A lap feldolgozottságának foka

Róza

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Róza
szerző: Thury Zoltán

       Naláczy Dénes már délután frakkba öltözött s a fehér nyakkendőt a nagykabátja gallérjával takarva el, kószálni indult az utczára. Izgatott volt, bár mosolyogva tagadta le, ha brutálisan rátámadt egy-egy jó barát, hogy: - fél-e?

- Dehogy, ugy is mindegy. Ha agyon akarnak verni, ugyis agyonvernek.

Azonban estig még sok idő volt hátra s mintha vontatni kellett volna a félórákat. Alig mult el egy-egy. - Négy óra felé elhatározta, hogy átmegy Budára valami fürdőbe. Az ut oda meg vissza, meg a fürdés, ezalatt szép idő eltelik... A hidnál azonban leugrott a villamos kocsiról és felült egy másikra, a mi visszahozta. Sokkal türelmetlenebb volt, mintsem hogy lubiczkolni tudott volna a vizben. Inkább elnézett a szinház felé. Nem akart bemenni. Ugy gondolta, hogy körülkémleli kissé az épületet, hogy nincs-e rajta semmi különös. Csakugyan elsétált a szinház előtt és átment az utcza tulsó oldalára is, hogy onnan is lássa, de nem vett észre semmit, a mi különlegesen erre a napra tartoznék. Hátul vastag füstöt ontott ki magából a kémény, elől egy-egy ember jött ki a sötét csarnokból s jól megnézte még egyszer a jegyét, hogy vajjon nem adtak-e mást, mint a milyet kért s aztán elment ki-ki jobbra, balra. Egy szinházi szolga sört vitt be a szinpadi ajtón s ahogy nyilott az ajtó, durva, hangos kaczagás hallszott ki. A diszítők ugy látszik mulatnak. A szinház mellett egy virágos bolt volt. Kisasszony hajolt bele benne a kirakatba, egy másik leány nagy koszorut adott át neki s tartotta alul, mig bele akasztotta egy szögbe. Aztán még egyet hoztak elő a boltból, azt is kiakasztották és lenn a vörös posztón sok gyopár meg hosszu üvegekbe rakott rózsák között elteregették a szalagokat, hogy el lehessen olvasni az irást, a mi rajtuk állott.

A frakkos fiatalember bevárta, mig visszahuzódtak a kisasszonyok s átment a kirakat elé. Sejtette, hogy van valami köze a koszorukhoz. Végre is hát ebben az utczában nem járkál ez idő szerint más is, a kitől színdarabot játszanak este. Elolvasta a szalagokon a felirást és sietve tovább ment. Csakugyan neki szánták a koszorukat. Egyiket a kollégák, a másikat a rokonság. Ez kettő. Tudott azonban egy harmadikról is, azt is jelezték már jóelőre bizalmas mosolyokkal, hogy: - majd meglátja. Tudja az asztaltársaság, hogy mi a kötelessége. Tehát három. Most már nyugodtabban ment tovább s csendesen lenézte a népet, a melynek fogalma sincs arról, hogy ki jár közöttük.

Az idő is mulni kezdett. Öt óra lett. Nem volt éhes, de azért bement egy kávéházba és sok mindenfélét össze-visszagondolkozott, a mig kihült előtte a kávé s ugy megpihent az asztalkendőjén a kifli, a hogy odatette. - Siker - ugy látszik - lesz. Ezzel azonban nem tudott hosszasabban foglalkozni. Olyan közel volt már az előadáshoz, hogy nem törődött vele. Lesz, a hogy lesz, hanem azután... Végre is ez a darab mindenképen jelent valamit. Az sincs kizárva, hogy hirtelenében olyan hires emberré válik, a ki számot tesz lányos házaknál is. Rangbéli nők meghivják zsurra s kezdhet valamit. Okvetlenül pénzzel fog házasodni, berendezkedik polgáriasán. Különösen egy roppant nagy iróasztalt szeretett volna, hogy a ki bejön, az mindjárt lássa, hogy nem valami ügyvéddel, vagy efélével, hanem iróval van dolga. És minden szinháznak ad évenként egy-egy darabot. Könnyen ir. Éppen csak hogy megcsinálja a mesét, a többi már magától megy... Mindenekfölött azonban most már a legkomolyabban elhatározta, hogy elkergeti Rózát. A nyilvánosságé lesz az élete. Azzal hozakodnak majd folyton elő, hogy egy lánynyal lakik s az eféle viszony nem jó ajánlólevél az olyan fiatalembernek, a ki nemcsak hogy be akar lépni a világba, hanem a sikerhez illendő szerepre is vágyik. Lesz pénze és kifizeti Rózát.

Rózát egy kávéházból vitte haza magához. Nem egykönnyen. A lány inkább visszataszító volt, mintsem kedves s valami különös megvetéssel bánt el az irócskákkal, a kik a kávéskanalas veder és a likőrös palaczkok körül lebzseltek s vagy a szép stilussal, vagy pedig kanászos durvasággal akarták meghódítani. Egy mérnök volt a szeretője s kitartott mellette hüségesen, hanem a mikor azt áthelyezték a vidékre, körülnézett a fiuk között és Naláczyba kapaszkodott bele. Kellett neki valaki s azt a valakit a törzsvendégek közül kellett kiválasztani. Végre is nem mehet a másik kávéházba szeretőt keresni. - Különben nem igen volt terhére a fiunak. Pénz dolgában még ő állott szolgálatára néha apró kölcsönökkel, a melyeket azonban minden elsején pontosan visszakövetelt. A dolgaiba nem szólott bele. Elolvasgatta, a mit irt, de nem beszélt róla. Ha a fiatalember megkérdezte, hogy tetszett-e neki a novellája, kitérően felelt. - Ő ahhoz nem ért. Hogy tudna beleszólni ilyesmibe - s a mellett, mig a fiu ócska fehérnemüit foltozta, meg-megjelent az ajkai körül az a csendes mosolygás, a mivel az embere munkáját kisérte, mig az az asztal mellett fürgén irta tele a papirosokat. - A fiu se mondta, ő se, de ugy látszik, hogy nem valami tulságos tisztelettel viseltetett a szeretője munkája iránt. Egy derekasan megfoltozott hálóing föllelkesítette. Mosolygott rajta s mutatta: - Ugy-e erősebb, mint a mikor uj volt... Hanem a papirosok nem érdekelték.

A fiu ezek után ugy érezte, hogy a leány tulságosan müveletlen ő hozzá. Valami derék iparos ha elvenné, jól járna vele - s lassan-lassan konok és engesztelhetetlen ellenségei lettek egymásnak. Mintha mind a ketten vártak volna valamire, hogy felmondjanak egymásnak. Szerettek volna valami nagyot veszekedni. A fiatalember arra készült, hogy hozzávág valamit a lányhoz. A lavórt, a vizeskorsót vagy a kefét. Csak egy kicsi oka legyen reá. Szabadulni akart tőle mindenképen. Maga se tudta, hogy miért, de ugy érezte, mintha mindig zsandár állana a háta mögött... Mozogni se tudott tőle. Minden lépésével belebotlott s néha a hátán érezte a pillantását. S ha visszapillantott, azt látta, hogy a lány csendesen öltöget valami holmin s ugy el van foglalva, hogy észre se veszi, hogy ő is ott van a szobában. - Nem lehet ezt türni.

Miután az előadásnak vége volt, vacsorázni ment a szinészekkel. Ide persze nem vihette el a leányt, bár szörnyen bántotta az, hogy tósztokat fognak mondani rá, megdicsérik a munkáját - s a lány nem hallja. Pedig hát itt megtanulhatná, hogy az ilyen embert meg kell becsülni. Nem terem minden bokorban egy másik... A koszorukat különben hazaküldte már s a szinházban is hallhatta az a nőszemély, hogy hogyan tombolt a publikum.

Azt nem lehet letagadni. Különösen a harmadik felvonás után volt irtózatos a lárma... Nem hazudhatja le...

Egy kicsit bódultan ment haza. Bort is ivott, de inkább az szédítette el, hogy nagyon szépen megünnepelték a darabját. Sok iró volt a társaságban. Némelyiknek lesárgállott arczáról az irigység s egy-egy fakó szemből rááradt a féltékeny düh. Mindazonáltal nagyon szépeket mondtak neki. Már várta, hogy no most ki áll majd föl... Ragyogott az arcza s büszkén, a megelégedettség mámorával vágta bele otthon a zárba a kulcsot. Biztosra remélt legalább annyit, hogy ma este megvárja a leány. Mond neki legalább annyit, hogy ügyesen hajolt meg... Attól tartott tudniillik, hogy félszeg lesz - s erről semmit se beszéltek a vacsorán.

A leány azonban aludt. Egyik karja a feje alatt a párnába süppedt, a másikat pedig végighevertette a paplanon. Az ajtócsapásra éppen csak egy nagyobb lélekzetet vett, mintha jól akarna lakni a friss levegőből s egyenletesen, nyugodtan tovább szuszogott. A férfi megállott az ágy előtt és komoran bámult rá, magában pedig ingerülten mormogott: szemtelenség, szemtelenség. - A hogy ezt a meztelen karu lányt itt maga előtt feküdni látta, dühöngeni kezdett. - Ebadta, ebadta - s vagy háromszor is a hátára ütött, hogy ébredjen. Végre föltápászkodott a leány. Felült az ágyban és rábámult.

- Mit akarsz?

A fiu elfordult.

- Semmit. Ha azt sem tudod, hogy mit akarok, hát akkor nincs semmire szükségem. Végre is már másfél éve egymással élünk, hát részt vehetnél egy kicsit a dolgomban...

A leány fölvonta az egyik vállát a dus, nagy fekete hajáig és rábámult.

- Mit akarsz? Fölzavarod az embert, a mikor a legjobban alszik, aztán azt se tudom, hogy miért...

- Jól van no, csak aludj.

A leány hajlandónak is mutatkozott erre. Fészket gyurt magának a karjával a párnába s ujra lefeküdt. Már a szemeit is behunyta, de egyszerre csak mosolyogni kezdett s ujra felült az ágyban.

- Igen, a koszoruk. Hazahozta egy hordár... Holnap felakaszthatod a falra. Szépek...

A férfi arczán mosolygás szaladt végig...

- No és aztán... Egyéb nem volt szép?

- Mi?

- Az este, az egész este...

Vontatva felelt a leány:

- Szép. Szép, hanem hát nem értek én ahhoz. Egy ilyen kávésleány mit tudja, hogy ti hogy csináljátok. Én nagyon figyeltem, de mégse értek mindent. Ezt nem lehet nekem rossz néven venni. Kevés iskolát végeztem...

A fiu meg volt sértve. Türelmetlenül beszélt, hadonászott a karjaival.

- No hát mit nem értettél? Majd megmagyarázom.

A leány álmosan törülgette a szemeit s unta a beszédet.

- Azt se tudom, hogy a férj miért megy vissza az asszonyhoz. Nem magyarázod meg elég értelmesen. A többinek igen, a tanultabbaknak, hanem én nem értem. Jobb lett azóta az asszony, vagy aljasabb lett az ember? Hogy kerülnek össze? - Nem mondod, sehogyse mondod...

- Dehogy nem.

- Hát magyarázd egy kicsit.

A fiu kelletlenül nézett rá s vontatottan, kedvetlenül beszélt.

- Van hézag mindenben. Itt-ott egy kis hiba...

- Azt se értem, hogy minek tapsoltak olyan nagyon a harmadik felvonásban, a mikor az asszony olyan szépen beszél. Szép, szép, de nem mondd semmi érdemeset. - Mit akartál ott... Csupa szó. Vártam, hogy valami következzék már.

- Hiszen következett. Visszaveszi az ura...

- Abból következett? Minek?

- Tulságosan kritikus vagy.

- Dehogy, csakhogy ha nem értem, hát nem mondhatom neked, hogy tetszett. Én nem akarok neked ilyen csunyán hazudni. Az ember igy az üzletben hozzászokik ahhoz, hogy mindennek tudja az okát. - Rumot hozok fel, mert elfogyott, több czukrot rakok ki, mert több a vendég... Mert, mert, mindig egy mert... Hanem ebben a te szindarabodban, a hogy az ember odáig jut, hogy mert, hát mindjárt megakad. Nem ugy mondom, mintha rontani akarnám a kedvedet, hanem mert ugy érzem...

- Jó, jó...

A fiu kiabálva dobálta le magáról a kabátot, meg a mellényt.

- Beszélsz a levegőbe. Mit értesz te ahhoz.

- Hiszen nem is mondom.

A fiu dühösen pislogott reá. Utálta - s elfordulva tőle, most már ujra kiabált.

- Unom a komédiádat. Tartsd meg a véleményedet. Az irodalomba beleszólnak már a kasszirlányok is.

S most már véglegesen elhatározta, hogy kilódítja holnap.