Rab Ráby (Szerb Antal)
| Rab Ráby szerző: Szerb Antal |
Ideje volna, hogy átmenjen az irodalmi köztudatba: Jókai Mór legjobb regénye a Rab Ráby. Ebben a csodálatos regényben Jókai híres gyenge oldalai: csak két színt ismerő jellemrajza, a giccs felé hajló színessége és mesegazdagsága kevéssé szembeszökőek, viszont jó tulajdonságai: elmondásának páratlan lendülete és folyamatossága, nyelvének ízessége és főképp legendaépítő készsége itt érik el a legmagasabb fokot, és ebben a regényben valami olyasmi is van, amit a többi Jókai-regényben általában hiába keresni: a magyar társadalom és történelem döntő problémáiról, belső végzetvonaláról alkotott nagyszabású vízió. A magyar politikumban rejlő végzetességek olyan irányú és oly művészi felismerése, amely ezt a regényt (és csak ezt a Jókai-regényt), a Bánk bán, A falu jegyzője, Széchenyi, Berzeviczy Gergely, Petőfi Sándor és Grünwald Béla szomszédságába hozza. Jókai legnagyobb és legravaszabb ismerőjének, Mikszáth Kálmánnak nem is volt kétsége a Rab Ráby értéke iránt. „Maga se tudta talán – írja –, hogy milyen közel volt itt ahhoz, hogy megírja hazája összes ezeréves küzdelmeit egy történetben, és századokra kiható remekművet alkosson, amit a Biblia mellett kellene tartania minden magyarnak.” Maga se tudta? Vajon? Mikszáth mindenesetre tudta, miről van szó, a Rab Ráby lényegét teljes súlyában felfogta, és azzal is tisztában volt, hogy Jókai hol hibázta el: tudniillik hogy szükségtelenül egy jókais-romantikus mellékcselekményt iktatott belé. „Érdemes volna – mondja Mikszáth – átdolgozni a Rab Rábyt (ha egyszer arra méltó nagy író vállalkoznék), illetve elválasztani a hozzá nem illő részletektől, hogy a regények között is legyen olyan, melyet a nemzeti érzések átfonnak glóriával, mint aminő a Bánk bán a színművek, a Rákóczi induló a zeneművek és a Szózat a költemények közt.”
Hisszük, hogy Mikszáth nem túlzott; különben sem volt a túlzások embere, és ez különösen nem az a vonal, ahol természete túlzásra hajlott volna. A Rab Ráby kis híján az, ami a Bánk bán a drámák és a Szózat a költemények közt; a magyarság egyik alapvető önkifejeződése. Ha Jókai gigantikus művéből csak ez az egy kötet maradt volna fenn, ez is elég volna, hogy szerzője a legnagyobb magyar írók közt szerepeljen. Érdekes, hogy ezt mégis (Mikszáth szószólása dacára is) nagyon kevesen tudják, a Rab Ráby nem szerepel az iskolában igen sok ajánlott és kötelező olvasmányul kijelölt Jókai-regény közt, és alig vették észre, hogy a nagy mesemondónak, új és régi földesurak nagy legendaszövőjének vannak ilyen hangjai is. Nem hiszem, hogy ez csak véletlen.
Ez a regény abban is erősen különbözik Jókai legtöbb alkotásától, hogy a főcselekményben igen kis szerepet játszik Jókai híres meseszövő fantáziája; a meseszövő fantázia csaknem teljesen az említett felesleges mellékcselekményre szorítkozik. A főcselekményben meglepő hűséggel követi forrását, ami nem más, mint a regény hősének, Ráby Mátyásnak emlékirata.
Ez az emlékirat német nyelven Strassburgban jelent meg, „a köztársaság ötödik esztendejében”, vagyis 1797-ben. Ha Jókai nem írt volna nagyszerű regényt belőle, akkor is többet kellene foglalkozni vele, mint ahogy eddig történt, sőt azt hiszem, le kellene fordítani, és ki kellene adni: lebilincselően érdekes olvasmány, és lesújtó, felháborító, felüvöltés nélkül el nem olvasható kordokumentum, ha csak részben is igaz az, amit előad (és semmi okunk nincs kételkedni abban, hogy nagyobbára az igazságot mondja el, bár egy beteg lelkű emigráns elkerülhetetlen hangulati fénytörésével nézve). A műről már a címe is mindent elmond: Justizmord und Regierungsgreuel in Ungarn und Österreich oder actenmässige Geschichte[1] stb. Justizmord und Regierungsgruel, még nem vagyunk messze az időben a fiatal Schiller drámáinak, a Haramiáknak, Ármány és szerelemnek, a Don Carlosnak a levegőjétől – sőt humanitárius idealizmus és rémromantika különös frigye, ami ezeknek a drámáknak a lényege, most szállt alá az alsóbb irodalomba, és került így át osztrák és magyar szellemű területre – ez a Schiller utáni pátosz Rab Ráby könyvének egyik oldala, ez lengi át a stilárisan is nemes és megragadó bevezetést. Durch Leiden mürbe, des Klagens müde, hätte ich ferner geschwiegen...,[2] de a másik oldala az actenmässige Geschichte, az aktaszerű történet, hátborzongatóan aktaszerű. Ráby Mátyás jogász volt, megszállott jogász, a jog és igazság mániákusa, és életrajza félelmetes jogi esetek, perek és döntések hosszú sorozata: Justizmord und Regierungsgruel. Az emberben leginkább a Gruel[3] szó marad meg.
Ráby Mátyás II. József korában élt. Ügyvéd volt. Sorsa és vérmérséklete úgy hozta magával, hogy mindig a szegények és jogtalanok jogát kellett védelmeznie, és mindig hiába. Egy kezdetben jelentéktelen tyúkpernek látszó ügy életének központi eszméjévé, rögeszméjévé és tragédiájává vált. A szentendrei városi tanács igazságtalanul adóztatta a szegény népet, különösen a teljesen védtelen Izbég jobbágyfalu lakosait. Ezeknek a védelmére kelt Ráby, és hogy erélyesebben harcolhasson, maga is Szentendrére ment lakni, házát ma is mindenki megnézheti ott. Ellensége eredetileg tehát nem is a nemesi Magyarország volt, hanem csak a zsírosparaszt, a kulák, de kiderült, hogy a kulákot nem lehet bántani anélkül, hogy az ember az egész társadalmi renddel harcba ne bonyolódjék. A szentendrei városi tanács vesztegetés útján a maga pártjára vonta a vármegyét, és Ráby nemsokára szembe találta magát az egész magyar nemességgel. Nem akarjuk részletezni a rengeteg elképesztő jogi cselvetést, amellyel útját állták, Jókai maga is jogász volt, és nagy élvezettel vette át ezeket regényébe. Elég az hozzá, hogy lassanként ellene fordították a népet, amelynek érdekében síkraszállt, kísérletet tettek, hogy megvesztegessék, agyonlőjék, hogy megmérgezzék, a császári Don Quijote, II. József hiába küldte legkülönfélébb utasításait híve és magyar paródiája érdekében, Rábyt bebörtönözték a vármegye tömlöcébe (a most idegenforgalmi célokra átrendezendő pesti vármegyeháznak, azt hiszem, ez a legnagyobb történelmi nevezetessége), és hiába jött el II. József személyesen, hogy kiszabadítsa, Ráby éveken át ott sínylődött. II. József halála után Rábynak végképp bealkonyult, II. Lipót eltiltotta, hogy őt is állandóan beadványokkal zaklassa, mint II. Józsefet. Ráby a forradalmi Franciaországba emigrált, és ott nyoma veszett.
Kétségtelen, hogy Ráby Mátyás querulans[4] volt, mindenben a maga és az erkölcsi világrend megsértését látta, mániákusan írta beadványai tömegét, ahová nézett, visszaéléseket látott, és az volt a rögeszméje, hogy neki kell mindent rendbe hozni – nem ritka embertípus, de a felvilágosodott abszolutizmus korában valószínűleg kortünet, a kor jellegzetes bolondja lehetett; újra csak Schillerre utalok, gondoljunk szívünk nagy Posa márkijára. De ez nem változtat azon, hogy ami vele történt, ha csak a fele is igaz, az Justizmord volt és Regierungsgreuel, a legirtózatosabb vádirat a nemesi Magyarország ellen, és erről szól Jókai regénye is.
Ez volt az anyag, amelyet Jókai készen kapott. Tisztában kell lenni azzal, hogy Ráby Mátyás története Jókait, az abszolút mesemondót, elsősorban mint téma ragadta meg; témai érdekességéért választotta, nem a benne levő szociális és politikai tanulságokért. (Aminthogy valószínűnek tartom, hogy a másik Mátyás, Lúdas Matyi is elsősorban mint téma, mint csattanós, jól feldolgozható anekdota ragadta meg Fazekas Mihály figyelmét.) Azok a regények, amelyeket Jókai a Rab Ráby születését megelőző és közvetlenül követő esztendőkben írt, egyáltalán nem tanúskodnak amellett, mintha Jókait az abban az időben amúgy is elaltatott jobbágyproblematika különösen foglalkoztatta volna, vagy mintha ebben az időben kritika támadt volna fel benne a régi, nemesi Magyarország intézményeivel szemben. A Rab Rábyt 1879-ben írta; 1876-ban írta a Régi jó táblabírákat, amelyben már csaknem mulattató naivitással védelmezte az elmúlt vármegyei világot; ami rossz volt akkoriban, azt mind aljas jövevények csinálták, mondja, a régi jó táblabírák maguk mind aranyszívűek voltak. 1877-ben jelent meg a Névtelen vár, a nemesi történelem legvédhetetlenebb mozzanatának, az 1809-es inszurrekciónak az apoteózisa, a Rab Rábyval körülbelül egy időben jelennek meg az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból és a Szabadság a hó alatt regények, amelyekben fantáziája a magyar valóságtól és általában minden valóságtól elszakadva csapong, és a Rab Ráby után már nem is ír több olyan regényt, amely a magyar társadalom és politikum problémáit érintené, teljesen elmerült a múltban és a földrajzi távolok felelőtlen színgazdagságában. Csak önéletrajzi természetű írásokban és az ugyancsak önéletrajzi Tengerszemű hölgyben beszél, nagyon stilizált és nagyon megbékélt formában, fiatalkorának immár oly távoli küzdelmeiről.
De egészen véletlenül mégsem szokott író témát választani. Akármilyen naiv és gyermeki volt Jókai sok tekintetben, mégis tisztában volt vele, mit implikál a Rab Ráby-téma. Tisztában volt vele, és nem is menekült előle. Témája nála egészen szokatlan módon megragadta; a forrásban adott tényeken alig változtatott. Ez nem lehet véletlen.
Mit változtatott mégis, művészi és világnézeti céljainak megfelelően, a készen kapott anyagon? Ez itt a kérdés. Mondom, nem sokat. Csak mint igazi művész és mint a nemzet választott legendaálmodója letisztította a járulékos elemet, és kiemelte a lényeget. Mindenekelőtt kissé átfésülte hősét. A querulans és patologikus vonásokat elhagyta (Jókai Rábyja nem csinál botrányt elsikkasztott itatóspapírokért és tollszárakért, mint a történelmi Ráby), szalonképessé tette, elhelyezte csodálatos és sokat bántalmazott hőseinek kissé egyarcú galériájában. Azután megfelelő ellenfélről gondoskodott. A történelmi Ráby egyes gazemberekkel és egyes intézményekkel áll szemben, külön fejezetben sorolja fel és denunciálja a felvilágosodott külföld számára azokat a törvényeket, amelyeket a magyarországi igazságszolgáltatásban és közigazgatásban elavultnak és embertelennek tart, ezenközben a nem-magyar, hanem közvetlenül Bécstől függő hatóságok működése ellen ugyanannyi, ha nem még több kifogása van. Jókainál
Rábynak egy nagy ellensége van: a vármegye, a nemesi Magyarország. Kis történetátszínezéssel még a gyűlölt Niczky gróf, a helytartótanács elnöke, Dugonics álnok rókája is jó magyar nemesember lesz, a Ráby elleni maffia legfőbb irányítója. Úgyhogy, ha csak a tényeket tekintjük, az a nemesi Magyarország, amelyet Jókai rajzol, még sötétebb annál, amelyet az elkeseredett emigráns Ráby írt meg.
Miért tette ezt az Egy magyar nábob és Az új földesúr szerzője? Mert művészi intuícióját megragadta a probléma, el nem engedte, és a probléma ebben a beállításban érvényesült csak teljes drámaiságában. Jókai Rab Rábyban be akarta mutatni a kuruc-labanc század legnagyobb magyar tragédiáját: ezen a végzet sújtotta földön humanitás és nemzeti eszme harcban állottak egymással. A nemzeti eszme összeforrott a nemességgel, amely a magyar hagyományok egyetlen tudatos hordozó rétege volt, viszont létkérdés volt a számára, hogy a nem-nemesi rétegeket kihasználja. A humanitás eszméje pedig az uralkodókkal forrt össze, III. Károllyal, Mária Teréziával, II. Józseffel, akik az elnyomott rétegeket pártfogolták, nem is annyira tiszta humanizmusból, mint hogy a nemességnek és ezzel a nemzeti ellenállásnak az erejét csökkentsék. Aki a humanitást választotta, szembekerült az előjogait védő magyar nemességgel, és aki a nemzetet választotta, szembekerült a legelemibb humanizmus követelményeivel; az alkotmány érdekében vívott küzdelmek teljesen múlttá váltak, nem esik nehezünkre, hogy teljes szívünkkel szegény Rab Rábynak adjunk igazat.