Régi toronytetők között
| Régi toronytetők között szerző: Krúdy Gyula |
Kedves, emlékszel-e a régi toronyszobára, ahol az éji mécs égett Szent Veronika képe alatt, és a szomszédban laktak az öreg harangok az ódon tornyokban?
Szent Veronikán kívül ezek az öreg harangok voltak abban az időben egyetlen ismerőseink. Jobbról emelkedett a barátok vörösbarna sisakú tornya, és benne a három kis harang nekünk harangozott reggel, délben, este. És litániára.
Szép öreg torony volt ez. Én a barátok tornyát szerettem legjobban, mert egy pohos vén püspökhöz hasonlított, aki valamikor a középkorban háborúba megy az eretnek ellen, és ezért hadi süveget nyomott a fejére. Vörösbarna, megkopott derekán a rozsdás toronyerkély szakasztott olyan, mint valami hadi öv, és hogy a lábán sarkantyú volt, azt nem láttuk, de bizonyosan tudtuk.
Estefelé és éjjel szeme is volt a toronynak. Igaz, hogy csak egy, de az nagy, kerek, gömbölyű, szem volt, amellyel kíváncsian nézett szét a magas háztetők fölött, és talán látta is az eseményeket, amelyek a környéken, környékbeli házakban történtek.
Benézett a mély, nedves udvarokba, ahol a kőkockákon olyan barázdákat vontak az emberek lépései, akik innen már elmentek, hogy szinte azt lehetett gondolni, hogy a földkerekség valamennyi embere ezekből a házakból ment ki a kőkockákon. Egy darabig visszajöttek a csurgó ereszek alatt, és a sárkányfejű régi esőcsatorna mellett ellépkedtek. De aztán egyszer nem jöttek többé vissza... De azóta is mindig mennek kifelé a bolthajtásos kapun, ahonnan az út lefelé visz a völgybe, ahol a régi kisváros fekszik. És a városon alul a temető kőfala látszik.
A félszemű öreg püspöknek temérdek emléke lehetett azokról az emberekről, akiket a mély, nedves udvarokon és a kis lakásokban látott, ahol cserepes virág is akadt egynémelyik ablakban.
Bizonyosan ismerte már a nagyapját is a "Béka" kocsmárosának, aki a sarkon lakott, és a falra egy söröshordó volt festve, amelyről habzó sör ömlött. De ismerte Gunsztot is, mint e városrész legelőkelőbb polgárát - a sajtkereskedőt. A fakó és szagos emberke okozta azt, hogy a városrészben csupa sajtszagú aprópénz került forgalomba, míg a "Béka" kocsmárosa arról gondoskodott, hogy a pénztelen embereknek is jusson valami a szagokból: pörköltszagot árasztván a térre, a nedves, mély udvarokba, de még a szomszédos utcácskákba is. Aki egyszer megérezte ezt a kocsmaszagot, amely abban az időben (az éhes fiatalkorban) nem volt egészen kellemetlennek mondható, az sohasem felejtette el a "Béka" szagát. Ha sötét éjfélen, idegen országból és bekötött szemmel odavezetnének egyszer arra a tájra - nyomban meg tudnám mondani, hogy a régi toronytetők között vagyunk, a félszemű vén püspök közelében, ahol Máriám imádkozott Szent Veronika képe alatt a toronyszobában.
Nagyon is valószínű, hogy a vörös sisakos toronynak is tetszett a "Béka" pörköltillata, mert alkonyattal, amikor a lila színű és aranybarna árnyak mint valami füstölőből szállongtak felfelé az öreg torony alakja fölé, és a "Béká"-ban főzni kezdtek, a félszemű püspök lassan kidugta orrát a félhomályból, sőt láthatóvá lett félig nyitott szája is, sőt mintha a másik, nem létező szemével is hunyorított volna a sötétbe borult keleti oldalon. Bizonyos, ó, egészen bizonyos, hogy a vén püspök egykor nagyon szerette a hasát, hiszen vörösbarna színe, pohos alakja is erről tesz jelentést.
A Szent Veronika képétől jobbra eső ablaknál, ahonnan a legközelebbi látnivaló a sajtkereskedő házán levő szélkakas volt (mennyit néztük ezt a sajtszagú madarat!), egy másik torony állott, olyan egyenesen, mint a gyertyaszál, szegény kis bogaram őt választotta tornyául, az egyenesen álló, tiszta és szinte kiszáradt soványságú torony sohasem látszott tudomást venni azon szegény kis nőről, aki megtévelyedésében egy diákhoz költözött a régi toronytetők közé.
Nem, ez a torony sohasem bocsátott meg Máriának. Állt fenséggel, mozdulatlanul, mint egy sovány apáca, aki a szigorú kolostori életben tökéletesen elfelejtette, hogy egykor nő volt, és a férfiak szeme mohón tapadt gömbölyded idomaira.
Elfeledte, elfeledte...
Ridegen és röviden harangozott azoknak, akiket sohasem láthattunk a toronyszobából: sóhajtozó, fiatal apácanövendékeknek, de hajh, olyan éjszakákon, amikor a hold vérvörös tányérja az éjben, mint egy afrikai mór vérbe borult szeme, hosszadalmasan nézte a gyertyaegyenességű Angelika-tornyot és környékét, olyankor tudtuk, hogy mit gondolnak, mit sóhajtoznak odalent a torony alatt azok, akik ébren vannak és álmodnak.
A kiszáradt és csontos torony kiállta a vérvörös hold éjféli látogatását, anélkül hogy jelt adott volna magáról, habár ugyanakkor egy diák is fuvolázott egy toronyszobában, és a flóta hangjai belopózkodtak még a sokgyerekes családanyához is, aki a földszinten kitárta az ablakot, és hallgatózott.
Csak a torony maradt mozdulatlan, kérlelhetetlen.
Sőt, mintha megnyúlt, megnövekedett volna ilyenkor, mint egy ég felé mutató ujj. A mennybe mutatott, míg lábánál a pokol után sóhajtottak...
Jövel, gyönyörűséges nyári éjjel, és szólalj meg újra, elefántcsont fuvola, amelyből legszebben a mély hangok hallatszottak!
Jöjj, te ifjú, bolond éjszaka, midőn a zárda növendékeinek a szerelem dalát fújtam teli tüdőből és hosszadalmasan, és a dalban, az éjben, a holdvilágos éjfélben egy női hangot hallottunk, amelyről nem lehetett megállapítani, hogy kacagás-e vagy zokogás, vagy talán mind a kettő egyszerre.
S ilyenformán sohasem lett barátnénkká szent Angelika tornya a szélkakas felől, bár nagyon szerettem volna pártfogóul megnyerni szegény Máriám számára.
De hadd beszéljek most róla, a romba dőlt, félig leégett és elhagyatott toronyról is, amely nem messzire a félszemű püspöktől, egy girbegörbe kis utcácska közepén állott, amely a hegyoldalban húzódott meg, és benne földszintes házak voltak, amelyeknek csak tetőjük volt új, a tetők egyszerre égtek le a toronnyal.
A házak régi, vasrostélyos, középkori házak voltak, és bizonnyal szent életű népek lakták őket akkor, amidőn újak voltak. De azóta a torony leégett, alatta nem miséznek; áll egymagában üszkösen és romba dőlten; udvarát felverte a gaz, és a harangjai helyén a csókák költenek; a fél oldalára támaszkodik, és danol, amikor a szél végigzúg folyosóin,
És körülötte az új tetejű, régi házakból is dal és zene hangzik fel éjszakánként, mint afféle rossz hírű utcácskákból szokás, ahol a kapuk fölött vörös lámpást himbál az éji szél.
Hogy történt, hogy nem történt: a tornyot, amely egykor Mária Magdolna tiszteletére építtetett, és bazaltkockáin szent életű zárdaszüzek térdepeltek és vezekeltek azért a bűnért, amelyet sohasem követtek el, de amelyet még mindig elkövethetnek - (vagy talán azért sanyargatták magukat, mert jólesett vágyakozó testüket gyötörni azzal az érzéssel, hogy bűnösök?) -, a tornyot ott feledték, midőn az leégett. A régi legenda egy fiatal apácát okoz a tűzvészért, aki őrültségében üszköt vetett a toronyra, de akármint volt is ez a dolog, a szent lelkek és a szent testek elrepültek e helyről, mint karvalytól megriasztott galambok.
A torony egyedül maradt, és állt, álldogált az esőben és szélben, és senkinek sem szólaltak meg többé harangjai. Angelika tornya bizonnyal tudomást sem vett elbukott kartársáról, és a félszemű püspök sem blamírozhatta magát azzal, hogy egy bűnbe esett tornyot észrevegyen. Amíg él Gunszt, a sajtkereskedő, és a "Béká"-ban a jó illatú pörköltet főzik, nem kell félteni a pohos tornyot, megtalálja ő a maga mulatságát.
Ilyenformán aztán lassanként mindenféle gyülevész nép bátorkodott megtelepedni a torony körül, amelyet pedig a legszebb asszonyról neveztek el. Mindenféle siserahad költözött a hegyoldali görbe utcácskába, muzsikusok és táncosok, bűnösök és ártatlanok, vétkes nők és vétkezett öregasszonyok - s a lámpást meggyújtották a kapu fölött.
Egy szent életű toronyról nem tételezhető fel más, mint az, hogy eleinte nagyon felháborodott azon a változáson, amely a környékén történt. Talán búgott is együtt a széllel az innen elment fehér lelkek után, és a sokat hallott apácazsolozsmákat fújdogálta válaszul a medvetáncoltatók dallamaira.
Eleinte... De az arany is megolvad a tűzben. S az idők folyamán a csonka torony mindinkább engedett abból, hogy szigorúsággal és önkínzással nemesítse magányos életét.
Talán akadt egy dal, amely neki is megtetszett?
Talán látott egy táncot, amely felébresztette a figyelmét?
Vagy egy lány ment végig a girbegörbe utcán, amelynek gránitköveit még az apácák köntöse csiszolta simára, most pedig magas sarkú cipők koptatnak lyukassá - egy lány ment arra sírva csalfa kedvese után, és a vén torony kőszíve megengesztelődött az igaz érzés láttára?
És azt morogta magában:
"Érzések is vannak a világon? Ejnye, ezt eddig nem is tudtam. Ismerkedjünk meg azokkal az érzésekkel!"
Így történt, vagy legalábbis így kellett történni, hogy az üszkös, vén torony külsőleg mindinkább hasonlítani kezdett egy vén, jókedvű korhelyhez, aki reggelig szokott táncolni a lámpásos házakban, míg nappal csendesen szundikál helyén. A víg nők, akik a torony körül laktak, bizonyára pártfogójuknak választották a vén tornyot, és azóta ismét van neki hivatala. S talán nem is kívánkozik többé vissza egykori társaihoz, a félszemű püspökhöz és Szent Angelikához.
Elzüllött.
Kedves, emlékszel-e a vén toronyszobára, ahol az éji mécs égett Szent Veronika képe alatt, és a szomszédban laktak az öreg harangok az ódon tornyokban?