Régi dicsőségünk
szerző: Vajda János
Beborult az ég fölöttem,
És nem láthatom azokat
Az örök hír jeleiként
Ragyogó szép csillagokat.
Nem nézek én most az égre,
Sem a föld sötét méhébe,
Belenézek Magyarország
Szép történetes könyvébe.
Magyarok történetkönyve
Hiszen úgyis épen olyan,
Mint a félig sötétült ég
Csillagokkal kirakottan.
A tejút a Hunyadiak
Dicső kora, egyik-másik
Órjás csillag a magasban
A sok közül alig látszik.
Olykor-olykor le-lehull egy
Közülök nagy szégyenébe.
Mert a csillag azért ragyog,
Hogy a föld bámulja, nézze.
Vezetője legyen a föld
Eltévedett vándorának;
- S a magyar nép még nevét sem
Tudja sok szép csillagának!
A nap eltűnt, itt az éjjel,
Vége a nap munkájának;
Előttem a történetkönyv
Nagy csillagbetűi állnak.
Visszamegyek gyönyörködni
A gazdagabb mult időbe,
Látom Belgrádnál rohanni
Nagy Hunyadit a törökre!
Belgrád vára előttem van,
Tornya, háza elég számos;
Körülötte a török had,
Mint egy mozgó nagyobb város.
Egész templom a sátora
Gőgös Mahomet császárnak,
Lábaihoz könyörögni
Rémült fejedelmek járnak.
Tündér Konstantinápolynak
Nagy hatalmu hóditója
Gondolkozik, nagyralátó
Reményein ringatózva:
"Valamint egy úr az égben,
Egy úr legyen itt a földön!
Egy próféta, egy Mahomet...
Európát romba döntöm!"
Európa elhalványult,
Mint szóval riasztott gyermek,
Ijedtében a magyarnak
Segítséget adni sem mert.
Vagy tán akkor elismerte,
Mit oly régen elfelejtett,
Hogy senkire - ha együtt tart -
Nem szorul a magyar nemzet!
Szegény magyar, jaj neked már!
Nem ijedsz-e sok kutyától,
Melyeket a nagy Mahomet
Ezrivel hozott magával?
Hogy majd őket fölhizlalja
Legyilkolt hitetlen véren,
Hallod, mily vadul vonítnak
Előre kiéhezetten?
Köszörülik fogaikat
Éhdühökben csattogatva;
Meg-megdörren egy rémséges
Ágyu-szörnyeteg morajja,
Melyeket húsz arab sárkány
Rohanva hurcol - kevélyen,
A remegő lég felhője
Sietve fut el az égen...
És helyette füst borítja
Az elnémult egek boltját;
Nem akar tán látni többet
Az isten se, Magyarország?
Nem hagyott el: képe ott van
Fiaid bátor szivében;
Minek volna más segítség?
Ismer téged már az Isten!
"Allah!" hangzik háromszor száz
Ezer ember ajakáról.
"Éljen a király! a haza!"
Nem is hallik ki a várból.
Mahomet császár utolsó
Rohamát most parancsolja,
Haragban tajtékzó ajkkal
Ott van a legelső sorban.
Már a bástyán hadakoznak,
A toronyban ing a zászló;
Egy merész erős törökkel
Küzd a magyar zászlótartó,
Egyik sem bir a másikkal...
Mig a magyar átkarolva
A törököt, lerántja az
Utcakőre a zászlóval.
Megpillantja ezen közben
Nagy Hunyadi Mahmud császárt;
Titkos öröm gyúl szivében
Látva azt, mit oly régen várt...
Kirohanást parancsol most
Tizszer is kevesb hadának.
Azt gondolnád, szemtelenség,
Ha magyarok nem volnának!
"Ma Belgrádon, Budán holnap,
Azután Bécs, végre Páris", -
Mondod-e még nagy Mahomet?
Ingadozik hadad máris!
Fuss ameddig futhatsz vissza!
És ha kedved tartja másszor,
Meghódítni a világot
Kezdd a gyöngébb oldaláról!...
- Magyarok történetkönyve
Be nehéz olvasni téged...
Alig bírható örömnek
Vagy nagy búnak kínja éget!
Mahomet császár emlékül
Szemén haza egy sebet vitt,
Oly szép volt mellette a könny,
Mit Hunyadi halálán sírt!...