Quintilio
szerző: Kosztolányi Dezső
Valaki megírta az onegliai törvényszéki elnöknek, hogy az eset, amelyet tárgyalnak, nagyon hasonlít a Nuova Antologia egy regényrészletéhez. Később kiderült, hogy szó sincs róla. Az, ami történt az olasz grófnő és a fiatal privátdiner közt, nem olyasmi, ami annak az irodalmi folyóiratnak a nívójáig érne, közönséges ponyvaregény - fűszer és finomság nélkül -, a jelenetei pedig egy rossz olasz filmre vagy egy filléres újság címlapjára valók. Egyetlen megható momentum az, hogy az áldozat, mintegy menekülve a piszokból, szimbolikus gesztussal a hálószobából a gyerekszobába esett. Amikor a grófnő megölte, kirohant a szobából, ujjait a hajába nyomta, másik kezében a füstölgő revolvert tartotta, már mint ezt az ilyen képeken ábrázolni szokás. A bolognai arisztokrata hölgy nagyon demokrata volt ebben a pillanatban. Egyáltalán a komoly és igaz perceinkben mindig demokraták vagyunk. Nem tartjuk a grófnőt túlontúl perverz lénynek. A rossz házasságokat az emberek ősidőktől kezdve reparálják, a cselédség által. Valaha királygyilkossággal enyhített abszolutizmusról beszéltek, ma házasságtöréssel enyhített hűségről. A nemek közt van annyi megértő őszinteség és jogegyenlőség, hogy a privátdinerrel való szerelmet nem írjuk szigorúan a grófnő rovására, aki az arisztokrácia hagyományainál többre becsülte a fiatal izmok és a ragyogó fogak arisztokráciáját. Csöppet se dehonesztálóbb ez a viszony, mint például a férfiaknak a szobacicával kötött liaisonja. A családi boldogság biztosító szelepe, veszedelmes robbanások levezetője a cselédszoba.
Az azonban más lapra tartozik már, hogy a grófnőt mártírnak ünneplik és virágcsokrokat nyújtanak át neki. Igaz, megható látvány lehet a szőke, harminchat éves asszony a vádlottak rácsos faketrecében, amely alig lakályosabb egy kutyaólnál. Az olasz igazságszolgáltatás visszariasztó szándékkal, az ottani vérmérsékletre való tekintettel megtartotta ezt a barbár középkori hagyományt, abból az időből, mikor külsőségekkel kellett hangsúlyozni a tényeket, durva idegek számára, s a temetésen kántáltak, hogy sírni tudjanak, az orvos pedig fekete álarccal közeledett a pestiseshez és az elmebeteghez. Túl a banális szerelmi drámán, egyedül a faketrecben vergődő nő érdekes. Quintilióról, a kedves fiúról óra hosszat beszélnek a tanúk. Ő azonban nem emlékszik rá. Eléje tartják a képes levelezőlapokat, amelyeket mint egy pesztonka utána küldött a bakájának, és nem tudja, miért vetette papírra hosszú arisztokratikus betűit. Ha felkelne a kis, pelyhedző állú katona a virágos sírjából, már őt se agnoszkálná. A hisztérika az emlékezetéből minden ballasztot kidob. Ami bántó, az egyszerűen nincs a számára. Innen fakadhatott a gyilkosság gondolata is. Addig, amíg szerette a szeretőjét, mindene volt neki, de mihelyt csak kicsit terhesnek találta, hazugságnak érezte emlékeztető szavait, mint most a törvényszéki elnök vádjait, tolakodásnak a közelségét, s miután a hisztériája elpusztította őt gondolatban, a revolvere elpusztította a valóságban is. Érdekes, mennyire okos és önvédelmi a hisztéria emlékezete. A grófnő tudja a katona összes szeretőinek a nevét. Drága nevek: Letizia, Pia, Giuseppina, Allaira. Csak a kettőjük viszonyára nem emlékszik. Csavaros, hadakozó hazugságokkal áll elő. Ezek azonban csak nekünk tetszenek hazugságoknak. Neki nem hazugságok, mert ő csakugyan nem emlékszik a viszonyukra, nem akar rá emlékezni.
Olvasván az onegliai tárgyalást, gyakran eszünkbe villan az öngyilkos, bécsi bölcs nőpszichológiája, akinek a könyvébe külön fejezetként illene a grófnő portréja. Rajta keresztül látjuk a weiningeri megállapítás mélységét, hogy a nő nem erkölcstelen, nem antimorális, csak amorális, az erkölcs fölött vagy alatt, az erkölcsön kívül élő, mint a természet, és nem antilogikus, de alogikus, a logikát tagadó. Egy férfias költőről írták legnagyobb dicséretként, hogy olyan ember volt, aki számára igazán létezett a külvilág. A nő számára nem létezik a külvilág, a valóság, az igazság. Ő ezeket a nekünk parancsoló és imponáló dolgokat mindig a saját képére és hasonlatosságára teremti, az érdekei szerint. Ha látunk egy poharat az asztalon, akkor azt mondjuk, hogy egy pohár van az asztalon. A nő azt is mondhatja, hogy a pohár nincs ott az asztalon. Mert ha akarja, az a pohár nem tükröződik vissza a recehártyáján, a képet megsemmisíti, a látását, a hallását, az emlékezetét a hisztériája kormányozza. Csak a férfiak tartják lázadásnak, őrületnek, bűnnek a hazugságot. A nők kedélyes és cinikus kártyacsalása régi újság. Casanova előtt jóval ők fedezték fel, hogy meg kell korrigálni a szerencsét. Tiepolo grófnő is megkorrigálta a valóságot, a maga javára. Bizonyos, hogy nem mártír, de az is bizonyos, hogy mártírnak érzi magát. Az elnök keresztkérdéseit mosolyogva veri vissza, a férfilogika helyett a női hisztériája gondolkozik, s még mindig vidáman állja a versenyt. Nincs semmi az útjában. Ami zavarná a ,,lelkiismeret"-ét, már régen narkotizálta a hisztériája. Ezt az egykori költők úgy fejezték ki, hogy a nő, a hűtlen nő felejt.
Quintilio, szegény, fiatal bersaglieri, meg vagy semmisítve. Ha a háborúban törökök vagy mohó arabok kezébe kerülsz, és ízekre szaggatnak, vagy ha a varjak és keselyűk tépdesnek szét, nem lennél ilyen árva, mint így, emlék nélkül. Vettettél a tenger barázdáiba, a tar sziklákba. A kopár és meddő hisztéria jobban tud gyilkolni, mint a férfiak. Az alaposan végez áldozataival. Miután öl, az emlékezet lapjáról lekarcol minden nyomot, és kútba dobja a múltat. Csak a jelen van, az, amit lát. A hisztéria olyan, mint a tükör. Tudja a tükör, hogy kik nézték benne magukat, tegnap és tavaly? A tükörnek nincs emlékezete. Az első gyilkosság akkor történt, amikor keresztülhatolt rajtad a revolvergolyó, a másik, a rettenetesebb, most, a tárgyaláson, a megtagadás, a felejtés, a hazugság pillanatában. Quintilio, nem hagytál annyi emléket sem, mint egy pille a levegőben. Gyászolni se gyászolnak, el vagy feledve, mint aki nem is volt, aki meg se született. A szeretőd fantazmagóriája jobban él, mint te, aki éltél. Neki már csak az agyrém és paradoxon vagy. Quintilio: nem voltál és nem is vagy.