregében szellemi óriás gyanánt bámultassa magát.
A pályának ezt a fordulatát támogatta az is, hogy Herczeg Ferenc a született elegáns felköszöntő. Ilyen emberekre az irodalmi világnak égető szüksége van. Ez a finom, nagyképűsködő állás azután nagy beneficiumokkal is jár, mert az embert a bírálat minden tűz- és jégkárja ellen biztosítja. Herczeg Ferenc nem írhat olyan gyenge dolgot, hogy őt a sajtó a szolidaritás megható félreértése folytán a legnagyobb bókokkal el ne halmozza.
De ennek a szép pozíciónak egy nem is nagyon súlyos feltétele van: Az embernek meg kell magát becsülni! Nem szabad az úri hang ellen véteni, és az újságíró-egyesület volt elnöke előállhat ugyan a legsúlyosabb érvekkel, de a polémiában sohasem piszkolódhat, nehogy az egész íróvilág szégyenkezve lássa: ez a mi volt elnökünk, még azt sem tudja, mivel tartozik önmagának.
Mert mihelyt Herczeg maga nem respektálja az írói világ társadalmi formáit, akkor menten felébred vele szemben a visszahúzódó kritikai szellem, és meg találja állapítani, hogy ennek a finom uraságnak mégis egy kissé túl könnyű a poggyásza ennyi pretenzióhoz. Egy önfeledt rebellis végre elkiáltja magát: Fiúk, hiszen az agyondicsért Herczeg Ferencnek már tíz év óta nincs egy csepp talentuma! Ő már csak a bakfisvilág ponyvairodalmában szerepel, mint jelentékeny és jövedelmező tényező! De maholnap már a jobb ízlésű asszonyok sem kérnek a Horkayné elmélkedéseiből.
Ezt a veszélyt az okos Herczeg Ferencnek mindenáron ki kellett volna kerülnie. De istenem, az ember nem gondolhat mindenre. Ő és nemes bajtársa feltétlen biztonságban érezték magukat, és úgy vélekedtek, hogy a Tisza neve által fedett magaslatról egészen büntetlenül lehet belém ágyúzni. Éppen ez a cinikus biztonság hatott rám erkölcsi kényszerként, hogy válaszoljak nekik.
De belátom hibámat. Nekem nem lett volna szabad Horkayné őnagysága pletykálódásával szóbaállanom, és szentül fogadom, hogy bármit ír ezentúl rólam Herczeg Ferenc, én soha többé támadásaira reflektálni nem fogok.