Rák

Rák szerző: Thury Zoltán

       Az ágyban lesoványodott, sápadt férfi feküdt, mellette pedig egy másik férfi ült a széken. Menőben volt már, egyik kezében bot meg keztyü, a másikban a kalapja, a kihivó, kellemetlenkedő arcz azonban visszatartotta. A beteg gunyosan pislogott reá, szemei sürü pillantásán azonban látszott, hogy uj támadásra készül. Éppen csak összeszedi magát egy kicsit s ezalatt gyönyörködik abban, hogy a másik embert sikerült zavarba hozni. Magasabbra könyökölt a vánkoson s mosolyogva kezdett el beszélni.

- Fura ambiczió, majdnem a józanságát is kétségbevonhatná az ember...

A másik intett, hogy: lehet, lehet, minden lehet. Ez a lagymatag engedékenység egy pillanatra felingerelte a beteget. Lekicsinylést látott benne, azt, hogy mondhat akármit, ugy se veszik számba. Levegő után kapkodva, gorombáskodott tovább.

- Egyszerüen ostoba ambiczió. A beteggel elhitetni mindenféle ostobaságot az állapotát illetőleg. Ha halálos a baja, hát mosolyogva állani az ágy mellett s bizonykodni, hogy: egészen nagyszerü stádiumban van. Hitegetni a haldoklót... Gyöngédség? Mi ebben a gyöngédség? Éppen az ellenkezője ennek, durva, otromba sérelem egy olyan emberrel szemben, a ki ellenében még helyt se kell állani. A kit az ágyhoz szögez a kórság, a ki azonban azért éppen olyan egész ember, mint a doktor urak. Csakhogy fekvő ember. Az esze, a szive helyén van. Micsoda privilégiumuk van tehát az orvos uraknak arra, hogy engem jobbra-balra forgatva, kikutatva, bizonyosságot szerezzenek az állapotomról, a nélkül, hogy ezt a bizonyosságot megosztanák velem. Kit érdekelhet az inkább, mint engem? S ha megkárosítanak... Esetleg elintézetlenül maradnak fontos dolgaim. Csak azért, mert azt hiszem, hogy van időm. S az orvos ur azalatt ugy jár ki és be hozzám, mintha félvállról venné a nyavalyámat. Közönyösen diskurál, tapogatja az ütőeremet s anynyira frivol, hogy szinházi eseményeket tálal föl nekem, meg uj könyvekről beszél, holott nekem abban a pillanatban mindegy, hogy nem ég-e lánggal minden szinház és minden könyv. S csak elképzelni is azt a sunyi megelégedést, a mivel egy-egy ilyen naiv ember otthagyja a beteget. Micsoda alattomos és - nevezzük a nevén - bárgyu vigyorgással huzzák be a fejüket a kabátjuk prémjébe... Sikerült, ujra sikerült elbolondítani azt a nyavalyást, a ki az utolsó napjait éli. Arról is megvannak tudniillik győződve, a maguk önteltségében, hogy a beteg mindenről csak az orvos utján értesülhet. Orvos nélkül nem férkőzhetik hozzá se a szellő, se a napsugár, s a halál ő felségét szintén csak az orvos ur jelentheti be. S ha nincs kedve bejelenteni, a beteg buta tudatlanságban fekszik, mint egy párnák közzé temetett lisztes-zsák. Hogy a betegnek is vannak állati érzékei, megfigyelései, következtetései s a doktor feje fölött messze elszárnyaló kifinomodott érzései, azzal nem vetnek számot. Tisztelt doktor ur, ha értem jelentkezik a halál, megismerem én őt ön nélkül is. Egy lehelletben, egy fuvalomban, a mit ön még akkor sem tud visszatartani, ha akkorára hizik, hogy befogja az egész ajtóközét. S meghalok a nélkül, hogy ön után kiabálnék. Erről különben már legközelebb meggyőződhetik. S ön gyönyörü elégtétellel távozik. A halálom pillanatáig sikerült becsapnia. Még egy utolsó pillantásommal kértem arra, hogy mondja meg, mi bajom van, a bölcs azonban begombolkozik s mosolyogva hazudik valamit. Ezzel élteti tudniillik a beteget. Engem éltet. Engem, a ki nehány nap, vagy talán egy-két hét alatt az éltetés daczára a legkomolyabban meghalok. Annak daczára, hogy ebben a szobában egész más arczot vesz magára, mint csak a másikban is. A kedélyeset tudniillik, a mivel a hipochondereket szokás kifigurázni. S annak daczára, hogy belátná, hogy nekem a tisztánlátás az elemem, s elárulná azt, a mit ugy is tudok, hogy mi a bajom. Rák, tisztelt uram, rák...

Az orvos mosolygott, s legyintett egyet.

- Betegség felismerését nem bizták a betegekre hál' Istennek. Miből élnénk mi...

A beteg gonoszul nézett végig az orvoson anynyira, hogy az lesütötte a szemeit, s azután a szoba falán keresett valami nyugvópontot, a min megpihentesse a tekintetét. Csak lopva nézett vissza néha a betegre, de a mikor annak csufondáros tekintetével találkozott, hirtelen elkapta a pillantását megint. Egyszerre azonban megemberelte magát s most már - látszólag elfogulatlanul - ő kezdett beszélni.

- Igaza van. Vannak bizonyos elvek, a melyekhez ragaszkodunk. És pedig azért, mert azoknak helyességét szentesítette a tapasztalás. Sokakat életben tartott a maguk tájékozatlansága, holott menthetetlenül elpusztította volna őket az, ha tisztában vannak betegségük természetével. Azért semmi igaza sincs, ha gunyolódik. Inkább maradna csendesen...

A beteg intett.

- Mindegy az már nekem. Az a hibájuk éppen, hogy nem tesznek különbséget ember és ember között. Nem is mondom, hogy valami vérszegény, ideges asszonykának tálalják oda, hogy: nagysága, még négy-öt napocskája van. S válogatni kell persze a férfiak között is, de a magamfajtának nem kell komédiát csinálni. Rák, punktum. Mind a két oldalon megcsufoljuk azt a kis férfiui méltóságot, a mire talán még föl vagyunk jogosítva. Egynémelyikünk. Ön nem meri a szemembe mondani az igazat, én pedig, mint az életfeltételeitől megfosztott csuka, reménytelenül, nevetségesen tátogatom a számat az élet után. Lealacsonyodunk, és pedig annak a bolond hiedelemnek a kedvéért, hogy az ember csak a más halálának okával lehet tisztában. A magáéval nem. Abban a pillanatban, a mikor legérdekesebb a tudás, a doktor nem kegyeskedik szolgálni vele. Nem ismerem az ellenséget a mi reám tör. Még az a lehetőség is meg van tagadva tőlem, hogy átkozzam. Illetőleg: nem tőlem. Én véletlenül tisztában vagyok azzal, hogy a rák pusztított el, s csak kötekedem önnel. Mulattat a korlátoltságuk. A rettentő nagyképüség, a mivel ragaszkodnak a dogmákhoz. Tévedésben tartani a beteget az utolsó perczig. Még azontul is, s aztán diadalt látni abban, hogy ott fekszik mozdulatlanul, de képzelme sem volt arról, hogy mi volt a baja. Nagyszerü diadal! Nem veszi észre, hogy olyanforma, mintha hülyeség lenne. Legalább is valami közeli rokona ennek. Moliére orvosai csöppet se ostobábbak, mint egy-egy ilyen fontoskodó, komoly föllépésü, tiszteletet arrogáló, titokba burkolózó uriember...

Az orvos fölállott. Békéntürő, csendes mosolygás volt az arczán, vállai közé huzta a fejét s elkényszeredetten mutatta, hogy nincs mit felelnie. Indult, pár lépésnél azonban megállt, gondolkozott, egyszerre hirtelen elhatározással visszafordult s az ágyhoz lépett.

- Becsületszavamra mondom - kezdte, de a mikor a beteg arczára pillantott, hirtelen abba is hagyta. Bosszusan rántott egyet a vállain. - Hohó, ha a szavamra mondom, hát hinnie kell.

A beteg megfogta a kabátja szélét s nem engedte el maga mellől.

- Persze, hogy hiszek. Nos?

- Becsületszavamra mondom, hogy semmi aggasztó baja nincs. Érthető az, hogy nagyon elgyengült...

Nem beszélhetett tovább, mert a beteg most már ellökte maga mellől s a párnára hátraesve kaczagott.

- Mi az? - kérdezte meghökkenve az orvos.

- Mi? Ezt jól csinálta. Ej, - gondolta - ennek a fene gavallérnak odadobom a becsületszavamat. Imponálok neki. Azzal csak nem lehet hazudni. Megnyugtatom s a becsületemen ezzel az elpocsékolt szóval igazán nem esik csorba. Azonban, tisztelt barátom, én tudom, hogy mi öl meg. Nem sejtem, hanem tudom.

- Kitől?

- Öntől - s ezért mulattat engem annyira a nagy küzdelem után feláldozott becsületszó. Mikor itt volt a kollegája, a tanár vagy micsoda, még élénkebben mozogtam, mint ma. S a mikor nagy körülményesen megvizsgáltak s közben mindenféléről elcsevegtünk, elég kedélyesen, már nem tetszett nekem az önök tisztelt ábrázatja. - Mit komédiáznak ezek, - kérdeztem magamban - s a mikor átvonultak a másik szobába, hirtelen a kulcslyuknál termettem én is. Suttogtak odaát. Valahogy különösen. Ön kérdezte, de egyszersmind állította is: - Rák? - A tanár bólintott: - Az. - Azért hát velem felsült, doktorkám. Engem nem kisér ki azzal a boldog tudattal, hogy kegyes hazugságokban sikerült elaltatnia. Értem, hogy ez leverő önre nézve. Szegény ember. De vigasztalódjék. Az ön kellemetlensége csöppség az enyém mellett. Semmi mulatságos sincs abban, ha minden pillanatban vár az ember valakit, a kivel majd tovább kell menni. Addig is azonban alszom egyet, ha megengedi.