Pusztai tűz
| Pusztai tűz szerző: Tömörkény István |
Nyugat felől eleinte olyan füstcsomó látszott, mint mikor a gyárak kéményeiből szinte erőszakkal szedi ki a füstöt a szél, a magasba kapja, s ott játékot játszik velük. Azután mélyebbedett, szélesbült, vastagodott. Semmi szellő nem mozgott, a feketeség végigfeküdte az ég oldalát, s bár a nap teljes világát adta, alsó fele néha fényesre vált. Valami megdöbbentő érzés az, ha a füst fénylik. Tűz van - mondták az emberek éles hangon. A biztosító társaságok fölfedezték ugyan azt a szót, hogy: kárégés, de annyira nem veszítette még az eszét a magyar, hogy ezt használja. Kifejezés pedig valójában nincs rá. Ha a konyhába vagy téli időben a kályhába gyújtanak, akkor azt mondják: ég a tűz, ha pedig valósággal valakinek a vagyonát pusztítja a láng, akkor mindössze annyit állapítanak meg, hogy: tűz van.
Ezt bajos is volna elvitatni, mikor az ég alja csupa fekete fölleg. Valahol baj van, s a korommal fölcsapódó szikrák mutatják, hogy itt nem annyira megégett vagy leégett valaki, hanem, hogy valakinek elégett valamije. A lovasbiztossal, akinek a dolog a kerületébe tartozott, kocsira kaptunk, s mentünk a homokos buckák között a tűz felé.
Valami lélekveszejtő van az ilyen útban. Az ember megszokta, hogy tűz alkalmával a nép szaladjon oda, ahol baj van, tűzoltók vágtassanak, trombitáljanak, vizes kocsik zörögjenek, mindez olyankor oly hatással van, hogy aki az utcán jár, eldobja s gondos vigyázattal eltapossa szivarját, nehogy annak a tüzével ő tüntetni láttassák. Azután megy sebes léptekkel a katonaság, a kövezet a lovasrendőrök lovainak patkói alatt csattog, az ablakok kinyílnak, mindenki a vész felé tekint, az emberek azt mondják: itt a baj, az asszonyok azt mondjak: Jézusom segíts, minden arcon a vész tudásának valami félreismerhetetlen kinyomata, mindenki siet arrafelé, hogy ha lehet, tegyen valamit a meglátogatottakért - itt meg semmi, semmi zaj, csak az, hogy a sívó bucka homokjában a kerék nyikordul, a táj szélén a hosszú jegenyefák mind szótlanok, és egy helyben állnak, mint már ez nekik születésük idejétől fogva szokásuk. Néhány ember itt-ott a földben dolgozik, a közelben két asszony acatol valami dinnyeföldön, azok is háttal fordulnak a veszedelemnek, ügyet se vetnek reá. Csak magunk haladunk arra, kerülgetve a dülőutakon. Egy ember jön szemközt, kaszával a vállán, attól kérdjük, hol a tűz.
- Arra van lent - mondja -, gondolom a Svanyák búzája löhet. A hétön akartak nyomtatni.
Vigyázva fordult meg, hogy a kaszával valamelyikünkbe bele ne akaszkodjon, s szemügyre véve a határt, folytatta lassú hangon:
- Az, csak az löhet... Hanem most mán valaki elvégezte helyettük a munkát. Baj, baj. De különben hátha ki volt biztosítva?... No csak mönnyenek ezön az úton. Ott a fölső sarkon, ahun a Rózsa Sándor agyonlütte a cimboráját, le köll fordulni, akkor aztán jobbra igenyössen.
Ez útmutatás a helyre vezetett, ami nem kis dolog olyankor, amidőn még töretlen a kukorica. Az ember megy, megy valamerre előre, s végül azt találja, hogy az utat rengeteg tábla tengeri állja el, amin túl se lát. Ha a kocsiülésre lép föl, se láthat túl rajta, mindenütt csak a susogó sásforma levelek, s a meghasadt csövek végén a kilógó szakáll. El lehet tévedni benne. Egészen más azonban, ha határozott irányban mozog az ember, s tudja, hogy ott kell lefordulni, ahol a "Sándor" valamikor agyonlőtt valakit. Így oda is értünk.
Abból a tűzijátékból, amit búzakazlak égése okoz, alig volt valami. A lángja már nem égett, csak zsarátnokolt az elhamvadt élet. A külső, korommá vált részek közül vad-piros színe úgy szilánkolt elő, mint maga a pokol. Néha megroppant egyik vége, vagy beszakadt a közepe. Szél alig járt az egész tájon, de itt lehetősen mozgott a levegő. A tűz maga csinálja azt. Melege versenyre kel a nappal, a zsarátnok ilyenkor röpköd, és legel.
Az sem utolsó: elnézni, mint legel a tűz.
Aratás végén, nyár derekán már aszott a fű sok helyen, levelei kiszáradtak. A kazal parazsa az ilyen kiszáradt ereket keresi, ami meggyúl, s egyik csomóról a másikra ugrik a láng. Olyan gyorsan szalad, hogy egy béka nem is tudna előle menekülni. Kis vékony lángok futnak szét, amíg aztán megakadnak egy bujább fűcsomóban, amellyel nem bír a tüzük.
Senki se volt ott rajtunk kívül: a lovakkal messze kellett megállani, mert ijedeztek nagyon. Távol zöldes-sárga tábla látszott fehér dominó-csontokkal: az volt a legelő, s rajta a gulya. A füst a tájról elverte a madarakat, semmi se mozgott, a nap olyképp állt a felhőtlen égen, mintha ránk akarna esni, csak épp a zsarátnok zsurmolt, és hátunk mögött a kukoricás száraz levelei susogtak. Azután zörögni kezdett a szára is, mint mikor messze törtet benne valaki. Nem kellett hozzá sok idő, előjött a kukoricából egy sánta öregember, nagy bottal a kezében, az ócska szűr átszíjazva a mellén, a vállán pedig egy igen rossz kócmadzagos elültöltő. Ünnepnap lévén, borotvált volt az öreg, csak a félarcát foglalta olyan széles aljú oldalszakáll, amilyent a Bach-korszak cseh hivatalnokai viseltek. Fehér volt, mint vastag, tömött bajusza, amit tutajbajusznak neveznek. A közepét visszafiatalította sárgára a pipafüst.
A szemeit összehúzva tartotta, s pislogott velük, mint a legtöbb olyan ember, aki sokáig ült régi börtönökben, mikben még nem mérték ki négyszögméretek szerint a világosságot és a levegőt.
- Jó napot, adjon Isten - mondta s köszönés gyanánt egy ujjával fölnyúlt a szürkére vedlett juhászkalap széléhez.
- Jó napot, János bácsi - mondta neki a komisszárius. - Hát mire végzi?
- Hát - mondta -, láttam a füstnyit... mondok, mögnézöm.
- Kié ez a szérű?
Belebámult a zsarátnokba, s eltaposott egy tűzeret, amely a lábai alatt futott végig a kukoricás felé.
- A Savanyáké. Ezök, úgy nézöm, learattak végképp.
A botra támaszkodva bicegni kezdett, s körüljárta a tüzet. Míg oda volt, kérdi a biztos:
- Tudod, ki az az ember?
- Látom, hogy kukoricacsősz.
- Névről nem ismered?
- Nem.
- De megismered, ha megmondom.
Megmondta. Egy nevet mondott, amelynek hallatára a hatvanas években, de még a hetvenesekben is reszketve bújt meg a gyermek, egy nevet, amely az alföldi rablóvilág sötét krónikájában ott volt mindig a Sándor neve mellett, és egyértelmű volt a rablással, a gyilkossággal, vérrel és átokkal. Még a lovon járó betyárok közé tartozott az a sántaság (ami nem is lehetett olyan nagy virtus, csak följebb kellett csatolni egyik oldalon a kengyelszárat). Még asszony is járt velük lóháton: mondják, hogy egy öreg árendás zsidót épp az ő hajával fojtottak volna meg. A Ráday-világ minden emléke feltámadt bennem erre a névre, a régi török vár a Tisza-parton, a vasrudas ablakok, a láncos rabok, s a rejtélyes pufogás, ami a vár csukott udvarából kihallatszott a városba.
Az öreg a tűz túlsó oldalán visszakerült.
Elhamvad ez mindjárt - mondta.
- Mit gondol kend, gyújtogatott itt valaki, vagy csak úgy magától támadt a tűz? - kérdezte a biztos.
Elgondolkozva nézett a földre, s lyukakat fúrt bele a botvéggel.
- Nem tudhatom - mormogta - nem tudhatom... A Savanyák Pálnak nincs irigye, azt tudom. Hanem a Jánosnak... A Jánosnak... hogy is csak? Várjunk csak...De nem tudni ezt se. Ha majd hallok valamit, hónap híradással löszök... No, Isten áldja.
Kezet nyújtott a biztosnak, azután felém tartotta a széttárt tenyerét, hogy tegyem hozzá én is magamét. A kézszorítás az öregebb tanyai népnél nem szokásos, csak a kezeket értetik egymás mellé, úgy, hogy a két feltartott hüvelykujj egymásba akad. Kissé haboztam ezzel a tisztességgel is, mire az öreg ajkán gúnyos, büszke mosoly jelent meg.
- Kezeltem én már uram, sok úrral - mondta lassan. - Ültem is az asztaluknál, vagy hogy ők az enyimnél.
- A régi világban?
Intett a fejével.
- Ügön, akkor.
- Sok minden másképp volt akkor...
- Sok - felelt kurtán, s a sánta lábával rugdosta az elhamvadt pörnyét.
- Azután hát jobb volt akkor az élet, mint most? - kérdeztem.
Rám nézett, a szemét majd egészen lehunyta.
- Hát - kezdte olyformán, magas hangon, mintha sokat vagy igen súlyosat akarna a kérdésemre válaszolni, de azután csak nem felelt. A szűrét megrázta a vállán, megfordult s ment a kukorica felé. Még előbb visszaszólt, mondván, hogy: Isten álgya meg, de már felém se nézett. Botjával utat csinált magának a szárak között, s bebicegett a maga susogó országába.
A biztos mondta, hogy ő a legjobb csősz és réme a tolvajoknak. Az óriás tábla túlsó végéről füle megneszeli a zajt, ha éjjel emez oldalon tolvajok törik a kukoricát. S a nevének az ő régi világában ennyi idők múltán még mindig olyan varázsa van, hogy a sánta vénembernek nem mer ellentállni senki. Ő föltétlen uralkodó a maga birodalmában.
Egy kaptatón a kocsiból még láttuk, hogy halad messze bent a szárrengeteg között.