Puszpánghoz
szerző: Tompa Mihály
Mi tart fenn, jó fa, olyan zölden?!
Egy fűszál sincs már a mezőben;
Körülted lomb nélkűli társak,
Zúztól megőszült bokrok állnak!
Nincsen dal, - a patak nem eszmél,
Csak téged éltet a rideg tél!
Nyájas szellő nem jár a halmon,
Hogy tetszelgőn reád fuvaljon!
Fáradt madár szállása nem vagy!
Pillangóid megölte a fagy,
Verőfény nincs, harmat nem áztat...
Miért hát e diszes ruházat?!
Midőn pusztúlás van körűlted:
Arcod mosolyghat és örűlhet?
Nem ver le a bús téli álom,
Mely ül nyomasztón a világon?
Mig más lomb sárgán földre omlott:
Nem bánt, hogy zöld csak a te lombod?
Ha a nyugvó élet kipezsdűl,
S megújul a föld mindenestűl:
Lombbal, virággal légy megáldott!
De most szeresd a pusztaságot...
Hol a bérc többi fája gyászol:
Ékességed legyen ködfátyol!
Egy fűszál sincs a tág mezőben, -
Lombvesztve más fa, csak te zölden!
Ha nem fáj a bérc gyásza néked:
A bércnek fájhat a te éked!
Azért, mely fagytól meg vagy óva:
Hányd el lombod! vetkezz meg oh fa!