Régi arcképekhez
| Régi arcképekhez szerző: Kaffka Margit |
Milyen helyes csöppség! Kis tömpe lábod
Hogy terpeszted az első új nadrágba!
Kis totyogósom, a gombos cipőkkel!
Mért ráncolod úgy össze homlokod? -
- Mesélik: egyszer nagy karéj kalácsot
Majszolva az utcaajtóba ültél,
Egy gaz darázs járt arra, megkívánta,
Le is ült rá, de jaj, nem a kalácsot,
Piros gyüszüszád harapta dagadtra.
Te ott ültél rémülten, keseregve,
Fényes szemedből csurgó, nagy könnyekkel...
Én akkor, - szó ami szó, - már nagyocska
Leány lehettem, táncórákra jártam,
S ha láttalak vó'n bömbölni, szép fiúcska,
Hozzád anyásan lehajoltam volna
Síró szemed, kis orrod megtörülni.
Ez iskolai ünnepély a zöldben.
- A tanító bácsi pálcával int,
Te hátrább állsz, s szelíden iparkodol
Kidugni arcocskád két nyegle váll közt.
Komoly, kedves fej már e kis diáké.
- Akkor volt, úgye, hogy naplót vezettél
Jegyezve mindég apró rossz szokásod,
Titkos betűt írtál be, vagy keresztet,
S figyelted a naptárban, hogy javulsz-é?
Te kezdődtél már itt, rád ösmerek.
...Én? - Kisvárosban szólt-szapult, anyányi
Lány voltam akkor, nyugtalan, kacér,
Világgá küldtem első árva kérőm,
Bár szörnyen féltem, sohse visznek férjhez.
Itt már kamasz. Izmos, busa legényke,
Sok torna- s bajnokverseny győztese,
Önképzőkörben nem költő-zseni,
"Abszolút geométriárul" olvas,
Az osztályfőnök sincs tisztába véle,
Nem figyel az órán, s hogyha kihívják,
Az eredményt más módra hozza ki.
- Az első bakfis derekához nyúlt már,
De érettségi bankett hajnalán
Forró szégyennel, dúltan megy haza,
S megesküszik, hogy "soha-soha többet!"
...Nekem már akkor megvolt a fiam.
Ni, hogy felnyurgult! Egyetemi polgár.
A nyakkendője byroni kötésű,
- Az ismeretelmélet fogta meg,
Lényeget kutat, s a léten borong.
Így kilendülve milyen is lehettél?
- Sok "szabadság"-gal, sok "eszmecseré"-vel
Élted hű-hós, diák-leány szerelmed,
Beszereztél te is lázt, forradalmat,
A nyárspolgári morál megvetését,
S jaj, csöpp hián bizony, tuberkulózist.
...Akkor, futtában láttuk egyszer egymást,
És meg se láttuk. Milyen messze voltunk!
"Kevés időm van!" - gondoltam, s lihegve
Farsangoltam verset, szalont, szerelmet.
S ez végre - nincs is messze multba már,
Alatta négy-öt évre vall a dátum.
Rendes külső, szemüveg, nyugodt profil.
- Messze, komoly föld, derék nép, hűvös ég
Gyorsan érlelt, s közel hozott magadhoz.
Sokat láttál és jól magadbanéztél,
S megláttad, hogy csak a részletbe van remény,
A lényeg rejtve; vallás, vágy, poézis, -
De a kicsinynek sok élő kérdése van,
S bár nem "igazság", termő összefüggés,
Mit száz türelmes kísérlet kinál,
Törvényei a fogható világnak.
S még erre is milyen kevés egy élet.
Egyszerűség, alázat, odaadás
Mennyi kell, hogy csak egy lépést tegyünk.
"...Dolgozni, amíg mécsünk ki nem alszik."
Van még egy kép: Itt vagyunk, - mi vagyunk.
Két lehajtott fő, két beteljesült sors.
- Hol, - melyik titkos fészkén az Időnek
Pattant fel okok és történetek magva,
Két távoli, vak sejt hogy így utazzon,
S munkák, bajok, szerelmek, kínok útján
Ily egyszerűen, ily hiánytalan,
Ilyen öröktől és örökig letten
Egymásra s egyén-magára találva, -
Így boldogan... boldogan hazatérjen?