Rabelais: Gargantua
szerző: Szerb Antal
Az európai szellem történetét nemigen lehet az évekhez és az évszakokhoz hasonlítani. Nehéz volna megmondani, melyik korszak volt az emberi szellem tele vagy nyara. De az kétségtelen, hogy tavasza volt az európai szellemnek: a XIV. századtól a XVI. század végéig terjedő időszak, a reneszánsz.
Mintha évszázadokon át alvó szellemi erők ébredtek volna fel, évszázadok óta elásott kincsek bukkantak volna napvilágra. Ez utóbbi képet szóról szóra is lehet venni: olasz pincékben és olasz dombok oldalán ekkor ásták ki az eltemetett antik szobrokat, kolostori könyvtárak mélyén ekkor találták meg eltemetve később ráírt szövegek alá az antik költők műveit. Az emberiség ekkor eszmélt rá a kertjében elásott dús örökségre, az antik világ szellemi hagyatékára.
Ma már meg sem tudjuk érteni azt a szinte reszkető, ujjongó örömet, amellyel az emberek akkor magukba szívták az antik világ lelkét, amint az a latin és görög irodalomból feléjük áradt. A humanisták – így nevezzük ennek a kornak a tudósait – megrészegültek a szavak szépségétől és méltóságától. Mert a szó nagyszerűsége volt a reneszánsz legnagyobb élménye.
Lelkesedésük azután áthatott a szellem más területeire is. A latin írók szeretete megtermékenyítette a nemzeti nyelvek irodalmát, a képzőművészeteket és a zenét is. Olaszországban először, azután Magyarországon, Mátyás udvarában, majd Franciaországban, Spanyolországban és végül az Észak államaiban is, az emberi kifejezés minden eszközével, írásban, képen, szobron, épületen és a zene szárnyain hirdette egy egybehangzó kórus az új eszmét, az életszeretetét.
Az emberek fölfedezték a földet, amelyet addig siralom völgyének tekintettek. Petrarca volt az első, aki 1300 körül felment egy hegy csúcsára, csak azért, hogy a kilátásban gyönyörködjék. Azután mind messzebbre és mind magasabbra mentek, szétnézve ezen a földön. Felfedezték Amerikát, körülhajózták a földet, és mesés országokról hoztak kalandos híreket. Megnyílt az emberek szeme a természet iránt, kutatni kezdték az állatok, növények és ásványok titkait, és meg nem állva a föld határainál, a csillagos égbolt felé vetették vizsgáló tekintetüket. Ugyanakkor önmagukba is mélyebben néztek, kezdtek behatolni az emberi lélek, az egyén és a társadalom, a törvények és az intézmények titkaiba.
A reneszánsz Olaszországból indult ki, de nemsokára átkelt az Alpeseken, és Franciaországban otthonra talált, I. Ferenc királynak és nővérének, Margit navarrai királynőnek az udvarában. Nem is maradt udvari dísznövény, mint, sajnos, a magyar reneszánsz, hanem elterjedt a polgárság köreiben is. A francia reneszánsz nem annyira a képzőművészetekben nyilatkozott meg, mint inkább az irodalomban. Legkiemelkedőbb alakja François Rabelais.
Rabelais pályafutását mint kolduló szerzetes kezdte el, tehát mint annak a közösségnek a tagja, amely ellen a kor legmaróbb, legkegyetlenebb gúnyolódása irányult. Rabelais maga is ellenük fordult idővel, és sikerült engedélyt nyernie, hogy átmehessen a Benedek-rendbe. Később elhagyta a rendházat, és orvos lett. Mint egy püspök udvari orvosa bejárta Olaszországot. Mindig akadtak gazdag pártfogói, akik gondoskodtak róla, és kevéssel a halála előtt anyagilag is révbe jutott: két plébániát kapott, illetve pontosabban két plébánia jövedelmét, mert a plébánosi teendőket nem végezte. Az egyik plébániája Meudon volt, ezért emlegetik a franciák le curé de Meudon [a meudoni plébános] néven.
Rabelais élete állandó, bár óvatos küzdelemben telt el a középkorból fennmaradt szellemi tekintélyek, így elsősorban a Sorbonne, a párizsi egyetem ellen. Nem volt ugyan protestáns, de álláspontja akkor Franciaországban még kockázatosabb volt: a türelem és a megértés álláspontján állt, kitéve magát annak, hogy egyik részről sem fogják megérteni, és egyik részről sem lesznek vele szemben türelmesek. Az ilyen írók műveit akkoriban gyakran elégették, és néha magát az írót is, mint Rabelais kiadóját, Etienne Delet-t. De Rabelais mindig megtalálta a módját, hogy meghúzódjék valami tekintélyes nagyúr árnyékában, és onnan nevessen a Sorbonne dühöngésén.
Vallási kérdések tulajdonképpen nem is foglalkoztatták erősebben, csak amennyire abban a században elkerülhetetlen volt. Egyike volt azoknak, akikben először testesült meg a francia polgár józansága. Metafizikai gondok egyáltalán nem gyötörték. Annál jobban érdekelte minden konkrét, látható, érzékelhető valóság. Orvos is nyilván azért lett, hogy elmerülhessen a természet, különösen az emberi természet tanulmányozásában. Ő is úgy képzelte, mint a kornak többi, optimista és csodaváró vezérszelleme, hogy az a szabad kutatás, amely napjaikban megindult, rövidesen fel fog deríteni minden titkot, meg fogja tudni magyarázni az egész világmindenséget, és korlátlan hatalmat fog adni az embernek a természet fölött. Innen ered műveinek pedagógiai alapgondolata: az ifjúságot nem nyelvtanra és logikai szabályokra kell tanítani, hanem a reáliákra, a dolgok tudományaira, tényekre, elsősorban a természet tényeire.
Ha Rabelais világnézetét egészen röviden akarjuk összefoglalni, belefér egy mondatba: szeresd az életet. Az élet újonnan született szeretete harsog és trombitál Rabelais minden sorából. Ahogy egy nagy francia irodalomtörténet-író mondja: „az élet szeretete géniuszának uralkodó vonása volt, tágasabban és feltétlenebbül szerette az életet, mint bárki előtte vagy utána, úgy szerette, ahogy csak ebben a században tudták szeretni, a korlátját átlépő emberiség első és nagyszerű kiterjeszkedésekor, amikor egyszerre mindent akartak tudni, érezni és cselekedni. Rabelais szerette az életet, nem elvont rendszer alapján, hanem ösztönösen, minden érzékével és egész lelkével.”
Ebből az életszeretetből következik az az erkölcstan, amelyet Rabelais könyveiben hirdet. Ő maga egy mondatban foglalta össze: fais ce que tu voudras, tedd, amit akarsz. Mert optimizmusa kiterjedt az ember erkölcsi természetére is. Úgy gondolta, hogy ha az ember igazi természetét és ösztöneit követi, nem fog semmi olyant sem tenni, ami embertársainak az ártalmára van. Csak természetesnek kell lenni. Nem kell szégyellni a természet által adott gyengeségeket és hibákat, gyávaságokat és lustaságokat, de el kell kerülni mindent, ami nem természetes, ami a természetes hajlamok egészséges és harmonikus kifejlődését gúzsba köti.
Tedd, amit akarsz: ez a jelszó áll a thelemai apátság kapuja fölött. A thelemai apátság Rabelais álomországa, paradicsoma, azóta is eleven fogalom az irodalmi tudatban. Ebben az apátságban a boldog ottlakók nagyon sokat esznek és isznak, de még többet olvasnak és tanulnak, mert szerinte a tudásvágy az ember legtermészetesebb ösztöne. Ami mindenesetre mutatja, hogy Rabelais-nak nem sok pedagógiai tapasztalata volt. Thelemában a jóllakott és sokat olvasó emberek nyugodt és szelíd boldogsága leng. Az emberek szeretik egymást, és mindenkinek mindent megbocsátanak. A világirodalom sok utópiája közül a thelemai apátság az a hely, ahol az ember a legszívesebben tartózkodnék. Jóllakni és olvasni...
Rabelais a regény formájába öltöztette gondolatait. A nyugat-európai prózaregény a XV. század végén keletkezett, a könyvnyomtatás hatása alatt. Ekkor írták át a középkor verses lovagi eposzait prózába, olvasás céljaira. Ezekben a regényekben mérhetetlenül nagy erejű hősök harcoltak mérhetetlenül gonosz varázslók ellen. A valószínűséget az olvasók egyáltalán nem kívánták meg. Rabelais azért választotta ezt a formát, mert fel akarta használni a regények népszerűségét gondolatainak közlésére, és mert ki akarta gúnyolni a lovagregények szertelenségét, mint később Cervantes.
Műve öt könyvből áll. Ezek közül az első foglalkozik tulajdonképpen Gargantuával, az óriás Grandgousier király óriás fiával. A könyv végig óriásokról szól, hogy megőrizze a lovagregények kötelező szertelenségét, de egynéhány tréfás részlettől eltekintve óriásai éppen olyanok, mintha rendes embernagyságuk volna. A második, harmadik és negyedik könyv Gargantua fiának, Pantagruelnek a történetét meséli el. Az ötödik könyvből hiányzik Rabelais sajátos humora, ezt már valószínűleg nem ő írta.
Rabelais csodálatos, el nem avuló humora stílusával és nyelvével függ össze. Ő a francia irodalom leggazdagabb írója. A szavaknak és képes kifejezéseknek beláthatatlan tömegét használta. Minden szó jó volt neki: francia szavak mellett nyugodtan használt latinból és görögből átvett szavakat és legalább öt francia tájszólást, hogy szókincsét gazdagítsa. Mert nem érte be azzal, hogy egy fogalmat a nevén nevezzen. Szerette a fogalmat körülönteni rokon értelmű szavak özönével, hogy az olvasó lélegzete elakadjon e páratlan bőségű szóáradatban. Megértéséhez ma már külön szótár kell.
És nem volt válogatós a szavakban. A konkrét valósághoz vonzódó természete megnyilatkozik stílusának vaskosságában, nyers erőteljességében is. Ő a legjellegzetesebb képviselője az ún. gall szellemnek, ami nem finom csipkelődést jelent, mint ahogy nálunk hiszik, hanem éppen ellenkezőleg, a goromba és zsíros tréfák kedvelését.
Stílusát azóta is sokan utánozták, így maga Balzac is, a Contes Drolatiques-ban. De az eredeti félelmetes gazdagságát és nyerseségét még Balzac sem éri utol. Ahhoz a reneszánsz fiának kellett lenni. Rabelais oly vad elszánással és életet habzsoló étvággyal vetette magát a szavaknak akkor még rendezetlen birodalmába, mint kortársai, a spanyol hódítók Amerika kincseket rejtő vadonjaiba.