Ráday Gedeon
szerző: Arany János
A magyar főnemesség, a XVI. század óta, díszes helyet foglal el költői irodalmunkban. Míg tudós szomszédainknál, régebben úgy mint ma, az egyetemek népsége, tanárok, papok, mindenesetre oly egyének tették az irodalom zömét, kiknek neve egyszerűen suta volt, mielőtt czímerül a Dr. betűket joguk lett volna eléje ragasztani: nálunk csak a hitujításra következő mintegy félszázad folytán pezseg ily plebeian költői irodalom, hogy aztán majdnem kizárólag a nemesi rend vegye, hosszú időre, ápoló kezei alá. A mint az első Balassa Bálint, gyarmati és kékkői báró, énekei a XVI. század folytán elhangzanak, hosszú sora következik oly versíró tehetségeknek, kik vagy születés vagy legalább kiküzdött rang által a fensőbb körökhöz tartoznak. Rimai János, többek közt alsósztregovai birtokos Nógrádban (s anyai ágon Madáchunk őse), Bocskay kamarása és II. Mátyás követje a portánál; Beniczky Péter szentelt vitéz; gróf Zrínyi Miklós; báró Liszti László (habár csak adoptatió útján); Gyöngyösi alispán és követ; gróf Kohári István altábornagy és országbíró; Amade László báró és ezredes; Orczy Lőrincz báró; Barcsay Ábrahám, a fejedelem Barcsay utóda; gróf Gvadányi tábornok; s szintén ősi birtokos család a Bessenyeiek.. Ime, szép sor így összefoglalva, szép kivált akkor, ha az alsó és középosztályból, ugyanazon idő alatt, nem bírunk még egyszer annyi és oly értékű nevet fölmutatni. Nem mintha azt vélném, hogy a költészet forrása kiapadt volna a nép s a hozzá közelebb állók rétegeiből: amannál a népdal, a hegedősök hagyományai bizonyosan éltek, s a középrend részint ezzel táplálkozott, részint a népszerűbb nyomtatványokkal: de ízlése se finom társalgása, se külirodalmak ismerete által nem fejlődhetvén, papi didaxisnál, alkalmi hálálkodásnál, vagy borhoz való trágárságoknál egyebet nem igen bírt 1étrehozni a költészet terén. Hanem Therézia és József korszaka észrevehető fordulást idéz elő. A főúri nevek, — egy Teleki József a költő — vagy a b. Naláczi-félék — mind gyérebbé válnak a magyar költészetben, végre el is némulnak mindaddig, míg az újramagyarodás korszakában báró Jósika, Eötvös, Kemény neveit ünnepelhetjük; a szépirodalom zászlóját a középnemesség, a papi rend, a plebeius tömeg veszi át s maga a költészet jelleme is e szerint változik.
Kétségkívűl nagyobb nyereség lett volna költészetünkre, ha nem mintegy felülről lefelé, tőrül szakadva, vagyis inkább a törzstől soha el nem szakadva (olyanforma eszmét akarok kifejezni, a mit a német „urwüchsig”-nek mond), tehát mindjárt eleinte a néptől fejlődik. De a fejlődés e neme az újabb korban, midőn nép néppel érintkezik, igen ritka s majdnem példátlan; oly körülmények kellenek hozzá, mint hajdan a görög nemzeté, mely előbb, mint a környező népekkel érintkezett volna, előbb, a mi fő, hogysem kész mintákat látott volna maga körűl, megveté hitregéje, költészete alapját, s már ama szürkületben, mely a mondai és történelmi kor közt borong, egy Iliászszá képezhette a vándorlantosok énekeit. Semmi sincs ehhez hasonló az újabb korban, hanemha Angliát említjük, mely elzárt szigeti helyzeténél fogva némileg szintén önálló, alulról fölfelé irányzott fejlődést mutat, vagy legalább a kívülről vett hatás összeolvad az életteljes benső mozgalommal, oly üdvös hármoniában, hogy megmaradnak a valódi nemzeti költészet föltételei. A többi minden európai nemzetnél megszakad e magából fejlődés fonala: még a hol oly nagyszerűen indult is, mint a Nibelungok és Cid honában. Később, a klasszikai műveltség befolyása alatt támad aztán közöttük Dante, Corneille, de a görög Homeroszszal párvonalba csupán egy lángész tehető: az angol Shakespeare. Nálunk is úgy hozta a sors, hogy megszakadjon eme benső fejlődés, hogy innen-onnan ellesett példákon tanulgassunk verset írni; s ha már az utánzások ez iskoláját kelle megfutnunk: jól történt, hogy a zászló többnyire oly férfiak kezében vala, kik osztályuk míveltségénél fogva szélesebb látkörrel bírtak mint a korlátolt tömeg.
A Rádayak ős családja szintén dicséretes részt vesz főuraink e költői versenyében. Kettőt nevezhetünk, kik magok is megzendítek a lantot; ismét másik kettőt, kik főleg a színművészet ápolása körűl tettek érdemeket. Az utóbbiak egyike Pál, Kazinczy barátja, ezzel együtt a magyar színészet első megalapításában fáradozott; a másika még a jelené, s nem a történeté. Visszább kell mennünk az időben, egész a múlt század elejéig, ha a másik két Ráday, Pál és Gedeon, apa és fiú, költői működését akarjuk vázolni — vázolni, mondám, mert egyik sem áll előttünk oly teljességben, hogy voltaképen méltányolhassuk.
Ráday Pál, az atya, a Rátold nemzetség ivadéka, s fia Gáspárnak, Pestmegye alispánjának, 1704-ben a Rákóczy forradalomhoz csatlakozott, s a fölkelő vezér mellett különösen diplomatikai képessége által tett nagy fontosságú szolgálatokat. Igy, hogy többet ne említsünk, midőn a franczia udvar VII. Károly és I. Péter czár között békéltetőül Rákóczy fejedelmet bízta meg, ez Rádayt küldötte Benderbe a frigykötésre, mint teljes hatalmú követét. E benderi tartózkodás alatt írta nagyobbrészt azon imakönyvet, mely a protestánsok között sokáig nagy kedvességben volt: a Lelki Hódolatot, melynek 1715-beli kiadásához egy toldalékot csatolt: Istenes Énekek czímmel, és ez az, miért neve a költők sorában említtetik. Jól tudjuk, hogy a kor vallásos szelleme, kivált a reformátió óta, a lyrai kebelnek kiömlését nem igen tűrte más mint vallásos irányban: Balassától kezdve, a kik világi költeményeket írtak is, többnyire szent énekek kíséretében bocsáták a világ elé, vagy mert a buzgó szív ily dalok költése által benső szükségét elégíté ki, vagy talán azért is, hogy meg ne ítéltessenek csupa világias hajlamukért. Gyöngyösi legalább, a „Cupido” után, mintegy vezeklésűl látszik nyújtani „Rózsakoszorúját” s a többinél is az „Istenes énekek” szinte elmaradhatlan a „VilágiaktóI”. Rádaytól csupán az elsőbbeket ismerjük. Nem írt-e vajon, fiatalabb korában, ő is „Világiakat”? oly kérdés, melyre többé nincs mód megfelelni; de ha tekintjük versbeli gyakorlottságát, melylyel egyszerre föllép „istenes énekeiben”, hajlandók vagyunk föltenni, hogy ifjúsága nem folyt le figyelemre méltó kísérletek nélkül a „világiakban”, de amelyeket ő, gondosabb mint a második Balassa, mint Zichy és többen, az enyészetnek adott által, mielőtt iró szekrénye zárt helyéből csak egy is közforgalomba jutott volna. Annyi kétségtelen, hogy a XVII. század lyricusai és Amadé között összekapcsoló lánczszemre van szükség: és én, ha Ráday Pál formáit tekintem az „istenes énekekben”: hajlandó volnék azt gondolni, hogy e lánczszem ő. Akármint legyen: az énekek, míg egyfelől vallásos költői kedélyről tesznek bizonyságot, más oldalról a nyelvkezelésben, a költői technikában szembe ötlő haladást tanúsítnak, elannyira, hogy alig lehetne őket megkülönböztetni a reformátusok azon templomi énekeitől, melyek egy egész századdal később, s már a Csokonai iskolájában növelkedett versszerzők ügyessége által keletkeztek.
E Ráday Pálnak fia, Gedeon az, kinek arczképét olvasóink már vették. „E1 vala végezve — írja Kazinczy — s nagy részben azon veszélyek emlékezete miatt, melyekben atyja oly közel vala az elsülyedéshez, hogy ő minden idejét tanúlásban éli el, s erejét egészen a nemzeti míveltség emelkedésének fogja áldozni.” De hajlamai is ez irányban vonzották, elvonúltan élt tehát Péczelen, az általa épített kastélyban, gyűjtve, tanulva, kísérleteket téve. Így is, 1782-ben báróságra, két évvel ezután grófságra emeltetett, a mit ugyan, mint emlékbeszéde mondja róla, inkább csak nem mellőzött, mint keresett. 1792-ben halt meg a majdnem nyolczvanéves agg, de ha e hosszú életpálya irodalmi eredményét keressük: töredékre, apróságra találunk, melyek elegendők ugyan, hogy költészete s technikája mivoltára egy pillantást vethessünk, de nem hogy törekvéseit minden oldalról méltányolhassuk, különösen arra, hogy megfejthessük ama nagy tiszteletet, melylyel Kazinczy és ügytársai e név Iránt viseltettek.
Pedig e tisztelet nem volt csupán a rang s műkedvtelés iránti hódolat. Kazinczyék úgy tekintették őt, mint pályatörőjüket az ösvényen, melyre magok léptek, s ez elismerés aztán a Ráday-vers nevezetben örökíttetett meg. A széplelkű öreg, péczeli magányában, a régi és újabb classicus költők élvezetét párosítva, hamar rájött, hogy az utóbbiak a rímelt sorokat is mérik; egyszersmind fogékonyság támadt benne a költemények ama rhythmusa iránt, mely összhangzólag a részekről az egészre kiterjed, és a lábaktól kezdve, a sorokon, a szakaszokon által, az egésznek egyöntetében találja meg befejezését. Ráday hát első, ki a magyar szót, öntudva, lejti és szökő lábakra mérte, a mi bármily könnyűnek lássék most nekünk, méltó figyelembe venni, hogy maga Kazinczy is panaszkodott nehézségei ellen. Ö nem tudja, mond egy helyt, mikép esik az, hogy füle a németek mért sorait azonnal fölfogja s utánzani is könnyen képes: de ha magyarban kisérli: legott süketen hangzik a vers. Mi természetesebb, mint ha Ráday még inkább bukdácsolva jár a töretlen úton; ha nála jambus gyanánt ily sor is fordul elő: „S hogv minden nap vidámb mát ád”, — a mit olvasni alig lehet. De többnyire elég sikeresen küzd meg az új nehézségekkel; s a mint Zrínyi stanczáiból a „török ífjú” idylljét versszakos formába átalönti, igazán becsületére válik, s méltó kezdeménye az új iskolának.
Valál, szerencse, mindig hívem, |
Nem olvasom, hogy Ráday az angolban jártas lett volna (divat még akkor épen nem volt), és így e formát nem vehette másunnan, mint a németektől. De ha kísérlete sükerét meg akarjuk mérni: ne Goethe és Schiller remekeivel hasonlítsuk össze. Gondoljunk az időre: a német költészetben Gottsched vala tekintély, Gleim és Uz a hős, Lessing csak feltörekvő fiatal ember. Ráday mintáit se keressük fölebb Gellertnél: s a magyar kezdemény nem fog pirulni mestere, a német irodalom előtt.
A „török ifjú éneke”, — mint említők, a Zrínyiászból (III. ének) van szabadon átdolgozva. Ráday ízléséről kedvező bizonyságot tesz, hogy Zrínyi eposza becsét fölismerte és sokat foglalkozott vele, midőn még senki. Tudjuk, hogy a „Szigeti Veszedelem” íróját kortársai csak rnint nagy hadvezért bámulták; költői jelességét ha sejtette is egy-két kiválóbb szellem, ha az ifjú Liszti, Gyöngyösi általa buzdultak is: nem állott költőhírben az „Ádriai Sziréna”; még kevésbbé azután, mikor Gyöngyösi népszerűsége minden tért lefoglalt. És íme, az elfeledett, a soha nem méltányolt „história” már a múlt század dereka táján, felkölti Rádaynk figyelmét; próbálgatja hexameterbe átönteni, majd folyó beszéd által tenni élvezhetővé; egyikhez sincs ugyan elég türelme s abban hagyja: de a kísérlet maga szép oldalról jellemzi őt, s igen valószínű, hogy az ő törekvései vetették észre Kazinczyval is a Zrínyiászt, s levének közvetett eszközlői annak, hogy e költemény iránti érdek Kazinczy új kiadása által fölgerjesztessék.
Zrínyi eposza mellett még az Aeneis áttételével is foglalkozott költőnk; de e kísérlet, mely különben is a Gyöngyösi-féle négyrímes alakot tartotta volna meg, nem oly emlékezetes, mint egy eredeti hősköltemény terve, Árpádról. Csak bevezetése jelent meg az 1787-diki „Magyar Múzsában”, hol maga Ráday az eposzt „bajnoki ének”-nek nevezi s e töredékről azt mondja, hogy „még fels. József császár gyermekségében iratott és a német s franczia szorosabb versmérték szerint szabatott”. E jegyzetkéből tisztán kitetszik Ráday fejlődésének mind kora, mind kútfeje. Az Árpád kezdete nyolczsoros stanczákban indul, melyek a fentebb közlött „török ifjú énekével” legalább is egy színvonalon állnak a fejlettségben, ha nem haladják; s ez arra mutat, hogy Ráday már „József gyermek korában” némi biztossággal mozgott az új formákban; de vannak jámbusai, melyek a kínos tapogatózás bélyegét viselik: ezek tehát még régiebbek. Összehasonlításul ide teszszük a „Róka és holló” mese, meg az „Árpád” néhány sorát. A jambus így foly:
Egy éh holló lopott egykor egy darab sajtot, |
Az „Árpád” stanczája így:
Múzsám! kinél tört útat már régen Pindus útja |
Ráday költeményeiből csak elszórva jelent meg néhány a „Magyar Múzsa”, „M. Muzeum” s „Orpheus” folyóiratokban, összegyűjtve soha; és ma már hiába keresné az irodalom-történet kedvelője. A Ráday-féle gazdag könyv- és kézirattár, melyet jobbadán ő gyűjtött, a pesti ref. főiskola birtokában van: de hiába remélnők, hogy onnan, ha rendezve lesz, elékerülnek Ráday irományai. Álszégyen, vagy mi más okozhatta, eltűntek azok, kevéssel halála után s Kazinczy már fájlalva kereste. Mi is osztozunk e sajnálatban, mert pályatörő szellem műveinek forgatása mindenkor tanulságos, semmivé léte mindenkor veszteség.
Záradékul még egy szót. A magyar anstocratia, mint láttuk, a theréziai kor hatása előtt igazi aristocratia volt: azaz a nemzet java, színe, lángja, nemcsak érzésben, tettben, hanem nyelvben is. A két elsőre sohasem volt kevesebb panasz mint ma; a harmadik iránt a mi volt, elmúlt és újjongva hirdetjük a főnemesség nyelvbeli magyarosodtát. Igaz-e ez oly mértékben, mint ők maguk hiszik, és a mint mi bókoló üdvözléssel elfogadjuk? kiállanák-e a hasonlítást azokkal a múlt századokból, kiknek neveit odafönn elsoroltuk? Bírják-e a nyelvet minden csinja-binjával, a mint az, magyar észjárás szerint, megvan teremtve? Vajha igennel felelhetnénk! De a tapasztalás nem mutat ily örvendetest. Példájuk után egy idegenszerű magyar nyelv képződik, mely nem egyéb, mint a német, angol stb. kifejezések szolgai fordítása. S ha még csak magok beszélnék, szenvedhető volna, szenvedhetőbb, mint míg idegen nyelven beszéltek. De a majmolók hada utánok indúl: azt tartja szépnek, helyesnek, a mit X. báró vagy Y. gróf járatlanságból mond: s így terjed a rossz, felülről lefelé, a magyarul beszélők minden osztályára, le a cselédségig. Hallgassa valaki a pesti cselédséget. E baj pedig soha meg nem szűn, míg a divatos soknyelvűség majdnem a bölcsőnél veszi kezdetét. Hogy legyen főuraink s az ő nevelési módjukat utánzók gyermekeinek egy határozott anyanyelve? Ez teljes képtelenség. S valameddig ez így tart: ne várjuk, hogy az aristocratia nyelve egyszersmind a legdíszesebb magyar beszéd lesz, mint az angolnál, francziánál, s mint nálunk is volt a Therézia előtti századokban.
- Megjegyzés
- ↑ Hippocrene forrás, a Parnassuson, a múzsák szent helyén. A. J. jegyzete.