A lap feldolgozottságának foka

Régi urak, régi cselédek, régi rablók

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Régi urak, régi cselédek, régi rablók
szerző: Mikszáth Kálmán

                                    (Beszéli: Eötvös Károly)


       Hallod-e, palóc fiam! Te abban a bolond vármegyében odahaza, ahol széles tót kalapban jár a rabló, és zsendicét früstököl, vacsorázik, talán nem is hallottad hírét Sobrinak?

De ha a Sobriét hallottad volna is, a Hunkár Tóni bácsiét bizonyosan nem hallottad!

Hát olyan inszurgens vitéz volt az, öcsém, fiatal korában, hogy hét vármegyére szólt a vitézsége. Regék nőttek mögötte a földből, amelyet sarkantyús lábával megtaposott ő, és a huszárja, Farkas Pál nevezetű.

Azt beszélték az inszurgens tábortüzeknél, hogy a francia császár ki akarta cserélni a mi császárunktól, az öreg Ferenctől - s egy regementet ígért érte, hanem a császár két regementet kért - hát a dolog abban maradt. Ez persze csak mesebeszéd volt. Hanem neked elég az, palóc, hogy megértsed, mekkora vitéz lehetett Hunkár Antal. Hát ugye elég?

Ez a Farkas Pali vén fickó volt már, s ott őszült meg az ura mellett, de jól is bánt vele Hunkár Antal. Egy koszton voltak együtt mindig.

A győri csatában golyóktól, kardcsapásoktól találva összerogyott Hunkár Antal, élettelenül, piros vére megfestette a füvet nagy darabon, és összefolyt a Farkas Páléval, mert a vén huszár is ott feküdt nem messzire, halálos sebektől borítva, mert kutya erős csatapaté volt az... Hej, kemény gyerekek voltak azok... akármit beszélnek is a szegény inszurgensekről ezek a gyámoltalan Fraknóiak... mesterségre ketyeg azoknak, hidd el, a masinájuk, amelyen a történelmet fércelik...

Hát mondom, amint így feküsznek véresen, haldokolva, Farkas Pál kínjaiban is siet még odakúszni a vérpatakban holtnak hitt urához, s ráfeküdt... úgy bizony, palóc... ráfeküdt, hogy a testével eltakarja még akkor is, nehogy futó lovak megtapossák ura testét.

Ilyen volt Farkas Pál, egy körömnyivel se kicsinyebb, mint a gazdája.

Azt kérdezed: meghalt-e Hunkár Antal? Dehogy halt meg, dehogy. Nem olyan könnyen ment ki még akkoriban a lélek az emberekből, mint most. Mert erősebb volt az ember is, a lélek is.

Nem halt biz' az - aminthogy éppen egy későbbi esetét akarom nektek elmondani, hogy ím a rendőrséget ócsároljátok itt. Mindig olyan veszett rossz volt az!

Jegyezzétek meg magatoknak, hogy mindenki halandó a világon, csak két ember nem: Bizay és Thaisz.

Ezekre senki sem emlékszik mióta vannak - és senki sem fogja megérni azt, hogy már nem lesznek.

Hát minek az a hiábavaló rugaszkodás?

Hiszen megcsinálta azt Hunkár Antal is... vagy igaz, nem mondtam el.

Hát igen. Dunántúli ember úgyis tudja, ha másképp nem, pendeles korából, hogy az öreg Hunkárt megrabolta egyszer Sobri. Aki pedig nem dunántúli ember, az úgyse érdemli meg, hogy elmondjam.

El sem mondom. Csak azt jegyzem meg, hogy Sobri gyöngéden, finoman, udvariasan vette el a pénzét, úgyszólván emlékül, mert régenten a rablógyilkosokban is több ildomosság volt - mint most azokban néha, akik őket fogdossák.

Hunkár megcsóválta a fejét, mikor kirabolták. S elment a szolgabíróhoz, aki keresztfia volt:

- Hallod-e, Laci öcsém - mondá neki mosolyogva -, azok a gazemberek megtréfáltak, megraboltak, hát azt mondom neked, édes keresztfiam, hogy az ellopott holmim elő legyen egy hét múlva. Küldd el a hajdúddal mához egy hétig, mihelyt visszavetted Sobriéktól. Nem én... Nem is szólnék egy szót sem, ha a feleségem gyűrűjét is el nem veszik az imposztorok.

- Hja, bátyám, nem olyan könnyen megy az!

- Nem-e? - mondja Hunkár. - Hát akkor mért fizetne benneteket a vármegye? Ne bolondozz, fiacskám, jobban tudom én azt, mint te... Csak te küldjed a tárgyaimat... mindig otthon vagyok délután.

- De bátyám...

- Nem lehet, édes fiam, szívesebben adnék hosszabb terminust... de tudod a feleségem gyűrűje miatt...

Egy álló hétig várt Hunkár Antal. A hetedik napon megkérdezte a huszárjától:

- Hoztak-e valamit a szolgabírótól?

- Semmit se hoztak - szólt Farkas Pál.

- Se nem üzentek?

- Se nem üzentek.

- No, hát az is jó. Akkor hát hozd elé a mentémet, öreg, azután vedd ki az ünnepi öltözetemet a kasznyiból. Mert Bécsbe megyünk, öreg.

Felment Bécsbe. Ott aztán felhúzta a ráncos kordován csizmát, a brokát dolmányt, és az ezüstgombos mentét panyókára, felkötötte a régi rézzel vert fringiát, s úgy csörtetett be a császári rezidenciába, hogy eresszék be a császárhoz egy-két szóra, mivelhogy ő az a bizonyos Hunkár Antal.

A császár emlékezett nevére, s nagy kegyelemben fogadta.

- Milyen kívánsága van? - kérdé tőle nyájasan.

Az öreg inszurgens hátrarántotta a mentét, azután végig simogatva a csörömpölő fringiát az oldalán, recsegő kevély hangon mondá:

- Fölséges uram! Én ezzel a karddal védelmeztem meg Felséged trónját Napóleon hadseregei ellen, s fölséged egész kormánya most nem tud engem megvédelmezni egypár tolvaj ellen. Ezt akartam fölségednek mondani. Aláz' szolgája!

Meghajtotta magát, s szép csendesen fölpakolt, és hazajött.

S többet sohase hozta elő, hogy valaha valamijét ellopták.

Megadta magát a sorsának.

Mi pedig adjuk át magunkat annak a tudatnak, hogy a régi jó urak és velök a régi jó szolgák már kihaltak - de a régi rossz rendőrség, az halhatatlan.

Ne izéljetek hát, kérlek, ezzel a szegény Thaisz Lexivel.