A lap feldolgozottságának foka

Pusztalak

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Pusztalak
szerző: Eötvös József

       A nagy síkon, mely a Tisza és Duna között terjed el, körülbelül egyforma
távolságban mind a két folyótól, még távolabb minden országúttól és
várostól, fekszik Pusztalak, a megyei összeírás és geográfiai kézikönyvek
szerint egyike az ország nagyobb pusztáinak, de melyet mindenki, kit
mostoha sorsa a homokbuckák és lápok közé vezetett, melyek azt minden
oldalról környezik, tisztességes falunak tartana; még hegyestornyú
templom sem hiányzik, s ha van valami, mi azt a szomszéd helységektõl
megkülönbözteti, ez csak az úri lak és kastélyok nagy számában áll,
csaknem azt mondhatnám, Pusztalak minden épületei között nem találni
egy parasztházat.

Van gyékény és nádfedél akármennyi és sok helyen, hol a vakolás beesett,
meglátszik, hogy a falak vályogból vagy vert földbõl készültek; de a
tornác elõtt álló oszlopok, a kettõs ajtó, mely egyenesen a konyhába
vezet, s ha más nem, egy pár zöldre festett zsalu vagy egy félig bedõlt
fa-staketa a legszerényebb épületnél is arra emlékezteti az embert, hogy
gazdája magasabb igényekkel építé házát.

Egész Pusztalak a legtisztább magyar kuriális stílusban épült, s ki ezt
az építési rendszert tanulmányozni akarná, nem tehetne jobbat, mintha
odautazva, mindazon házakat lerajzolná, melyek kissé rendetlenül, de nem
nagy távolságban egymástól a szépen befehérített templomot körülállják.

Egyszerû emeletes házak, melyeknek fedele valószínûleg éppoly magas,
mint az aranysárgára festett falak; alházak, melyeknek fedelét közepén
magas kúp ékesíti, olyanok, melyeknek fedele két kúppal végzõdik, míg
mindjárt mellette görög peristylen gyönyörködhetünk. Egy ház fehér, a
másik zöld, a harmadik kék oszlopokkal díszlik; míg itt-ott egy még
bevégezetlen vagy régtõl óta elhagyott lakház, vakolatlan falaival az
emberi dolgok mulandóságára s legszebb terveink kivihetetlenségére
emlékezteti a halandót.

Ha magyar ember Pusztalakra jön, elsõ tekintetre látja, hogy
compossessoratusba jött, azon helyek egyikére, melyeket hajdanában
respublikáknak is neveztünk, s hol meglehetõsen sok szabadság, de
egyenlõség csak annyiban létezett, amennyiben e kúpos és nádfedelû
házak tulajdonosai mindenikének megvolt a maga pere; és Pusztalak e
tekintetben annyira nem tartozott a kivételek közé, hogy a sok ezer
holdra menõ határon talán nem volt egy talpalatnyi föld, mely iránt
kuriális, repozícionális, metális, szukcesszionális vagy más valami
per nem folyt volna.

A pusztalaki közbirtokosság mint testület perlekedett szomszédaival,
s perlekedett maga között a kúria, az alispán, a szolgabíró elõtt,
házról házra folyt a vita, ivadékról ivadékra, az év minden szakában. A
természet - úgy látszik - oly finom jogérzettel ajándékozta meg e nemes
közönséget, hogy az soha kielégítve nem érezheté magát; a pusztalakiak
farsangkor is minden társadalmi élvezetek helyett csak abban találták
boldogságukat, hogy a törvényes igazságnak teljes diadalt szerezzenek.

Csak két ház volt az egész pusztán, mely e részben kivételt tett. S
ámbár a két család leányágon osztályos atyafi volt, s birtokuk majdnem
egy mérföld hosszában csak egy mezsgye által választatott el, sõt
kuriális telkök egymásnak tõszomszédságában állt, Latkóczy István és
Pétery Jakab harminc esztendõig minden baj s kellemetlenség nélkül
éltek egymás mellett; mintha Latkóczy marhája sohasem ment volna át
Pétery határára s Pétery úr apró marhája nem tett volna soha kárt
Latkóczy udvarán, és majd az egyik, majd a másiknak béresei soha nem
szántottak volna egy barázdát a szomszéd földjébõl a magokéhoz mi által
még a mezsgye is elveszté egyenes vonalát.

Az egész közbirtokosság bámulta majd Latkóczy tudatlanságát, ki
fiatalabb korában katona lévén, a törvényhez mit sem ért, majd Pétery
könnyelmûségét, ki gyermekeinek érdekeivel nem gondol, s õsi birtokát
gonoszul el hagyja veszni, de mindhiába, a szomszédok nem vesztek
össze, és oly könnyen megegyeztek egymás között, mintha törvényes
igazság és bíró, ki arról ítél, nem is léteznék az országban. Még az
asszonyok is megfértek egymás között, és Vértesy János és Érczi Antal,
a két családnak érdemes ügyvéde, mint hadseregek béke idejében, csak
azért húzták fizetésöket, mert elõkelõ nemescsaládtól az illedelem is
megkívánja, hogy állandó ügyvédje legyen.

A két háznép példás egyetértésben élt sok évekig egymás mellett, s úgy
látszott, mintha még a halál sem szakíthatná szét a szoros viszonyt,
melyben életökben álltak, mert miután Latkóczyt eltemették, Pétery olyan
rövid idõ múlva halt meg utána, hogy sírköveik is tõszomszédságban
állnak, s ha a nagy ítélet napján végre a pusztalaki temetõ halottjai is
föltámadnak, az elsõ, kivel Latkóczy találkozik, ismét csak Pétery lehet,
s ez valószínûleg ismét ugyanazt mondja neki, mivel õt, ha bajban voltak,
mindig vigasztalni szokta: No, semmi baj, csak hogy ismét együtt vagyunk,
pajtás.

Mind a két házban özvegy maradt, s ezek is folytatták a régi viszonyt,
sõt úgy látszott, mintha az a férfiak halála után még szorosabbá vált
volna. A két özvegy csak egymásban találta vigasztalását. Ki Péterynével
szólni akart, azt többnyire Latkóczynénál találta, ha Latkóczynét
keresték, Péterynéhez kelle menni, s ámbár kertjeiket csak egy ösvény
választá el, mindketten nem egyszer sóhajtoztak azon, hogy házaik oly
távol állnak egymástól, fõképp, miután a remény, mellyel magokat elõbb
kecsegtették, hogy a két ház idõvel úgy is eggyé lesz, napról napra
inkább eltûnt.

Péterynének fia, Mátyás, meghaladta huszonkettedik évét s Latkóczy
Klára elérte a tizenhetediket; a birtokot, amint mondám, csak egy
mezsgye választá el, kertjeik között még a sövényt is elhagyták, s
minden ember átlátta, hogy e fiatal embereket maga az Isten egymásnak
teremtette, csak nekik magoknak nem jutott eszökbe, és ha mások
emlékeztették is reá, nem mutattak semmi kedvet.

Mátyás eleget hallotta, hogy Klárinál szebb leány az egész vidéken
nincs, el is hitte szívesen, csakhogy éppoly kevéssé gondolt vele,
mint Klári azzal, hogy Mátyást mindenki derék legénynek mondta; csaknem
bosszankodtak mindketten, ha anyjok errõl kezde beszélni, hisz õk úgyis
ismerik egymást, évek óta élnek egymás mellett, nincs titkok egymás
elõtt, testvérek nem szerethetnék egymást inkább, hát minek való mind
e beszélgetés.

A fiatalok e hidegsége vagy közönyössége az anyáknak sok szomorú órát
okozott. Nem volt azonban senki, kire a fordulat, melyet a dolgok vettek,
nagyobb hatást gyakorolt volna, mint a Péteryek ügyvédjére, Vértesy
Jánosra. Azon mértékben, melyben a remény, hogy Mátyás és Kláriból pár
lesz, elenyészett, az öregúr egészen megváltozott. Újabb idõben sok dolog
változott, fõképp Magyarországban, alig találunk osztályt, mely, miután
századunk mindent kiegyenlítõ keze rajta átment, nem tûnnék föl más
alakban, mint azt apáink látták; de minden osztályok között csakugyan
egy sem ment át nagyobb metamorfózison, mint az ügyvédeké, s ki a
divatosan öltözött, újságokat olvasó, kellemes társalgású urakat, kik
közül némelyik minden ügyvédsége mellett táncolni is tud, rókatorkú
vagy fekete attilás elõdeikkel összehasonlítja, az csakugyan meg fogja
vallani, hogy haladtunk. Valamint a Corpus Jurist száz könyv közül elsõ
tekintetre megismertük, úgy az ügyvéd, ki egész életén át ezen könyvvel
foglalkozott, kivált a többi emberek közül. Öltözetébõl, járásából,
mozdulataiból, fõképp minden szavából kitûnt, hogy prókátorral van
dolgunk. Az ember oly egészen eggyé vált hivatásával, hogy ránézve nem
is gondolhattunk másra, mint akcióra vagy replikára, s a beszélgetést
akaratunk ellen peres dolgokra fordítottuk. Oly idõben, hol az egész
családnak sorsa ügyvédének hívségétõl és ügyességétõl függhetett, az
ügyvéd nagyobb befolyást gyakorolt a családnak cselekedeteire is, s
ha voltak esetek, sõt számos esetek, hol ez állásával visszaélt,
legalább nem hiányoztak olyanok sem, hol az ügyvéd a családdal annyira
ugyanazonította magát, hogy jogviszonyainak föltartására nézve sokkal
szigorúbb és féltékenyebb vala azoknál, kiket ezek egyenesen érdekeltek.
Ez utóbbiak közé tartozott Vértesy János is, ki kopott rókaprémes,
hosszú dolmányában, melyet, a kánikulát kivéve, mindig viselt, alacsony
kalapjában és a deák törvényes axiómák miatt, melyeket beszéde közé
vegyített, néha nevetségesnek látszhatott, de ki egész életén át a
törvény tekervényes útjain járva, azért oly talpig becsületes ember volt,
minõt keresni kell, s kinek a Pétery-család jogai inkább szívén feküdtek
saját vagyonánál. Az öregúr, ki fiatalabb korában a fél megye peres
dolgait vitte, régtõl óta fölhagyott terjedtebb praxisával, s Pusztalakra
visszavonulva, hol magának egy kis birtokot szerzett, csak még néhány
családnak ügyeit kezelte, közöttük a Péteryékét, kikkel ifjúsága óta
a legszorosabb barátságban élt, s kiknek érdekeit, mióta Pétery Jakab
halálos ágyán nejét s gyermekeit reá bízta, még inkább szívén hordá.

Mióta özvegy Péterynétõl hallotta, hogy fia és Klári semmi különös
hajlandóságot egymáshoz nem mutatnak, Vértesy mintha nyugtát vesztette
volna el. Fél napokig járt körül a Péteryek birtokán, többnyire azon
barázdát követve, mely azt a Latkóczyak részétõl elválasztá. Méregetve
szemével a vonalt, megnézve minden egyes fát és emelkedést, különös
figyelmet vetve a lápokra, melyekben nád terem. Sokszor a boltozott
szobába zárkózott, melyben a levéltár tartatott, s ha a cselédek az
ablakon benéztek, látták õt poros irományok között vagy a nagy földabrosz
elõtt, melynek vonalait plajbászával nézegeté, majd jegyzéseket téve,
melyekkel ismét ki a mezõre ment, hogy ott nagy lépésekkel a rátának
szélességét bejárja, mi között idõrõl idõre megállott, és nagy
elégedetlenséggel rázta õsz fejét.

Maga a csõsz és hajdú is észrevevék, hogy az öregúr valami nagyon töri
a fejét, õ azonban nem szólt senkinek s Péteryné kérdését sokáig azon
megjegyzéssel utasította vissza, hogy maga idejében majd minden ki fog
sülni. Végre ez az idõpont eljött. Vértesy az özvegyet a levéltárba
vezette. Itt az eredeti osztálylevelet, mely szerint a pusztalaki birtok
1730-ban a két család között felosztatott, s minden azóta a birtokról
készült irományokat fölolvasta, hosszasan megmagyarázta a térképet és sok
deák törvénnyel és decisióval bebizonyította azt, hogy a Latkóczyak és
Péteryek birtokának tökéletesen egyenlõnek kell lenni, holott a Péteryek,
mit õ Isten s világ elõtt bebizonyíthat, jelenleg hét holddal és egy
fractával kevesebbet bírnak, nem is említve azt, hogy a Latkóczyak a
nádlás alkalmával, melyet a közös tavon gyakoroltak, sokkal kijjebb
terjeszkedtek, mint jog szerint tehették volna; hogy saját határukon
csárdát állítottak föl, s a Péteryek rátáján több utat használnak,
melynek a térképen legkisebb nyomát sem találni, mi mind együttvéve
azon sérelmekkel, melyeknek az oklevelek bõvebb megvizsgálása után talán
nyomára lehetne jönni, a nemes Pétery- családnak oly károsodásával jár,
hogy azt többé eltûrni nem lehet.

Midõn Péteryné megtudta, hogy mindössze csak hét hold forog kérdésben,
melynek egy része futóhomok, egészen megnyugtatva érzé magát, s azzal
vigasztalta Vértesyt, hogy a károsítás valószínûleg nem is szándékosan
történt, s hogy õ adandó alkalommal szólni fog Latkóczynéval, mire
Vértesy ez egyszer megnyugodott, és csak arra kérte asszonyát, hogy a
dolgot mentül elõbb rendbe hozza.

De Péteryné mint békeszeretõ asszony részint restellte, részint nem
tartotta érdemesnek szólni. Hisz õ tulajdonképpen azt sem tudja, miként
kezdje a beszélgetést, és Latkóczyné talán még rossz néven vehetné,
pedig õ azért mégis legjobb barátnõje, és az egész hét hold nem ér
annyit, hogy miatta háborúságot kezdjen.

Mindezen okok más embert talán megnyugtathattak volna, de hol jog és
törvény forgott kérdésben, Vértesy nem tekintett semmire: s a gondolat,
hogy a Pétery-birtok azon idõ alatt, melyben õ a családnak ügyeit
vezette, kisebbé vált, hogy a vad körtefa, mely a földabrosz és
osztálylevél szerint a két birtok közötti egyik határpontot képezte,
most a Latkóczyak rátáján belül áll, nem hagyta õt nyugodni. Addig
zaklatta asszonyát, oly komolyan inté azon kötelességére, hogy õ mint
özvegy a család jogain csorbát ejteni ne engedjen, annyira ijesztette
elnézésének lehetõ következéseivel, mert ugyanazon joggal, mellyel a
Latkóczyak hét holdat szántottak a magok rátájához, 17 vagy 107-et vagy
1777-et tulajdoníthattak volna el, és ha az ember nem mozog, nem tudja
soha, mihamar válhatik valami úzussá, míg végre fölhatalmazá, hogy a
Latkóczyak ügyvédével s ha szükséges, magával Latkóczynéval szóljon s
az egész ügyben saját belátása és lelkiismerete szerint járjon el.

Vértesynek csak ez kellett. A gondolat, hogy a Pétery-családnak
letiport jogait ismét helyreállíthatja, fölébreszté fiatalabb éveinek
egész tevékenységét, s midõn a levéltárból egyenesen Érczi Antal
házához indult, fejében a Hármaskönyv rég nem használt elvei, a
törvényeknek egész serege s minden idevágó kúriális decisió, mint csata
elõtt a fegyveres seregek, talpra keltek, hogy a Latkóczyak ügyvédét,
ha csak moccanni merne, visszaverjék, porba döntsék, megsemmisítsék. A
fogadás, melyet Vértesy ezen érdemes kollégájánál talált, olyan vala,
minõre ez hasonló esetben Vértesynél számolhatott volna. A Latkóczyak
régi úzusra hivatkoztak, említék, hogy tulajdonképp õk a károsultak,
mert az elsõ osztály alkalmával nekik rosszabb föld jutott, s hogy ad
rectificationem procedálhatnának. Mire Vértesy ünnepélyesen kijelenté,
hogy teéns Péteryné asszonyság és õ maga is ellenségei minden pernek,
de hogy azért jogaikat védeni fogják, s hogy mi a jogtalanul használt
utakat illeti, azokat még ma fölárkoltatják. Érczi még hangosabban
válaszolá, hogy õk meg be fogják húzatni.

Mind Vértesy, mind Érczi még aznap teljesíték ígéretöket, s midõn az
elõbbi még aznap estve Latkóczynéhoz ment, hogy az árok behúzása ellen
panaszt tegyen, ez neki azt válaszolá, hogy ügyvéde csak kötelességét
teljesíté, s hogy õ nem is foghatja meg, miként juthat valakinek oly
bolondság eszébe, hogy az utat, melyen rétjére jár, elzárja.

Latkóczyné sértve érzé magát leginkább azáltal, hogy Péteryné, ha
már panaszra volt oka, azt nem személyesen, hanem ügyvéd által akarta
végezni, de minden hevessége mellett a gondolat, hogy azokkal, kikkel
egész életén át oly barátságban élt, perbe keveredjék, fájt neki, s
azért még aznap estve átment a szomszédba, hogy Péterynével személyesen
szóljon. Talán Latkóczyné hangosabban szólt, mint a szükség kívánta, mi
által ismét Péteryné érezte magát sértve, vagy talán félt vitatkozásba
ereszkedni, de egyedüli válasza az volt, hogy õ mint asszony törvényes
dolgokban nem járatos, de hogy fiának jogaiból semmit nem vétethet el.
Mire Latkóczyné csak azt felelé, hogy szegény leányát õ sem hagyja el,
bármily szomorú dolog is, hogy ily kicsiségen perre kerülnének. Péteryné
pedig csaknem elijedve a gondolattól, bizonyossá tevé szomszédját, hogy
ennyire semmi esetre sem mennek a dolgok, s hogy õk mindamellett a régiek
fognak maradni.

S midõn az asszonyok elváltak, bizonyosan ez volt szándéka mindkettõnek;
de hiába. Vértesy meg akarta mutatni, hogy mikor az utat fölárkoltatta,
õ nem volt bolond. Érczi nem akart engedni semmiben. Árkok ásattak és
húzattak be; szekerek zálogoltattak, tilalomtörések és behajtások
történtek. A közbirtokosoknak egy része a Péteryeket, másik a
Latkóczyakat pártolá, s ha a szomszédok találkoztak, a beszélgetés
akarat ellen e tárgyra fordult s élesebbé vált; míg végre a szomszédok
mindig ritkábban s utoljára éppen nem találkoztak többé, s még mielõtt
a nádlás ideje bekövetkezett, melyre az ügyvédek különösen készültek,
mert Vértesy ez alkalommal akarta a jogos állapotot helyreállítani és
Érczi az úzust bebizonyítani, a két egykor oly baráti ház között
valóságos ellenségeskedés uralkodott.

Vértesy mûködésének ez eredményét látva, maga is elszomorodott. Nem
saját esztelensége, hanem az emberek rosszasága miatt. Hisz õ csak
szoros kötelességét teljesíti, s miként gondolta, hogy Latkóczyné,
ha tõle oly valamit követelnek vissza, mi jogszerûleg másé, ennyire
neheztelni fog. De a kocka el volt vetve; s ha Vértesy most egész
befolyását arra fordítaná is, hogy békét szerezzen, nem állt hatalmában.
Az asszonyok annyira el voltak keseredve egymásra, annyira meg voltak
gyõzõdve ügyöknek igazságáról, hogy többé semmi áron nem engedtek volna;
az atyafiságos barátság helyett atyafiságos gyûlölet támadt köztük, s
Péteryné, ki elõbb a pernek említésénél is már megijedt, most alig várta
megkezdését, hisz akkor legalább ki fog sülni, az a Latkóczyné milyen
asszony.

Mind a két háznak egész életmódja megváltozott. Péteryné, ki elõbb
bosszankodott, ha Mátyás máshová, mint Latkóczyékhoz ment, most maga
fogott hozzá a szomszédok látogatásához, s fõképp oly helyekre, hol a
háznál leány volt, fiát is elvitte magával; mikor pedig a farsang eljött,
csaknem kényszeríté õt, hogy a szomszédban, ha majd hírét hallják,
bosszankodjanak. Latkóczyné pedig megnyitotta házát az egész környéknek,
mert hisz szegény árva leányának ismerkedni kell, s Péteryné a sok
vendéget látván, talán megpukkad mérgében.

Házasságról természetesen szó sem volt többé; Latkóczyné elõre örült a
pillanatnak, mikor leányát másnak adhatja, és a szép birtok, mely után
Péteryné annyira áhítozott, más kezekre jut, míg ez utóbbi csaknem
mindennap megdicsérte fiának okosságát, hogy nem szeretett Kláriba. A
legcsudálatosabb a dologban az volt, hogy a fiatalok, kik midõn anyáik
a házasságot annyira kívánták, a legnagyobb közönyösséget mutatták
egymás iránt, most sokkal többször gondoltak egymásra, mint elõbb.

Mátyás, ki csak huszonkét éves lévén, mint kiskorú, anyjának eljárását
nem akadályozhatá, rosszallta, sõt szégyenlette az egészet, s nyíltan
kimondá nézetét. Teljességgel nem fért fejébe, hogy azon barázda,
melyet Latkóczyék béresei pár öllel beljebb szántottak, közte s Klári
között áthághatatlan akadály lehetne, s nemcsak nem kerülte, sõt keresé
az alkalmat, mellyel neki barátságát bebizonyíthatá. Klári pedig,
valahányszor anyja a Péteryek ellen kikelt, fölszólalt Mátyás mellett,
ki az egészrõl nem tehet semmit, és utoljára is a legbecsületesebb
fiatalember az egész környékben.

Csak mióta oly ritkán találkoztak, mióta Mátyásnak néha félnapokig
leskelõdni kelle, hogy Klárival valamely harmadik házban összejöhessen,
mióta Klári néha egy óráig állt a közös ösvény mellett, mely a kerteket
elválasztá, míg véletlenül Mátyással találkozott, azóta érezék, mennyire
összeszoktak gyermekségök óta, s mennyire jól esik nekik, ha egymással
beszélgethetnek. Mátyás soha nem tudta eddig, hogy Klári oly szép leány;
s az utóbbinak úgy látszott, mintha Mátyáson egy idõ óta nagy változás
történt volna. Hiába, arra, hogy jó tulajdonainkat észrevegyék, semmi nem
szükségesebb egy bizonyos távolságnál, a baj csak az, hogy ezen optikai
törvény nem terjed ki a rossz tulajdonságainkra is, s hogy ezekre nézve
a szemnek élessége a közelséggel nõ. Így történt, hogy míg azok, kik
távolabb állanak, az arcnak angyali szépségét bámulják, a legközelebbiek
a vörös bibircsó miatt sóhajtoznak, melyet az orron észrevesznek.

De hagyjuk az elmélkedéseket. Ott, hol két fiatal egymásba szerelmes
kezd lenni, sõt néha házasságról is gondolkozik, a reflexió nincs
helyén. Úgyis Mátyás és Klári nem sokat gondoltak az okokkal. Érezék,
hogy naponként inkább szeretik egymást, s azóta mindketten sokkal
boldogabbak.

Nagy baj e világon, melyet, aki életében szerelmes volt, sõt az is, aki
nem volt szerelmes, de kinek a jövedelmei szerint szerelmesnek kellett
volna lenni, nagy kellemetlenségére tapasztalt, hogy az emberek és
fõképp az emberi nemnek azon extraktusa, melynek elsõ példányát mint
oldalbordát vonták ki õsapánk keblébõl, szerelem dolgában nemcsak a
valót veszi észre, de a valónál mindig még többet is, s így nem
csudálhatni, hogy mind Latkóczyné, mind Péteryné a változást, mely
gyermekeiken történt, hamar észrevették. Az utóbbi csak bámult fiának
következetlenségén, s az egész dolgot még akkor sem értette, mikor
Vértesy neki megmagyarázta, hogy a kölcsönös szeretet a gyermekekre
bizonyosan az apáktól származott és talán nem támadott volna soha, ha
mindketten leányok volnának. De Latkóczyné dúlt-fúlt. Elébb a gonosz
Péteryné el akarta perelni jószágát, s mert ezen úton célt nem érhetett,
most el akarja csábíttatni leányát, hogy így jusson a birtokhoz. Õ,
Latkóczyné, világosan belátja az egész trafikát, de majd megválik,
oly könnyen járnak-e keresztül eszén, mint Péteryné asszonyom hiszi.

Latkóczyné elõször ahhoz az eszközhöz nyúlt, mellyel Éva óta asszonyokkal
legkevesebbre mehetni, azaz eltiltá leányának, hogy Mátyással szóba
álljon. Vesse szemét bárkire, szóljon bárkivel, menjen bárkihez, csak
Pétery Mátyáshoz ne, ez volt a szigorú parancsolat, de hogy célját még
biztosabban elérje, egyszersmind arról is gondoskodott, hogy Mátyásnak
helyét más töltse be. Érczi Antal ügyvédnek elmélete szerint, kinek
nézetei egy idõ óta mindenben követtettek, a szerelem, valamint a
skorpió sebeit csak azzal lehet gyógyítani, mi a sebet okozta, s azért
a sebek olyanoknál, kik magoknak az egyedül célszerû orvosságot meg nem
szerezhetik, veszedelmesekké válhatnak; kire, mint Klári kisasszonyra
csaknem ötezer hold pusztai birtok néz, annál nincs mit félni. Nevezzék
akárminek, ha õ maga tíz kérõt nem hoz a házhoz, kik közül mindenik
Pétery Mátyásnál többet fog érni.

És Érczi Antal úr csakugyan elhozta kérõit; mások közbenjárása nélkül
jöttek, mert szép vagyonú leány körül a kérõk éppoly kevéssé szoktak
hiányozni, mint fizetéses hivatal körében, és az meglehet, hogy
mindezen kérõk Pétery Mátyásnál sokkal többet értek, csakhogy Klári
másképp gondolkozott. Mióta Mátyást ismerni tanulta - mit kétségen
kívül anyjának köszönhetett, ki õt tilalma által az egész férfinemtõl
mintegy külön választá -, õ nem szerethetett mást, s furcsa dolog,
mentül inkább lármázott anyja, annál hangosabban dobogott szíve Mátyás
mellett. A szerelemben sok van a puskapor tulajdonságaiból, mely, hol
szabad tért talál, egyszerû lobot vet, s hatalmassá csak akadályok
által válik.

Talán Latkóczyné nem ismerte a szerelem e természetét vagy azt hitte,
hogy valamint a puskaporral, úgy a szerelemmel arra célozhatunk,
amerre legjobbnak tetszik, annyi azonban bizonyos, hogy õ Klárinak
egész magaviseletében csak megátalkodott makacsságot látott, melynek
engedni nem lehet, nehogy Péteryné végre mégis célt érjen. Azonkívül
Latkóczyné, mint sok asszony, ha azon koron, melyben maga szerelmes
lehetne, egyszer túlhaladt, leánya számára annyira beleszeretett Ormos
Gyulába, hogy csaknem anyai kötelességének tartá, ha Klárit, miután õ
saját szerencséjének belátására elég ésszel nem bír, arra kényszeríti.

Latkóczyné el volt határozva, hogy leányát csak Ormos Gyulának s
másnak nem adja. Ormos Gyula azon ildomos emberekhez tartozott, kik
megelégszenek, ha a vár helyett legalább parancsnokát nyerhetik meg
és kevesebb dicsõséggel, de éppoly biztosan birtokához juthatnak. És
így Klári, ki természetesen valamennyi kérõi között éppen Ormos Gyulát
utálta leginkább, nagy aggodalmakkal nézett a jövõnek elébe. De
bármennyit törte fejét, sem neki, sem Mátyásnak, kivel majd a sövény
mellett, majd a közbirtokosok valamelyikének házánál összejött, nem
jutott semmi eszébe, mi által bajukon segíthetnének.

Mióta a két ház összeveszett, Pusztalakon nem fogyott el a mulatság.
Mentül inkább visszavonultak a családok elõbb a többi közbirtokosoktól,
annál inkább foglalatoskodtak ezek most bajaikkal, s hónapokig mind
e kúpos és emeletes kastélyokban csak errõl folyt a beszéd. Egy rész
inkább Latkóczynét, a másik Péterynét vádolta, de anélkül, hogy azért
összevesztek volna. Az emberek ily alkalommal mindig rendkívül
engedékenyek egymás iránt, s csupa udvariasságból, ha éppen úgy
kívántatik, egy helyett kettõt szidnak. Mátyást és Klárit mindenki
sajnálta, csakhogy mindez a dolgon éppoly kevéssé segíthetett, mint az,
hogy az öreg Vértesy, ámbár most is teljesen meggyõzõdve, hogy a hét
holdat, mely a Péteryéktõl elszántatott, minden bíróságnál visszanyeri,
midõn látta, hogy az egész Latkóczy-birtok idegen kezekre juthat, kezde
gondolkozni. Érczi Antal csaknem gúnnyal utasítá vissza ajánlatát, hisz
nemsokára lesz Latkóczyék házában is férfi, ki a család jogait védelmezni
tudja.

Így álltak a dolgok, midõn Mátyás egyszer estve a kertben szokott
helyén Klárára várt. Egy sûrûség volt ez mindjárt a sövény mellett,
mely ugyan a múlt télen kiigazíttatott, de melyen a fiatal Pétery az
erõs karók és új fonás ellenére, mihelyt kedvesét közelíteni hallá, oly
könnyen mászott keresztül, mintha sima úton járna. Közel e sûrûséghez
a Latkóczyak kertjében egy út vezetett volt, mely csaknem a sövényig
jött, s melyen, ha elsötétedett, Klári jönni szokott. Május vége vala,
a sûrû lomb között csalogányok énekeltek, s a borús égen csak itt-ott
látszottak egyes csillagok. Vannak pillanatok, hol még a falusi
nemesember is, habár soha francia regényt nem olvasott is, s a vidéken
a legjobb agarásznak tartatik, ideges állapotba jöhet; Mátyás is, mikor
egy negyed a másik után elmúlt és Klári még mindég nem jelent meg,
végre nem tudta, mit csináljon.

Könyvekben a szeretõ ily alkalommal hallgatja a csalogányok énekét és
az úti szellõ suttogását, nézi a csillagokat, beszívja a langy nyári
levegõt, mely õt illattengerként környezi és gyönyörködik, midõn kedvesét
mindezekhez egyenként hasonlítgatja; a gyakorlati életben az ember
ily körülmények között könnyen elveszti türelmét, s én még azért sem
állhatnék jót, Mátyás nem káromolta-e egy kissé azon akadályokat,
melyek miatt Klári szavát nem tarthatja, midõn lépteket hallott.

Az öröm, melyet szívében gerjesztett, azonban nem tartott sokáig.

A könnyû lépések, melyekkel kedvese máskor közelíteni szokott, majd
gyorsan haladva, majd megállva a legkisebb nesznél, hogy azután inkább
siessen, e rendetlen lépések helyett, melybõl szinte kihallani a
szívnek küzdését, mely nem tudja, továbbhaladjon-e, és mégis érzi, hogy
mennie kell, Mátyás egy pár sétálónak nyugodt, kényelmes lépéseit vette
ki, és hogy soká bizonytalanságban ne maradjon, Latkóczyné és Érczi úr
szavát ismeré meg. Mátyás a sövény mögé vonult, melynek magasságát ez
egyszer áldá, s míg a szomszéd kertben sétálók nem távol tõle egy padon
helyet foglaltak, legnagyobb kényelemmel végighallgatá beszélgetésöket.

Hogy Latkóczyné prókátorával a perrõl szólt, s aközben róla és anyjáról
nem igen kedvezõleg nyilatkozott, ezen Mátyás nem indult meg, de annál
inkább azon, midõn hallá, hogy Klárit már a jövõ héten elviszi vagy a
parádi vagy a füredi fürdõbe, mert ennyi bosszúság által megromolt
egészsége fürdõt kíván, s innen elmegy vele Pestre, Bécsbe, akárhová,
és nem is jön többé vissza, míg Ormos Gyula nem vette el. Mire Érczi
Antal válaszolá, hogy ez csakugyan bölcs gondolat, mert másképp végre
is csak az fogna történni, mit megakadályozni akartak, s mitõl
Latkóczynét csak különös gondviselés mentette meg eddig is.

Latkóczyné nem bámulhatott inkább, mint Mátyás, midõn hallá, hogy
különös gondviselésre vala szükség Latkóczyné hatalmának fönntartására.

- De gondolja meg nagysád a helyzetet - szólt az ügyvéd halkabban. -
Klári kisasszony szerelmes. Nagysád nem foghatja meg: miért? én sem;
de a szerelem oly dolog, mint a jog; készítenek törvényt akármennyit,
ismerjük a gyakorlatot még oly jól, és mégis oly esetek fordulnak elõ
mindig, melyekre sem a törvény, sem a gyakorlat nem illik; s így vagyunk
mi is; Klári kisasszony minden valószínûség ellenére mégis csak Mátyásba
szerelmes, és az úrfi, úgy látszik, éppen mióta nagyságod és Péteryné
asszony minden házassági gondolatokat fejükbõl kivertek, azt saját fejébe
vette. A magyar törvény az anyai tekintély fönntartásáról igen rosszul
gondoskodott. Ha a kisasszony Pétery Mátyással megszökik, és valami pap
elõtt megesküszik, a házasság érvényes, akármit mondjunk ellene. A kérdés
csak az, vajon a szökés lehetséges-e, és én csakugyan azt hiszem, hogy
a két kúria fekvését tekintve nemcsak lehetséges, de nagyon könnyû is.
És én csakugyan alig foghatom meg, hogy ez a fiatal embereknek még nem
jutott eszökbe. Ha például Mátyás kisasszonyunkat nagynénjéhez, Latkóczy
Margithoz vezeti...

Latkóczyné e névnél hevesen szavába vágott. - Nagyságod neheztel rá,
s igaza is van - szólt Érczi nyugodtan -, mit elegyedik oly dolgokba,
melyek öt nem illetik, s mit bosszantja nagyságodat leveleivel, melyekben
a gyûlölt összeköttetést ajánlgatja. De Klári kisasszony õt rendkívül
tiszteli. Gyermeksége óta arra tanították, mert Margittól szép örökség
vár rá, és nem is soká fogná ellenezni, ha neki Mátyás azt ajánlaná,
hogy õt nénjéhez viszi. S legyen csak egyszer házánál, és a házasság
annyi, mint bizonyos. Nem is léphetünk föl ellene, úgyis az egész világ
romlottságában a fiatal párt pártolja.

Latkóczyné és érdemes ügyvédje még hosszabb ideig szóltak a tárgyról,
míg végre fölkeltek, és a házhoz visszasétáltak.

Mátyás nem tudta, mit csináljon örömében. Annyi haszontalan tépelõdés,
gondolat és aggodalom után, most végre egy remény, egy biztos kilátás
nyílt elõtte, s az utat, mely õt biztosan célhoz vezeti, legnagyobb
ellensége mutatta neki, s vajon lehetett-e még kételkedni Klára
szerelmében?

Egyetlen kívánsága az vala, hogy kedvesével még ez este beszélhessen,
de úgy látszott, mintha ennek ez egyszer nem kelle teljesülésbe menni.
Azt a helyet, hol máskor Klári jött, ma anyja használta sétálásra, s
tulajdonképp minden valószínûség szerint Klári ez este többé nem jöhet.
Nagy szerencse, mert ha ez nem lenne, sok szép és nagyszerû dolog nem
történnék a világon, hogy egyesek minden valószínûség ellenére hisznek
és remélnek. Ezek közé tartozott ez egyszer Mátyás is. Még ma este
akart szólni Klárival, érzé, hogy még ma este kell szólnia, hogy fog
szólni vele s dobogó szívvel várt a bokrok alatt.

Végre nem tûrhetvén nyugtalanságát, tovább áthajolt a sövényen, maga
sem tudta, mit akar, csak hogy ezzel is közelebb juthatott Klárihoz,
s legalább a falakat látni, melyek között õ él. A ház sötéten állt, csak
az ebédlõ ablakai voltak kivilágítva, s midõn halk lépésekkel közelített,
világosan látta Latkóczynét és ügyvédjét, kik, mint látszott, jóízûen
vacsoráltak. Klári úgy ült, hogy kívülrõl nem vala látható.

Helyzete nem tartozott a kellemesek közé. Ha valaki kedvesével szólni
akar és azt vacsoránál találja, az étvágy, amellyel Érczi uram a
sültet és káposztát emészti, s a kényelem, mellyel a török mogyorókat
föltördelte, mikkel a vacsora végzõdött, más embernek a türelmét is
kifárasztotta volna; de Mátyás mindamellett nem mozdult helyébõl, s
miután a vacsora végével a társaság elvált, s az egyes ablakokban
gyertyák jelentek meg, addig várt, míg végre elõérzete teljesült, és
Klári csakugyan a kertbe jött.

Azért jött el, mert, mint mondá, meg volt gyõzõdve, hogy Mátyás már
régen hazament, vagy neki is azt súgta belsõ érzete, hogy kedvesét
még itt fogja találni, azt maga Mátyás sem tudta meg, még késõbb sem.
Vannak dolgok, melyeket asszonyok még kedveseiknek sem vallanak meg
soha, s csak az ismeri a szerelem egész boldogságát, ki ezeket nem
kutatja. Bizonyos csak annyi, hogy Klári, midõn Mátyást meglátta,
nemcsak vissza nem szaladt a házba, sõt attól távozott.

Sokáig beszéltek egymással. Mátyás elmondá a hallottakat, kérését,
reményeit. Klára megijedt, azt mondta, hogy sohasem egyezhetik bele,
kétkedett, ingadozott s végre mégis megígérte, hogy ha anyja õt csakugyan
kényszeríteni akarná, inkább mint hogy Ormosé legyen, még erre is képes
lehetne. Egyszóval a hosszú tanácskozásnak csak az volt eredménye, hogy
egy új tanácskozmány ideje tûzetett ki, de azon különbséggel, hogy a
tanácskozók még inkább szerették egymást, mikor elváltak, mint mikor
tanácskozni kezdtek.

Másnap Latkóczyné Klárának tudtára adta, hogy pár nap múlva fürdõbe
mennek, s ez alkalommal annyit beszélt Pétery ellen s mindarról, mit õ
azon esetben, ha Klári Ormost ezentúl is visszautasítja, tenni fog, hogy
a szegény leány, mikor este kedvesével a kertben összejött, már csaknem
egészen el volt határozva.

Harmadnap a beszélgetés Latkóczyné és leánya között megújult, s ha lehet,
még kellemetlenebb módon folyt.

A negyedik reggel Latkóczyné leánya szobájában csak egy levelet
talált, melyben Klári megírá, hogy õ anyját mint legnagyobb jótevõjét
véghetetlenül szereti, de hogy a méltatlankodásokat, melyeket rajta
elkövetnek, többé nem tûrhetvén, Margit nénjéhez ment, és ott is fog
maradni mindaddig, míg anyja azon rossz embert, ki mindennek okozója,
a házból nem küldi el. Ami pedig Ormos Gyulával való házasságát illeti,
õ ugyan haláláig mindenben csak édesanyjának akar engedelmeskedni, de ez
egyben nem teheti, mert szívét és szavát Mátyás bírja, kinek társaságában
ment el most a háztól és kinél más soha nem lesz férje e világon.

Latkóczyné elsõ pillanatban nem tudta, mit csináljon haragjában, de
miután késõbb meggondolta, hogy a dolgot nem változtathatja meg, s hogy
a történt botrányt csakugyan másképp, mint ha Mátyás Klárit elveszi,
helyrehozni nem lehet, fõképp, hogy Péteryné sem tudott semmit az
egészrõl, és nálánál még inkább bosszankodik, megnyugodott, és midõn
Margit néni Pusztalakra jött, nehézség nélkül adta beleegyezését a
házassághoz, mely a két család között támadt pernek örökre véget
vetett.

Péteryné kissé tovább neheztelt, de annyira szerette fiát, hogy
boldogságát látva, õ is alig várhatá már a menyegzõ napját. Kevés hónap
múlva Mátyás és Klárából a legboldogabb pár lett, melyet Pusztalak valaha
látott; és a két ház a rövid villongások után még szorosabb barátságban
élt, mint elõbb. Még Vértesy és Érczi is kibékültek egymással. Az elõbbi
ugyan halála napjáig meg volt gyõzõdve arról, hogy a nemes Pétery-család
birtokából több mint hét hold elszántatott, az utóbbi pedig halála
napjáig hitte, hogy a károsításon, melyet a Latkóczyak az elsõ osztály
alkalmával szenvedtek, ad rectificationem divizionális per által kellene
segíteni, de bármily hevesen folyt is a vita, õk úgy összeszoktak, mint
a Latkóczy- és Pétery-családok levéltárai, melyek, mióta a házasság
megtörtént, egy szekrényben tartattak.

Hisz úgyis a pernek e két család között örökre vége van, s mi legszebb,
az eredményt csak a két család ügyvédeinek köszönhetik; mert ha Vértesy
a két özvegyet össze nem veszíti, gyermekeik talán sohasem szeretnek
egymásba, és ha Érczi Mátyást nem hozza arra a jó gondolatra, hogy Klárit
Margit nénihez szöktesse, s anyja a kisasszonyt fürdõbe és Pestre viheti,
ki tudja, mi történt volna. A legcsudálatosabb az, hogy e házasságban,
melyet prókátor hozott össze, soha perlekedés többé nem fordult elõ.