Révész Béla
| Révész Béla szerző: Krúdy Gyula |
Egy író, akivel nem lehet egyetlen téli délután végezni: a kályha mellett, a karosszékben, ahol az ember ilyen hóeséses időben barátkozni szeret régi és új írókkal és mire megérkezik a dudorászó alkonyat: átlapozott egy-egy írói életen, régi ismerősön, ifjúkori rajongáson vagy bölcs baráton... Révész Bélához kevés egy délután, az olvasó visszatér hozzá, amikor már azt hitte, hogy kezet fogott vele, darab időre elbúcsúzott a különös írótól, újra csak utána megy, mint valami szokatlan, új látásokra és jelenésekre tanító prófétának, akinek szemével nézni eleinte nyugtalanító, kényelmetlen, kizökkentő mindenből, ami idáig megszokott, kényelmes, komótos nézése volt az embernek. Révész Béla az új «Jelenések»-et írja könyveiben, mint valamely őszülő János apostol, befelé síró Jeremiás, a modern világ oroszlánvermébe pottyant Dániel.
Bizonyos, hogy minden nehéz és idegesítő, ami új, a köznapitól eltérő. Révész is inkább zavarba hozza az olvasót, mint barátkoztatja, amikor könyvének, a «Negyvenöt miniatűrnek» első oldalain járunk. Mit akar ez az új szemű ember, aki szinte az imádott hús, a bálványozott ruha helyett az emberek mezítelen idegeit és zörgő csontjait látja, mintha megadatott volna neki az a kivételes szerencse, hogy a mesebeli király pápaszemén át nézegesse a világot? Mit akar ez az író, aki álmosító vagy andalgó mesemondás helyett oly rejtélyes útra viszi a szavakat, mondatokat, hogy néha nyüzsögnek azok, mint a hangyák a hátgerincben, máskor oly hirtelen megvilágosodnak, mint a falevelek, amelyekre rásüt a nap? Mit akar ez az író, aki szerelmet, szeretkezést, dalt, forradalmat, vágyakozást, nagy és kis érzelmet olyan egykedvű vonásokkal rajzol meg, amilyen a lábnyom, amely a homokban maradt az elment ember után, amilyen a repülő madárnak a képe a levegőben, amilyen a hangnak láthatatlan rezgése a hegedű környékén, amilyen az ember, ha félig behunyt szempillákkal nézzük őt közelről vagy hangtalan, süket messziből látócsövön át...
Alaposan végig kell menni Révész Bélának minden faragványos során, az óracsináló gondosságával szerkesztett mondatán, a középkori művész aggodalmasságával használt jelzőjén, hasonlatán, hogy megérthessük ezt az új emberlátást, különös világnézést, valósággá válott álmodozást... Igen, ez a helyes: - álomlátásokat vesz át Révész Béla nyitott szemmel, mert mindennapi ember legfeljebb álmában láthat olyan dolgokat, amilyeneket ő legtöbbnyire papirosra vet. A mozgásnak, az életnek, a csóknak és szenvedélynek oly jelenségeit, árnyékvonalait vagy belsőségeit mutogatja ez az író a tollával, amelyet még a legmodernebb festőművészet sem tudott idáig, legfeljebb azok, akik csöndes napokban még csendesebb házakban megrajzolni merték az álmaikat. Azért nem is lehet Révész Bélát a legmodernebb írónak mondani, mint az érthetetlenek mondják, mert hisz ő a legrégibb csodálatosságnak, amelyet az ember magában hordoz, az álomlátásnak is talált szavakat.
A prózát író költő ebben a könyvében talán a legjobbat válogatta össze, amit eddig írt. Régente is kedvelője a különös szavaknak, az éjféli fogalmaknak, a tornyok magasságában vagy a börtönök sötétségében járó gondolatoknak, de most már az új könyvében szinte kezdettől fogva karonfogva jár mindazzal, ami sejtelem, ami alig látható, ami alig hallható a legmindennapibb életben. Az ő hősei egytől-egyig normális, józan emberek, tiszták, mint az acélmetszetek, mégis annyi rejtelem, csodálatosság veszi őket körül, hogy az ember gondolkozóba esik az író felett: vajon ezeket az embereket látta valóban két látó szemével, vagy pedig azokat, akiket ezeknek az embereknek helyébe álmodott? «Az ív», a «Marada vendéglő», «A betyár»: figurák gyűjteménye, amelyek a valóságban is bizonyosan feltalálhatók, csak az író nézi őket olyan elmélyült, ruhán, húson átható tekintettel, mint varázsló látja meg az elásott kincset, a nyugtalankodó holtat, a buzogó forrást a föld mélyében. Talán még azt is tudja róluk, hogy mit álmodnak a hosszú éjszakákon, de ezt már nem mondja el róluk. Nyilván, úgy kell lenni, mint Révész Béla mondja; hogy a kameás kezűek, a pomádés hajúak a halott királyságra gondolnak a Marada vendéglőben; a kisleány udvarlás nélkül, a karnak egy varázslatos lendületére is bevonul férfiával az erdőbe, ahol a fába vésett szívek tanítják meg arra, hogy miként kell szeretni; Hrúz Mária, Petőfi Sándor édesanyja kis tót cseléd korában is szent, szép és szomorú volt: - mert másképpen senki sem tudná megfejteni az ő álomvilágbeli alakjait, csak ő, aki magában, mélységes csöndjében megteremtette őket.
És még egy sajátságos, szinte másvilágias sejtés vesz rajtunk erőt, amint beljebb és beljebb hatolunk abban az álomvilágban, amelyre Révész Béla vezet: - mintha jönne velünk egy halott is, akinek Révész Béla, leginkább mutogatja a különös, eleven, rendkívüli világot... Mintha titkon egy holtat is akarna mulattatni szenvedélyes vagy elringató jelzőivel és hasonlataival... Mintha egy holtember is az olvasói közé számítana, aki ugyancsak másféle szemmel nézi a világot, mint a legtöbb jelenlévő... Ez a titokzatos olvasó pedig nem más, mint szeretett barátunk, Ady Endre, aki egykor a téli estéken, kis korcsmában vagy dalos csarnokban szívesen rábízta magát a «Miniatűrök» szerzőjére, hogy lásson és gondolkozzon helyette is. - Ennek a józan, bús álomlátónak az új könyve volt mostanában a legjobb élményem, midőn a téli hónap múlását, az alkonyat jöttét könyvek mellett várom.