Régi rege

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Régi rege
szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső
(Verses jelenet)[1]

XV. Lajos korabeli szoba. - A kandallóban erősen ég a tűz. -
Tél van. Az agg márkiné zsöllyében ül, térdén egy könyv: unatkozik.
 
A szolga - (bejelenti):
A gróf úr.
 
A márkiné:
Csakhogy látom végre ismét.
Ön érzi, hogy él régi híve is még.
Ma, látja, nyugtalanul vártam önre,
Hisz máskor olyan pontosan köszönt be;
S oly bús vagyok ez este, érthetetlen.
Üljünk le és csevegjünk el mi ketten
A kályhatűznél.
 
A gróf - (kezet csókol és leül):
Én is bús vagyok.
Elvégre erre ősz hajunk nagy ok
A fiatalok vígak és enyelgők;
Derült egükön illanók a felhők.
S futnak bolondul álmaik után!
Nekünk a kedv fűtőanyag csupán,
A bánatunk öl s nem hagy el soha,
Ránk nő, akár vén fára a moha,
Míg küszködünk remegve, összetörten...
Aztán ma Armont-tal is összejöttem,
Feltúrtuk a múlt lomha parazsát
S életre kelt sok régi nő s barát!
Azóta árnyékként bolyongni látom
Távolba lengő, eltűnt ifjúságom.
Szívemben a múlt munkás férge őröl,
Jöjjön csevegjünk a letűnt időről.
 
A márkiné:
Ó én is úgy fázom ma reggel óta
A szél fütyülve csapkod rá a hóra
Korunkban a bús tél agyunkra száll
S e fagy hideg, akárcsak a halál.
Csevegjen. Egy friss, forró, ifjú emlék,
Felszítja agg szívünk kihűlt szerelmét.
Egy kis verőfény ez...
 
A gróf:
Bús téli nap.
Nincs tüze sápadt sugarainak.
 
A márkiné:
Ó mondjon el valami vad kalandot,
Hisz ön párbajhős volt, valódi bajnok,
Fékezhetetlen, lángoló fiú,
Gazdag s becsületére is hiú:
Botrányt kavart nem egyszer és a férjek
Miatta gyakran harcporondra léptek.
Azt is tudom - egy hölgy megsúgta halkan -
Ön volt ama nagy ellenállhatatlan.
Apród, vidám, könnyű s előkelő,
Aszfaltbetyár, kardhős, bajkeverő;
Sőt négy havig csücsült, mert egy parasztot,
Egy együgyü parasztot felakasztott,
Mivel csinos, ifjú volt asszonya.
Paraszti nőért, ó ilyet soha!
S négy hónapig ült, - már, szavamra, kár!
Ha dús főrangú hölgy lett volna már...
Mondjon tehát galans históriát,
Csillogjon a romantikus világ
S a férj találja a hőst, hogy berobban,
A hagyományos vén szekrénysarokban.
 
A gróf:
Mást nem szeret, csak az előkelőek?
Én látja szeretem mind-mind a nőket.
Azt kérdezem, hogy csinos-e, nem-e,
A szépségnek nincs őse és neve.
 
A márkiné:
Az ön szerelme végtelen banális.
S a múltja másra vall, de bárhogy áll is,
Gróf út meséljen mindent rendre, - tessék.
 
A gróf:
Ha ön kívánja, nékem kötelesség.
Bizony igaz - fájdalmasan panaszlom -
Az Isten azt akarja, mit az asszony. -
Hogy ifjan az udvarhoz felkerültem,
Mindjárt csalódás settengett körültem.
Először is Paulé grófnőt szerettem,
Azt hittem, ő majd nem lesz érdemetlen...
S egy este más ölén találtam őt. -
Szívem vérzett, fejem bánatba főtt
Két hónapig! Az udvar és a város
Jól mulatott. E nép bizony sajátos.
Fütyül a bajra s tapsol a sikernek.
Megcsalva álltam künn, mint árva gyermek,
De jött helyette más és újra ketten
Osztozkodtunk a furcsa szerelemben,
Én s egy költő, ki firkált pauza nélkül,
Lehozva minden csillagot az égrül
A kedvesének. - A költőt kihívtam,
De ő a párbajt megtagadta nyíltan
És egy lapos szonettel állt elébem,
Bolondnak híva isteni dühében.
Így zárult a regény, szabály szerint;
Ma nem szeretek egyet, ámde mind;
A jelszavam a régi példaszó:
"Bolond, ki bízik" - s ez megnyugtató.
 
A márkiné:
De mondja grófom, így beszélt-e ön,
Mikor letérdelt, lázban, epedőn
S egy hölgy fülébe súgta lágy szavát?
 
A gróf:
Nem, ámde azt valljuk be legalább,
Hogy végleg elkényeztettük a nőket.
A dal meg a bók tette tönkre őket.
A verscsinálók, a finomkodók,
kikből a mázos bók csakúgy csorog,
És így a költészet cukros viéztül
A nő saját bájába beleszédül.
A nő nem is szeret. - Szív néki nem kell;
Mit tenne a húsz éves szerelemmel,
A szenttel, amely a szűz ifjúé?
Az ideálja a kiélt rué.
Aki az utcán lángot kelt a nőkben,
Láttára mind megindul, visszadöbben,
Mert az az úr - mindenki tudja róla -
Franciaország első csábítója!
Nem fiatal, jeles s cseppet se hercig...
Dehogy, csak élt, győzött, ez, ami tetszik.
Ez az a furcsa és bogos talány;
Ezért bukik el annyiszor a lány!
De hgoyha egy fiú véletlenül
Szerény csók-alamizsnáért hevül,
A lány nevet csak a naiv bolondon...
Nem egyről szólok, általába mondom.
 
A márkiné:
Köszönöm. Ó ön mindig oly figyelmes.
De rajtam a sor, jó lesz, ha figyelmez...
Egy vén, de húsra éhes, béna róka,
Egy éjjel éhesen bolygott a hóba;
Ment és fejét a múlt emléki fúrták,
Hogy fogta meg egy este künn a pulykát,
S hogy kapta el futtában a nyuszit.
Vén volt szegény, megtörte már a sok gond,
Koplal sokat, jólétbe nem úszik.
Egyszerre csak egy jó prédát megorront,
Tűz gyullad a szemén, vad vágyat érez,
Meglátja, hogy a vén mohos falon
Tyúknép búj össze, egy egész halom,
De már az ipsze gyáva és nehézkes
S bár vágya nagy és éhezik szegény,
Szól: "Zsenge... fogja meg ifjabb legény."
 
A gróf:
Ön bánt, de felelek szavaira:
Mellettem szól: Sámson és Delila
S Herakles, aki a rokkához áll.
 
A márkiné:
Ó ez sötét egy szerelem-morál!
 
A gróf:
Nem. Kétfelé vágott gyümölcs a férfi.
Megy a világba; százszor megkísérli,
Hogy megtalálja a másik felét,
A véletlen vezrli s félve lép,
Vakon szalad nem tudja, hol a párja
S csak ritka, aki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem.
Akit kerestem teljes életemben
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyúlnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat.
 
A márkiné:
Ez vigasz, ámde csúnyán vétkezett ön
És most bűnhődni fog majd érte kellőn.
Gróf, tudja-e, vajjon minő maga?
A szíve a fukar bezárt laka.
Az úr ön; és ha látogatni jönnek,
Azt véli rablókkal lesz dolga önnek,
S csak ócska lomtárt, rongyot mutogat.
De hagyjuk el e bohóságokat!
Minden fukarnál van egy kicsi láda
És mindenik szívnek van drágasága!
Mi van szívében? Egy butuska lány
Arcképe, akiért égett talán?
Úgy-e, pirul mélyen, ha rája gondol?
De visszatér ez emlék árnya sokszor
És nézzük e bús régi képeket,
Mik elmaradtak a hátunk megett;
Oly édes e bohóság s mégis úgy fáj.
Egy este, hogy ködös már a borult táj,
Bezárkózunk s vágyat, szívet kitárunk.
Nézzük szegny, elhervadott virágunk,
S érezzük a tavasz szent illatát!
A néma csenden egy hang szárnyal át,
A régi emlékek bús raja hozza.
Csókot nyomunk a holt virágsziromra
És a szívünkbe gyökeredzik ekkor.
Bizony, ha bánatot hoz az öregkor
Beillatozza lelkünk az üde
Szent fiatalság örök parfüme.
 
A gróf:
Való! S szívembe csendesen suhanva
Egy emlék ébred épp e pillanatba;
Elmondom önnek rendre asszonyom,
De kérni öntől most csak azt fogom,
Hogy tiszta vallomásomnak fejében,
Ön kezdje.
 
A márkiné:
Ó gróf, ezt akartam éppen.
Bús, egyszerű történet ez bizony csak,
De sok emléke a bús ifjúkornak,
Csak édesebb lesz a múló idővel
S akár a vénülő bor, új erőt nyer.
Jól tudja ön, hogy milyen az efféle:
Minden leánynak van ilyen regénye.
És minden asszony kettőt-hármat őröz,
Nekem csak egy volt s a tűnő időhöz
Hozzája nőtt, megfogta a szívem;
Ma is vezrli életem híven.
Tizennyolc éves voltam, ifjú lány;
Mohón faltam regényt regény után;
Sokat merengtem a vén ősi parkon,
A fűz alatt ért a rejtelmes alkony
S figyeltem arra, vágyva mit beszél
A holdas ágakon a röpke szél,
És vártam őt, akit az ifjú lelkek,
A férfit, kit az ég nekem teremtett!
Aztán, akit koholtam álmaimban,
Egy nap megérkezett hódítva, ifjan...
Lázas szívem gyönyörbe reszketett.
Szépnek talált a férfi engemet...
Másnap tovább ment! Vége, semmi sincs más,
Egy néma csók, egy égő kézszorítás,
Egy elfelejtett, végtelen tekintet
Azt mondta, szép vagyok s búcsúra intett,
Nem tartott többre egy fabúbunál,
De én hiszem, hogy Isten bosszút áll!
Azt mondjátok, a nő szerelme átok,
Szeszélyes ábránd? mind a ti hibátok!
Mert tud szeretni, szívének bolondja,
De jő a férfi s lelkét elrabolja!
Ó én hiszkeny ábrándos bolond!
De önt untatja ez, látom mosolyg...
Szóval soká vártam, szívet ki hoz!...
Így mentem férjhez én a márkihoz...
De most bevallom, őt jobban szerettem!
Most látta szívem, végre ismer engem.
Beszéljen.
 
A gróf - (mosolyogva):
Én is vallomást tegyek?
 
A márkiné:
Ne tréfázzék, mert nem nyer így kegyet
Maga rossz, kőszívű, érzéktelen.
 
A gróf:
Bretagneba történt e kaland velem,
A rémuralomkor volt. Akkoron
Emlékszem, Stofflet volt parancsnokom.
És itt kezdődik a kalandos álom.
Már áthaladtunk ekkor a Loire-on,
és ott maradtunk árván szétszakasztva,
Pár jó barát, a táj néhány parasztja,
Alig száz ember és én, a vezér,
Rosszul födött a cserje s faüreg,
Hátrálni kezdtünk csendesen ezér
S beszüntettük végtére a tüzet.
Hozzája láttunk már a vigadáshoz,
Mikor a bokrokon egy kékkabátos
Kopódzkodott föl hozzánk fondor ésszel
S utamba állva rám lőtt nyomba kétszer,
Bezúztam a fejét, lehullt a hitvány,
De két golyótól vérzett a lapickám
És senki sem volt már ott. Ezután
Lovamra kaptam, emgsarkantyúzám,
Kantáreresztve száguldtam tovább,
Mint a bolond a pusztaságon át.
S kifáradottan, nyögve, összetörve
Véres ruhával hulltam egy gödörbe.
De nemsokára a szemembe fény tűz
Egy kunyhót látok, valami felé űz
És zörgetek ott: "A király nevébe!"
Meggémberedve estem földre végre
S hörögve nyúltam el a küszöbén.
Azt sem tudom, mikor keltem föl én,
Ám hogy ocsúdtam, hízelegve lágyan
Ölelt körül pihés, kényelmes ágyam.
Jó emberek sürögtek tette készen
És izgatottan lesték ébredésem.
S mitn pulykarajba könnyű kis madár
A nagy bretónok közt imbolyogva jár
Egy kis leány (alig tizenhat éves).
Hogy néz reám, mily andalogva lépdes!
Fején picinyke, kedves női sapka,
Alatta selymes szőke hajfonatja.
Királyi kincset értek fürtjei!
A keze, lába olyan hercegi,
Hogy amint néztem szép finom fejét én,
Szeplőt találtam anyja jó erényén.
S kövér öregjének cseppet se hittem,
Oly annyira nem volt meg e kicsinyben!
Ágyamnál ült három nap, négy bús éjjel
És őrködött aggódó szenvedéllyel.
Felállt, leült, máskor előre görnyedt,
Kezébe tartva a vén imakönyvet
S imádkozott, gyógyuljon a sebem.
Vagy más miatt? Majd ringva csendesen
Jött, tipegett, mint eltűnő igézet,
Aranynézésével mosolygva nézett
Megvillogtatva sárga sasszemét,
Hol lopva égett titkos büszkeség.
És most bevallom, hogy reám talált ön,
Megdobbant a szívem, öreg barátnőm,
Mert láttam újra a tekintetet,
Amit reám a kis leány vetett...
Oly ifjú, bájos volt ő, esküszöm,
Áttörtem volna érte a tűzön.
Szerelmes voltam, égő, büszke vágyú...
Azonban egy reggel dörgött az ágyú.
Lihegve, sápadtan nyitott be a gazdám:
"A kékkabátosok, most fusson aztán!" -
Még gyönge, fáradt voltam, amidőn
Történt ez, ámde sürgetett időm.
S mint kürtre felneszel a ló vigyázva.
Fejembe szállt a mámor harci láza;
De hogy kiléptem, talpig feketében
Könnyes szemekkel jött a lány elébem,
Aztán tartotta a kengyelvasam.
Én mint lovag meghajtottam magam
S a homlokát megcsókoltam szerényen,
A lányka hátrált, azt érezve: szégyen.
Lányos szemével villámos tüzet szór:
"Uram", kiált és visszadöbben ekkor.
Csalatkoztam bizony, e szende nő
Arisztokrata volt s előkelő.
S fizettem volna akkor bármi árt,
Ha nem sértem meg e főúri lányt,
Ki bújni jött csupán e pórcsaládhoz,
Míg apjával küzdött a kékkabátos.
S mi furcsán engeszteltem ki szívét!
(Igaz, fejembe zúgott ezidétt
A Don Quichotte s több más kalandregény.)
Leszálltam és letérdepeltem én
A lány elé, ily szókra nyitva számat:
"Kegyes kisasszonyom ezer bocsánat,
E csókot - s hinni kell igaz szavamba -
Nem egy kalandos kéjenc ajka adta,
Hanem, ha úgy tetszik - a vőlegénye.
Majd visszatérek egykor s itt fogom
Keresni e szerelmi zálogom."
"Legyen", kiált a lány s örül szegényke.
És felsegél, kezével csókokat dob.
"Menjen, most megbocsátom a kalandot,
De hitvesem, remélem, visszajon."
Én mentem.
 
A márkiné - (szomorún):
És sosem tért vissza ön?
 
A gróf:
Én istenem! Nem. Hogy miért, miért nem?
Így gondolkoztam: Ő lángolna értem,
Kit alig láttam egy pár röpke percig?
S kétkedtem, hgoy nekem a lányka tetszik.
Aztán soká haboztam. Hátha késő?
Tán rátalálok a leányra és ő
Családi körben ül, mint jó anya.
És egy bolond szeles, hamar szava
Kétségtelen már átszállt a fülén
S ma távol emlékképen él üdén,
Mint édes ábránd, illattestes álom,
S vaj ott lakik-e s ha nem, hol találom?
Nem csalt-e meg a lány? Nem jobb-e, szebb-e
Megőrizni emléklit a szívembe.
Inkább úgy látni, hogy lelkembe festem
S nem visszamenni egy hűs, lomha esten
S kiábrándulást lelni legfölebb.
Éljen szívembe a szent bűvölet,
Mint bús öröm, mitől sajog a lelkünk,
Mint kósza üdv, mely súrolt s csendben eltűnt.
 
A márkiné - (zokogó hangon):
De hátha várta a szegény leányka?
Az isten tudja! S nem ment vissza, látja.
 
A gróf:
Ön azt hiszi bűn nyomja a szívem?
 
A márkiné:
Emlékezik, mit mondott: "Azt hiszem,
Hogy kétfelé vágott gyümölcs a férfi
Megy a világba, százszor megkísérti,
Hogy megtalálja a másik felét.
A véletlen vezérli s félve lép,
Vakon szalad, nem tudja, hol a párja
S csak ritka, aki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem,
Akit kerestem teljes életemben,
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyúlnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat."
Igen, de későn édes gróf uram.
 
A gróf:
Sír márkiné? Az égre...
 
A márkiné:
Csakugyan.
Ismertem e leányt, kiről beszélt
És meghatott regénye, csak ezért
Könnyeztem érte.
 
A gróf:
Ön volt a leány,
Ki szóba volt.
 
A márkiné:
Jól emlékszik reám.
 
A márkiné: (egy pillanatnyi csend után):
(A gróf térdre hull és kezet csókol neki. -
Nagyon meg van hatva.)
 
Elég, elég. Elmúlt a rózsakor
Erünkbe nem a vágyak láza forr,
Ha látna más, nevetne jól ezen,
Keljen fel, a regénk bevégezem.
lelkemmel a múltakba szállok át
És átadom szerelmi zálogát,
Már nem vagyok kis lányka, már merem.
 
(Homlokon csókolja. Azután szomorú mosollyal mondja)
 
Szegény, szegény csókunk, de tűztelen.