Régi hölgy a Kékszalagban
| Régi hölgy a Kékszalagban szerző: Krúdy Gyula |
1
A fogadó a Kékszalaghoz volt címezve, és emberemlékezet óta nászutasok szálltak meg benne.
Öreg bérszolga szedte össze az ajtók elé állított női cipőcskéket és a férfibakancsokat, amelyek még a küszöbön kívül is egymás mondanivalóira látszottak fülelni, azzal a megható figyelemmel, amely a nászutasokat jellemzi, amikor fontosnak, életbe vágó jelentőségűnek látszik minden csacsi szó, amelyet egymással közölnek.
Mondom, a bérszolga öreg ember volt, aki legfeljebb akkor hajolt le szemével a kulcslyukhoz, ha odabévülről verekedés hangjai hallatszottak, de egyébként már nem törődött az utasok négyszemközti cselekedeteivel.
Ugyancsak blazírt kedélyű férfiú volt a fogadós, bizonyos Kraváll úr, aki a vonatok érkezése idején régi megszokásból császárkabátban, hajadonfővel lesbe állott, pedig az omnibusz többnyire üresen érkezett. Azok a vendégek, akik a Kékszalagban megszállottak, nem szerették magukat mutogatni a nyilvánosság előtt; kerülő utakon, gyalogösvényen, a kert alatt vagy zárt kocsiban szoktak megérkezni a Kékszalagba, holott az omnibuszban piros bársonyból való pamlag és aranyrámás tükör volt. A fogadós mégis felvette a császárkabátot, mert azelőtt tanár volt egy kereskedelmi iskolában, és titokban azt várta, hogy egyszer valaki tudakozódik tőle a “helyi viszonyokról”, a városka “nevezetességeiről”, a kirándulásra alkalmas helyekről, vagy pláne a helybeli megbízható cégekről.
Sokáig várakozott erre, míg egyszer végre Zsanét megérkezett Budapestről.
Zsanét, érzelmes utazónő módjára, első fertályórában arcképeket rakott az éjjeliszekrénykére a sarokszobában (a numero 100-ban), amelyben megszállott. A leánya és a veje arcképét, Piriét és Gusztávét, akik éppen nászúton jártak, és “mamájuk”-nak ebben a határszéli fogadóban adtak találkozót. Az arcképek zöld bőrbe voltak kötve, és mindenütt felállíthatók voltak, ahol Zsanét szemügyre óhajtotta venni “gyermekeit”. Ahol könnyezni, imádkozni lehetett, akár vonaton, akár hajón, akár a nászutasok fogadójában, a Kékszalagban. (Piri abban a ruhájában volt a fotográfián, amelyet legjobban kedvelt: fehér pettyes, sötétkék ponzséban. Gusztáv bár régen leszokott róla: dragonyos hadnagyi uniformisban feszült; szőke ember volt, mint egy osztrák arisztokrata, és a fényképen is egy bécsi fényképészműterem címe volt.) Ez a két arckép volt, amely az utóbbi időben Zsanétet mindenfelé elkísérte, védelmezte az álmatlan éjszakákon, és figyelmeztette gondolatai irányára, ha gondolatai nőies szeszéllyel tán másfelé is elcsapongtak volna “gyermekei”-től.
Zsanét természetesen olyan bokáig érő felöltőben érkezett, amilyen senkinek se volt a nászutasok közül. (Jobbára a középosztályból való utazók szállottak a Kékszalaghoz: varrónők és civilbe öltözött fináncok - mond magában Zsanét, amikor a földszinti, barna fával bevont és egérszagú ebédlőben körülnézett, foglyot evett, mert éppen őszre járt, és a fogolypecsenye akkor is élvezhető, ha nem a legfrissebb; egy kis palack, zöld kupakos egri veres bort bontatott fel a kellnerrel, és minden tragikusság nélkül, inkább csendes unalommal üldögélt a nászutasok között, akiknek tán nem is volt egészen rendben a házassági levelük.) Alighogy elharangozták a nyolcat a “Slósszbergen”: a kis ebédlőben sorjában elaludtak a lámpák, mert az utazó párok korán visszavonultak szobáikba; - nálunk mindenki korán fekszik - mond a kis termetű pincér, amikor a félig megmaradt tartalmú borospalackba fogvájót tűzött (persze a dugóba), hogy a palack másnap felismerhető legyen, és “brossírozta” a delnőt az ebédlőajtóig, amint az kék fátyolos útikalapjában, fehér blúza és rövid pepita szoknyája felett begombolta a testhezálló köpönyeget, pedig csak az első emeletre volt menendő. A folyosóra, amelyen Zsanét végigment, éppen akkor dobálták ki az ajtók mögül a cipőket, majd megfordultak záraikban a kulcsok, és Zsanét a folyosó piros szőnyegén a vele született tisztasági ösztönénél fogva: megemelte a köpenye szárnyát, hogy még véletlenül se érjen hozzá ruhájával az olcsó külsejű, készen vásárolt, női cipőkhöz, amelyeket “otthon” Zsanét a szobalányának se engedne a lábára.
- Nem csodálkoztam volna, ha az itteni hölgyek között Mancival, a kalaposnémmal találkoztam volna - írta útinaplójába Zsanét, midőn mindennapi teendőjét elvégezte. - A Postában bizonyára másféle vendégek vannak.
2
Az éj hosszú volt, és a holdvilág az ablakpárkányra ült.
Lehet, hogy a Kékszalag földszinti szobáiban vannak zsalugáterek, fatáblák az ablakon, hogy ne legyen szemtanúja minden jövő-kelő az eseményeknek, amelyek a Kékszalag szobáiban történnek; de az emeleten, ahol a helybeli polgárok kandi tekintetétől nem kellett tartani: olyan rongyos függöny fedte az ablakot, mintha senki se járt volna a háztetőkön, amelyek az ablakot környékezték.
Ha egy kéményseprőnek eszébe jutna a Kékszalaggal szomszédos házikó kéményéből kidugni a fejét: kényelmesen végignézhette volna Zsanét éji “toálettírozását”. (Igaz, hogy a függöny színe és mintája egyezett a matracéval, de ez már nem sokat változtatott a dolgon.)
Zsanét legelőször köpönyegét vette le, de nem helyezte azt a szekrénybe, hanem keze ügyébe fektette egy alacsony hátú, de kényelmesen terpeszkedő fotelba, amelyben bizonyára olyan emberek üldögéltek valaha, valamikor, akik elnyújtott lábszáraikban szerettek gyönyörködni, kifényesített lábtyűiket szemmel tartani. Ezután a kalapra került volna sor más körülmények között, de az ablakon betekintő holdvilág miatt Zsanét még egy darabig fején tartotta a kalapot, csak a fátyolkát tűrte fel az utazókalap karimájára, mert bármily finom szövésű volt a fátyol: zavarta abban a teendőjében, amellyel táskájából elővont tükrében nézegette arcát. Zavarta a fátyol az éjiszekrényre készített két arckép nézdelésében is, mert a képeknek új pozíciót állított, hogy majdan az ágy párnájáról is szemmel tarthassa Pirit (Görényi cs. és kir. udv. szállító műterméből), valamint a szőke hadnagyot, aki helyett gallérjára varrott aranycsillagai, valamint paszomántjai mondtak el mindent.
Ekkor a derékövre került a sor, amely férfiasan, tenyérnyi széles bőrből készült, antik csaton csattan. Mint egy paradicsomi kígyó nyúlt el az öv a díványka karján, amely ugyanolyan piros bársonnyal volt behúzva, mint az omnibusz pamlaga. Lehetséges, hogy az omnibusszal csereviszonyban van a numero 100. A pamlagnak néha kimenője van a vasúti állomáshoz, és körülnéz a nagyvilágban. Mit is csinálna, ha mindig a nászutasok egyazon mondanivalóit hallgatná: “Egyetlenem, vesse le a cipőjét!” És más hasonló kétértelműségeket. De most senki se dorombolt megelégedése jeléül a pamlagról, amikor Zsanét a derékövet kéretlenül levetette, holott talán nemrégiben is egy tábornok térdepelt lampasszos nadrágjában a pamlag előtt egy másik hölgy derékövének megoldása miatt. (Zsanét, mióta lányát férjhez adta, a férfiakra való gondolataiban gyakran szerepeltetett tábornokot vagy más, hasonló rangú, magas állású tisztviselőt. Nőies érzése azt súgta neki, hogy már csak ilyen férfi illene mellé annyi “kófic gigerli” után, mint általában azokról a férfiakról gondolkozott, akik életében megjelengettek, egyet-kettőt pedertek a bajszukon, kettőt-hármat hazudtak, talán mindig ugyanazt, amit más nőknek is hazudni szoktak, aztán továbbmentek, mint akik dolgukat elvégezték. De egy tábornok nem megy tovább... Honnan vette ezt a gondolatát Zsanét? Minden nőnek vannak megfejthetetlen babonái.)
Az öv megoldása után a rövid utazószoknya megbontására került a sor. A szoknya oldalt zárult, elöl két füles zsebe volt, mint a köténynek vagy a turistaszoknyának. Derékban három kapocs, lejjebb nyolc kapocs zárta a szoknyát, amely angol kelméből készült, férfiszabász szabta, mint akár egy nadrágot, ugyanezért kifogástalan volt. A szoknyát kirázta az ablakon Zsanét, mert szobalányra ilyesmit nem bíz egy asszony, aki ismeri a cselédek hanyagságát. Az embernek magának kell elsősorban vigyázni a ruhájára, ha azt akarja, hogy az mindig kifogástalan állapotban legyen. A hosszú férfinyakkendőt, amelyet Zsanét viselt: levetés után éppen olyan gondosan kell összehajtani, mint férjétől látta ezt valaha. Az elsőrangú kereskedésekben külön dobozt adnak a nyakkendőhöz. Zsanétnek volt ilyen doboza, és a nyakkendőt kisimítva tette a helyére. A fehér blúz után az alsószoknyáját oldotta meg Zsanét. Az alsószoknya zsinórral volt derekára kötve, a kötés csokorra ment, és csak egyetlen kézmozdulatot kellett tenni, hogy a zsinór meghúzásával engedjen az alsószoknya. De ez a szoknyakötés mégis különbözött az úgynevezett francia kötéstől, amelyet cipőzsinórján alkalmazott Zsanét. A zsinórokra általában nagyon vigyázott hölgyünk. Sohase látszott ki szoknyája alól valamely zsinórnak a vége, amely körülmény már annyi női kudarcot okozott. Térdig érő, rózsaszínű, fodros, selymes holmicska volt az alsószoknya: valaha sokan kérték emléktárgyul, de Zsanét ismerte a férfiakat, sohasem adott senkinek alsószoknyát, mert nem akarta, hogy a férfiak más nőnek ajándékozzák majd az ő fehérneműjét. Ha már nem menekülhetett az esdeklések elől: inkább adott egy inget emlékbe. Igaz, hogy olyan finom inget, amelyet egy dohányszelencébe be lehetett zárni. Az ilyen kiváló ing miatt nem kellett szégyenkezni, bárki is venné valaha kezébe. A Zsanét név koszorúcskába volt a mellen kihímezve. Nem olyan sok Zsanét van az országban, hogy az inget akárki viselhesse.
Zsanét, bár a divat változhatott, mindig hosszú fűzőt viselt, amely félig elrejté kebleit, és a térd felett körülbelül egy arasznyira végződött. Nem minden nő tud ilyen fűzőt viselni. És bármily feszesnek látszott a fűző, Zsanét egy szalagocska megoldása után egyetlen kézmozdulattal hántotta le azt testéről, miközben a pompás kapcsok ropogtak, mint a sortűz. Éj volt, csend volt, hallani lehetett volna a Kékszalag fogadóban az ilyen fűzőropogást, ha valakinek a jelenlévő hölgyek közül hasonló fűző lett volna derekán. De hát némely nők kendővel kötik fel a keblüket, mint a szoptatós dajkák - gondolta magában Zsanét, és össze¬csavargatván a fűzőt, ingben, kalapban, nadrágocskában végigsétált a szobán. Némely nők a nadrágocskát a fűző felett kötik meg, de Zsanét hál’ istennek olyan karcsú volt, hogy csak a téli, barchentből való, hosszú szárú nadrágját kötötte a fűző felett. Mindig elég ruganyosnak, egészségesnek, kifogástalannak érezte magát, mint egy hajadon leány, aki hírből sem ismeri a testi nyavalyákat, megfázásokat, görcsöket és más hasonló betegségeket. A nadrágocska csak dísz volt nyáridőben. Arra az esetre nézve, ha vasúti szerencsétlenség történne, és kéretlenül levetkőztetnék az embert a többi holt utassal együtt.
Delhölgyként, hogy bármely utazási könyvben vagy illemtanban bátran szerepet vállalhatna: intézte eddigi dolgait Zsanét, amíg kagylóból és gyöngyből formált utazókalapját fején tartotta.
De nemsokára elkövetkezett ideje a kalap letételének, mégpedig abban a percben, amint az ingváltásra kerül a sor, mert az inget mégis a fejen át kell levetni és felvenni. Habár a női inget a térden át is le lehetne bocsátani, de úriasszony ezt nem teszi, miután az inget másodszor is fel akarja venni. Ebben a kérdésben, mint sok más kérdésben, a hagyomány és a meg¬szo¬kottság döntött. Zsanét másnap is fel akarta venni az inget, azért azt kellően megszellőztetve magán, kebelrészén át betekingetett annak fehérségére; majd a hátsó ingmezőt előrekor¬mányozta, ugyancsak szemlét tartott az ing belsejében. Valóban fel is fedezett a ráncok és gyűrődések között valamit, amelynek elcsípéséhez előbb megnyálazta mutató- és hüvelykujját. A vadászat nem sikerült nyomban, mert Zsanét az alacsony fotelkébe telepedett, és a sötétzöld, aranyszálakkal díszített harisnyán, sőt a harisnya lehúzása, kifordítása után annak belsejében is összevont szemöldökkel, bosszús arccal kutatott a kis idegen után, amelynek első pillanatban sikerült elugrania az ujjak elől. Nem lett volna igazi asszony Zsanét, ha abbahagyja a vadászatot. Végre is a félcipő bélésében sikerült megcsípni a hívatlan vendéget, amely meglátogathatja a hercegnőket éppen úgy, mint a koldusasszonyokat. Egy alkalmatlan bolháért már nagyobb események is történtek a világon. Zsanét tehát nem volt egészen igazságos, amikor magában a tisztátalan fogadót szidta, ahol természetszerűleg van bolha, mert ott annyi mindenféle nő megfordul. Ezzel szemben jókora bolha (valószínűleg hím állat) volt a vadászat eredménye, és a bolha további sorsát sejtheti, aki Zsanétot eddig ismerte.
Elkövetkezett a perc, amikor a szarvasbőrből és fókabőrből kombinált félcipőt, magas, francia sarkával az ajtó elé kellett állítani. Nemcsak azért, hogy a Samu bácsi néven emlegetett bér¬szolga keféivel munkába vegye, hisz Zsanét úgy tudott lépni, mint mindazok a kisasszonyok, akik nevelőintézetben tanultak meg járni-kelni, hanem azért is, mert a levetett cipőivel nem illik egy szobában aludni úrinőnek. Ezenkívül volt némi hiúság is a cipő kiállításában, azok közé a cipők közé a folyosón, amely cipőkről messziről látszott, hogy bazáráruk, amelyeket minden gyári lerakatban tucatszámra árulnak, nyelvükön “szabott ár”, és senki se törődik többé velük, legfeljebb a viselőjük, miután a boltból kimentek. Ha végigmenne valaki éjfélkor a Kékszalag fogadó folyosóján: nyomban megállapíthatja, mely ajtó mögött alszik a vérbeli úri dáma.
3
Alig tette ki cipőjét Zsanét a folyosóra, alig vetett egy kémlelő pillantást az ágy alá, alig kulcsolta esti imádságra a kezét, amikor már felébredtek azok az éji hangok, amelyek a Kékszalaghoz hasonló fogadó környékén az álommal együtt érkeznek.
Legelőször az ablak felől hallatszott valamely hang, mintha valaki bemászott volna a szomszéd háztetőről, ahonnan a kémény árnyékából eddig Zsanétot leste. A holdvilágban egy árnyék ment tova, nyilván a tyúkól létráján ereszkedett le, mert egy kakas álmában mondott valamit a szomszéd házban tyúkjainak, amelyek között aludt. - Tudtam! - gondolta majdnem elkeseredve Zsanét. - Vidéken mindig meglesi a fogadós vendégeit - és Kraváll úr császár¬kabátjára gondolt, amely egy érdemtelen leskelődőt mutatott ünnepélyes díszben, holott a potrohos vendéglős a tyúkól tetején leskelődik.
Ámde jöttek újabb hangok is. Valahol, talán éppen a szomszéd szobában, kinyitott valaki egy szekrényajtót, mintha a szekrényben elhelyezkedett, ócska, bizonyára zálogban itt maradott kabátok között akarna átbújni a falon valaki, hogy Zsanét szobájába hatoljon, míg eltévedt valamely régi fuvaroskabátban, és az esőszagú lebernyegből nem tudott többé kijönni. - Tudtam! - gondolta Zsanét - valami holdkóros ember mindig akadt a vidéki fogadókban, ahol megszállottam. - A harmadik hang persze az ajtó előtt keletkezett, ahová mezítláb jött valaki, megállott, ráfülelt a fülelő kis cipőkre, lehajolt hozzájuk, és megnézte a cipész nevét a cipő belsejében. - Nézheted, Korponaitól való - gondolta magában Zsanét.
De arra már nem volt elkészülve, ami ezután történt.
Valaki kísértetiesen kopogni kezdett, mintha egy szemfödővel ütögetné az ajtót, mint egy másvilági ember, hogy nagyobb zajt ne okozzon, de mégis jelt adjon magáról. Zsanét kiszállott tehát az ágyból, felvette előkészített köpönyegét, és az utazótáskájából előkereste azt a pár férficsizmát, amelyet vejétől, a szőke hadnagytól kért kölcsön. Lovaglócsizma volt. Sigorszky-féle csizma, amilyent a beretvált arcú dragonyosezredben, az Ernő főhercegről elnevezett ezredben és a Prohászka gyalogezredben is használtak ez idő tájt, nem volt magyaros szabása, mint a ráncos huszárcsizmának, olyan volt a formája, mintha egyetlen darab bőrből szabták volna, és Zsanét magával hordozta a csizmát, mert gondos, előrelátó asszony volt. A két csizmát darab ideig elgondolkozva nézegette, aztán rövid habozás után az ajtaja elé, a küszöbre helyezte a csizmapárt.
- Nem tehettem másként - mondta másnap, midőn veje és leánya megérkezett a Kékszalagba, és Zsanét elmesélte éjszakai kalandját. - Régebben a megboldogult papa combig érő lovagló¬csizmáit hordtam magammal utazásaimban, de a papa csizmáitól már senki se félt.