A lap feldolgozottságának foka

Quintus Horatius Flaccus (Kosztolányi Dezső)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Quintus Horatius Flaccus (Kosztolányi Dezső)
szerző: Kosztolányi Dezső
Pesti Hírlap, 1935. január 6.

Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb
s a királyi gúlák ormánál magasabb,
éhes záporeső, bamba-dühös vihar
el nem döntheti ezt, állja a végtelen
évek hosszú sorát s a rohanó időt.
Meg nem halhatok én. Azt, ami bennem a jobb,
sír se födheti már: átnövök az Időn,
nőve hírben, amíg a Capitolium
szent lépcsőire hág Pappal a néma Szűz.""
S zengik majd, hol a gyors Aufidus elzuhog""
s gyérvizű Daunus földmívelők népén
országolt, hogy aki semmiből égre tört,
én szabtam görögök mértékére latin
verseket legelőbb. Büszke lehetsz te rám,
adj hát érdememért Delphi-babért nekem
s légy kegyes, koszorúzd, Melpomené, hajam.

(Horatius Carminum Liber III. 30.)Exegi monumentum(ford.:Kosztolányi Dezső)


Kedves és dicső költőtársam,

engedje meg, hogy születése kétezredik évfordulóján mély hódolattal köszöntsem. Lámpaláz fog el. Végre egy költőhöz szólok, aki mestere minden költőnek, sőt levelet írok, igen, levelet annak, aki a szikrázó, elmés episztolában is utolérhetetlen, s az első csevegő, az első tárcaíró. Lassanként mégis bátorságra kapok. Az a tenger idő, mely közöttünk alaktalan gomolyokban hever, egyszerre a közelébe hoz. Rendszerint az idő eltávolít bennünket embertársainktól, de ennyi idő már szinte meghittünkké, rokonunkká teszi őket. Ön - amint az iskolában tanultam - Lullius és Lepidus konzulsága alatt született. Krisztus születése előtt 65-ben, és ugyancsak Krisztus születése előtt nyolc évvel távozott el abba a homályos és fölöttébb kérdéses országba, ahol állítólag a Cocytus fekete vize folyik.

Érdekes, mégsem egy árnyat látok magam előtt, hanem egy embert, aki iránt - minden tiszteletem és bámulatom ellenére - végtelen bizalmat érzek. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy versei azokban a termékeny éveinkben kerülnek elénk, amikor homlokunkon a kamaszkori pattanások virítanak, és költészete végzetesen összefonódik fiatalságunk emlékeivel. Ha egy-egy sorát mondogatom, Beatus ille, vagy Odi profanum vulgus vagy Carpe diem, elhomályosul a szemem, mintha egy régi iskolatársammal találkoznék, vagy mintha újra orromba csapódnék a mi régi gimnáziumunk udvarából az akácfa illata. Soracte hóval borított ormát sohase felejtettem el, s valahányszor szállingózni kezd a hó így télvíz időn, és a mi Gellérthegyünk is fehér süveget kap, eszembe jut az ön hegye, Soracte, meg az ön verse, s csöndesen elszavalom magamban.

Aztán kevés emberről tudok annyi személyes adatot, mint önről. Vannak cimboráim, akikről sokkal kevesebbet tudok. Suetonius így írta le önt: brevis atque obesus. Szóval alacsony volt és köpcös, talán egy kissé elhízott is, de írásaiból arról is értesülök, hogy haja fekete volt, korán őszült, és szeme gyakran fájt. Augustus császár, az ön fölséges barátja, aki egyik levelében azzal gyanúsítja meg, hogy az utókor majd vele együtt emlegeti, egy másik levelében arra kéri, hogy köteteit ezután ne szabja olyan kurtára, mint a termete, legyenek inkább vastagabbak, legalább is oly vastagok, mint az ön tiszteletre méltó, azóta különben régóta porrá vált hasa. Ön semmit sem rejtett véka alá, ami életére vonatkozott. Remekíró, de bensőséges. Gúny volt önben, bátor, kegyetlen és metsző gúny, mellyel kizsigerelte kortársait, de az is volt, ami a gúnyt elviselhetővé, emberivé és megbocsáthatóvá teszi, a latin szellem nemes hagyománya, öngúny is volt. Bevallotta például, hogy a philippi csata után elhajította kis, kerek pajzsát, és ész nélkül futott az ellenség elől. Még azt is bevallotta, hogy kedves étele a káposzta, babbal és zsíros szalonnával.

Ódái úgy tündökölnek, mint a jég vagy a briliáns, az önkívület szárnyal bennük az egek egébe, hidegen és fényesen, a láz zúg és repül bennük, szinte légüres térben, az ihlet valamilyen messze és csillogó sztratoszférájába. De mennyire köznapi mer lenni, mennyire egyszerű és őszinte, mihelyt elhagyja a fönséget, és leszáll a földre. Itt bölccsé, józanná, világfivá válik, egy gazdává vagy egy római szellemes társalgóvá, aki hiába él szabin birtokán, tiburi nyaralójában - procul negotiis -, vadvirágok és ökrök között, hirtelen fővárosivá vedlik, és úgy beszél, hogy megjelenhetnék ma is akármilyen szalonban, az ötórai teán, és órákig szórakoztathatná pletykáival, tréfáival, ötleteivel az elkényeztetett irodalmi hölgyeket. Ez a meghittség még mindig szinte kávéházi, szinte párizsi, nemhiába őse a franciáknak. Hallunk gyorsan hajtó kocsisokról, akik folyton előzik egymást, akár a mi gépkocsisaink, zugügyvédekről, akik ügyfeleket keresnek a Forumon, vagy tanúkat, megérintve fülüket, törleszkedőkről, akik Maecenas kegyébe akarnak férkőzni, s megvesztegetik rabszolgáit, mint a mai törtetők a hatalmas bankigazgatók titkárjait, hogy mennél előbb színük elé kerülhessenek. Hallunk a csipás Crispinusról, Balbinusról, aki kedvesének még az orrpolipját is imádja, Fanniusról, a költőről, aki arcképével adatja ki éktelenül rossz verseit, a könyvesboltok kirakatába téteti, aztán társairól, a fűzfapoétákról, akik a gőzfürdőben bömbölik el verseiket, hogy a bolthajtások megöblösítsék hangjukat. A latin élet, amely addig csak vértben és sisakban mutatkozik, itt a maga közvetlenségében tárul föl. A Mars-mezőn labdáznak, a hozományvadászok koros, gazdag özvegyek után futnak, a fecsegők pedig lyukat beszélnek hasunkba, és nem engednek el semmi áron. Ezek rossz, gyűrött "vidéki" tógát viselnek, azok remekül szabott chitonokat. Olvassuk, hogy a nagy ebédektől a dőzsölők "halványan" kelnek föl. Olvassuk, hogy borban főtt tyúkot esznek, lucani vadkant, melyet "enyhe déli szélben fogtak el", halat, melynek mártása halléből, olajból, ötéves spanyol borból és bogyókból áll, aztán májat is esznek, fehér máját annak a libának, melyet fügén hizlaltak és mézalmát, mely azért olyan illatos és édes, mert újholdkor szedték. Olvassuk, hogy kell a bort deríteni, hogy a reggelihez legjobb a fekete szeder, s hogy a szorulás ellen kagyló és csiga ajánlatos. Azok az ételek, melyeket ön leír, kétezer év múlva is csiklandják ínyünket, úgyhogy összeszalad szájunkban a nyál.

Még valami rendkívül közvetlenné és otthonossá teszi az ön költészetét. Az, hogy öntudatos művész, s mesterségünk titkairól egy szakértő cinkos szemhunyorításával beszél nekünk, többnyire csak jelekkel. Ön az írás arbiter elegantiarumja. Az Ars poetica tanácsai ma se penészedtek meg. Az azóta elmúlt évszázadok csak aláírhatták, anélkül hogy valami újjal megszerezhették volna. Nyelve az ereje, a bája, a humora által él. Kötetei, melyeket a pogányüldözés idején a keresztény szerzetesek kincsként rejtegettek a kolostorokban, ránk szálltak, s mi majd tovább adjuk utódainknak. Megindultan gondolok erre, s arra, hogy "mit ért el" a fölszabadított rabszolga fia, akit szegény önfeláldozó atyja valaha Athénben neveltetett. Érzései, gondolatai megmaradtak, mint azok a rovarok, melyek egy ókori borostyánkőbe estek, és mindörökre élnek rebbenő szárnyukkal, utolsó, eleven mozdulatukkal. Ön, aki annyit elmélkedett a mulandóságról, az évek elröppenéséről, most mosolyoghat, ott túl, az árnyak birodalmában. Létünk csakugyan arasznyi, ötven-hatvan év. De a hírnév, a dicsőség csak ujjnyi, s az örökkévalóság többnyire csak hüvelyknyi, húsz-harminc év. Az a költeménye, az ódák harmadik könyvéből, melyet a levelem elé iktattam, s én, a magyar költő, Pannónia nyelvére bátorkodtam tenni, ma is szóról szóra igaz és helytálló, minden tárgyilagos önérzetében. Mit mondjak még? Azt, amit születésnapokon szokás kívánni: hosszú életet, sok-sok új ezerévet.

Alázatos szolgája:

                                               Kosztolányi Dezső